Az Elefántember legendája

– Szóval ön az, aki azt állítja, hogy látta az Elefántembert.
Riley összerezzent a hangra, de ahelyett, hogy leejtette volna, nyugodtan tette vissza kiürült pohara mellé az itallapot, melyet éppen tanulmányozott. Felnézett a boksz mellett álló emberre. Na igen, jutott eszébe, hiszen látta is őt belépni az étterembe, de egyáltalán nem gondolta volna, hogy vele beszélt meg itt találkozót. Inkább valami tudósforma, zárkózott figurára számított, nem egy ilyen magas, jó kondícióban levő, flegma tekintetű férfira. Kezeit barna kabátjának zsebeiben pihentette, rövid, szőke haját eláztatta az odakint szemerkélő kora őszi eső, de ez látszólag cseppet sem zavarta. Még szemüveget sem viselt, Rileyvel ellentétben. Ennyit az előítéletekről.
– Én is örülök, hogy megismerhetem, Mr. Garner – felegyenesedett, amennyire az asztallap engedte, és kézfogásra nyújtotta karját, majd az asztal túloldala felé intve invitálta a jövevényt, hogy tartson vele. Garner komótosan helyet foglalt a párnázott padon, s összekulcsolta kezeit a sötét, vaskos faasztalon. A vendéglőben szinte mindent ugyanilyen sötétre lakkozott tölgyből faragtak, s gyertyaláng formájú égők szolgáltatták az éjszaka közeledtével egyre kevésbé elégséges, halvány fényt, mely megvilágította az enyhén füstbe burkolózó alsó szintet. Riley eleinte kissé idegenkedett a helytől, de a másfél órás várakozás alatt egészen megszokta.
– Mindazonáltal ki kell ábrándítanom – folytatta Riley, mielőtt a másik megszólalhatott volna. Jóleső önbizalmat nyert a gúnyos hangnemből. – Az Elefántember legalább száz éve halott.
Garner mélyen ülő szeme összeszűkült.
– Ne féljen, nem tartom elmebetegnek – szólt dohányzástól érces hangon. – Csak mondja el, mit látott, én pedig ígérem, elhiszem. Különben nem rángattam volna ide. Nem bánja, ha rágyújtok?
– Csak tessék – biccentett Riley. Mialatt Garner egy gyufával meggyújtotta cigarettáját, ő kényelmetlenül fészkelődött, majd a boksz falának támasztotta hátát, és végigsimított kezével rövid, fekete bajszán és kecskeszakállán.
– Bizonyára hallotta már – köntörfalazott -, hiszen idehívott. Különben meg, megette a fene – hunyta le a szemét beletörődve -, alighanem mégsem hallott mindent, hiszen azt mondja, hisz nekem. De nagyon remélem, nem csak azért utaztam el idáig, hogy a szemembe nevethessen.
– Majd elfordulok, ha nevetnem kell – biztosította Garner. Nyugtatóan megemelte a kezét, s hogy belefojtsa a másikba a méltatlankodást, gyorsan folytatta. – Annyit tudok, hogy amikor legutóbb Londonban járt, állítása szerint egy elefántfejű, embertestű kreatúrára lett figyelmes az East End egyik lerobbant utcájában. – Riley szemmel láthatólag megkönnyebbült, amiért ezt nem neki kellett előadnia. – Amire kíváncsi vagyok, az pusztán annyi, egyedül volt-e a lény, amikor látta, és hogy pontosan hol történt mindez.
Riley néhány pillanatig elgondolkozott rajta, hogy megkérdezi, miért fogadja el a történetét olyan könnyedén ez a rejtélyes alak, de úgy döntött, ezzel csak saját épelméjűségét firtatná. Sóhajtva megrázta hát a fejét.
– Először egyedül volt – idézte fel kelletlenül a rémálmaiban visszatérő emléket -, és hadd tegyem hozzá, teljesen bizonyos vagyok benne, hogy nem csupán valami maszkot viselt, ahhoz túl jól látszottak rajta a részletek, és túl élethűen mozgott. Aztán épp, amikor odaléptem volna hozzá, egy cingár, kackiás bajszú fickó ragadta meg a vállánál fogva, és magával vonszolta. Elég fura figura volt az is, valamiféle turbánt és bő szárú nadrágot viselt…
Megrázta a fejét, s hogy elűzze elméjéből a képet, figyelmét arra fordította, pohara forgatása közben miként folydogál az alján megmaradt néhány csepp bor.
– Ami azonban a helyszínt illeti, nem olyan egyszerű a dolog – vallotta be. – Másnap reggel természetesen visszamentem a környékre, de hiába bóklásztam körbe-körbe egész nap, nem találtam meg azokat az utcákat, amelyeken előző este jártam. Sőt – tette hozzá bizonytalanul -, amikor a város térképén megpróbáltam rekonstruálni utamat, sehogy sem stimmelt, hogyan tudtam annyit bolyongani anélkül, hogy kereszteztem volna a Whitechapel vagy a Commercial Roadot. Márpedig ezeket alighanem felismertem volna, de biztos vagyok benne, hogy végig nem hagytam el a szűk, sötét kis utcákat.
Garner a homlokát ráncolta, s közben a Kilkenny poháralátéten dobolt ujjaival. Lepöckölte a hamut cigarettája végéről az üveg hamutartó szélén, és elmélázva fújta ki a füstöt a mennyezet felé.
– Tartottam tőle, hogy ezt fogja mondani – bólogatott szórakozottan.
– Na persze – fortyant fel dühösen Riley. – Higgye el, már bánom, hogy bohócot csináltam magamból azzal, hogy bizonyítékok híján beszélni kezdtem erről az őrültségről. Még jó, hogy csak baráti körömben terjesztettem. Egyáltalán nem hiányzik…
– Nyugalom – nézett a szemébe komoly tekintettel Garner. – Nem arra akartam ezzel célozni, hogy csak kitalálta az egészet. Ellenkezőleg, ha igaz, amit állít, az csakis úgy lehet, ha nem talál vissza bármikor a helyszínre.
– Ezek után hadd kérdezzem meg – vetette fel óvatosan Riley, miután lecsillapodott Garner szúrós pillantása alatt -, ugyan miért következik az egyikből a másik, és egyáltalán, van magának valami fogalma arról, mi az a lény, amit láttam, vagy csak játszadozik velem?
Most Garneren volt a feszengés sora. Végül vállat vont, elnyomta cigarettája csonkját a hamutartóban, és és feltápászkodott az asztaltól.
– Mindent elmondok útközben – mondta -, amennyiben úgy dönt, hogy velem tart, és elvezet oda, ahol az a bizonyos találkozás történt.
Riley megborzongott. Önszántából sosem ment volna vissza arra a környékre éjszaka. Ugyanakkor fellángolt benne az izgatottság: hátha ez az ember meg tudja neki magyarázni, hogy az egész jelenség teljesen racionális, és nem fogja többé kísérteni az emlék.
– Rendben van – pattant fel ő is, néhány bankjegyet helyezve gondosan az itallapra -, ha ugyan odatalálok.
Ez látszólag elég volt Garnernek, mert már el is indult az ajtó felé. Riley sietve követte. Menet közben odaintett a csaposnak, s kilépett Garner mellé az időközben teljesen sötétbe borult, csak az utcai lámpák és a neonreklámok által megvilágított utcára, ahol kisebb-nagyobb tócsákat alkotott az égből még mindig csöpögő hűvös esővíz. Nyakát fázósan behúzva felhajtotta kabátja gallérját.
Garner szeme sarkából rápillantott, majd elindult a néptelen utcán. – Erre!
Riley meglepetten eredt a nyomába.
– Azt hittem, én fogom mutatni az utat – adott hangot zavarának.
– Előbb be kell ugranunk hozzám valamiért – szólt Garner hátra a válla felett. – Biztos, ami biztos.

Szótlanul gyalogoltak, végig kihalt mellékutcákon, csak ritkán tértek rá egy-egy forgalmasabb útra, de akkor sem követték sokáig. Bár Garner nem mutatta, hogy feszélyeznék az esernyők alatt görnyedező járókelők, ahol lehetett, inkább a sikátorokat és hátsó utcákat választotta.
Riley már éppen fontolgatta, hogy emlékezteti rá a férfit, tartozik még némi magyarázattal, amikor Garner megszólalt, épp csak olyan hangosan, hogy a szomszédos utakon elhúzó autók moraja és az eső nesze ellenére is hallja.
– Nézze, a legegyszerűbb természetesen az lenne, ha nem mondanék semmit, csak fizetnék a segítségéért – mondta anélkül, hogy Rileyre nézett volna. – Vagy ha nagyon erősködik, hát kitalálnék valamit. De mivel ön is Bryce barátja, úgy vélem, elég rugalmas a világnézete ahhoz, hogy őszinte lehessek.
– Ezt méltányolom – bólintott Riley.
– Joseph Carey Merrick valóban 1890-ben hunyt el – kezdte Garner néhány némán megtett lépés után -, de nem ő volt az igazi Elefántember. Néhány éve sikerült megszereznem Sir Frederick Treves magánlevelezésének töredékeit, azokban egy barátjának be is számol erről. Tulajdonképpen egészen hasonló a története az önéhez. Az egyik éjszaka az East End egy sötét utcájában megpillantott egy roppant különös szerzetet, és néhány szót is váltott vele.Nem tudta azonban sokáig faggatni, mert egyszercsak hátat fordított neki, és eltűnt az árnyak közt. Treves-t persze nem hagyta nyugodni a dolog, és számos kollegájának fejtegette különböző elmélkedéseiben, vajon milyen módon létezhetne efféle teremtmény. Természetesen senki nem adott különösebb hitelt beszámolójának a „lényről, melynek feje akár az elefánté”, de ő kötötte az ebet a karóhoz, és addig erősködött, hogy nem csak fantáziájának szüleménye, míg már-már nevetség tárgya lett megszállottságában. Megpróbálta hát előkeríteni a lényt, hogy bemutathassa a kétkedőknek, de sosem bukkant újra a nyomára.
Garner csak addig hallgatott el, amíg befordultak egy sarkon, és mikor látta, hogy a tűzlépcsők alatt kuporgó két hajléktalantól eltekintve egy lélek sem jár arra, tovább beszélt.
– Szerencséjére diákjai felhívták a figyelmét egy borzasztóan deformált emberre, akit cirkuszi látványosságként mutogattak – folytatta. – Így ismerkedett meg Merrickkel. A baj csak az volt, hogy bár szörnyű külsőt kölcsönzött neki túlburjánzott bőr- és csontszövete, mégsem igazán volt hasonlatos a feje egy elefántéhoz. Treves azonban roppant leleményes volt. Merrick állkapcsának egyik különösen szembeötlő csontkinövését az elefánt agyarához tette hasonlatossá, s ezzel magyarázta az Elefántember elnevezést. Hogy még inkább eloszlassa a gyanakvást, egy ritka, trópusi betegséget, elephantiasist diagnosztizált nála, holott Merrick a Proteus-szindróma áldozata volt. Korábbi leírásait pedig, melyekben nem említette, hogy pusztán csekély hasonlatosság van Merrick és az elefánt feje között, lelkes túlzásnak tulajdonították. Eképpen sikerült elkerülnie, hogy csorba essék a hírnevén. Élete utolsó évében aztán, amikor már a kortól kissé ködös elmével megírta az Elefántember történetét, Joseph nevét áthúzta, és John-ra helyesbítette. Alighanem a valódi elefántfejű teremtménnyel való találkozás emlékének hatására, aki valószínűleg valami hasonló néven mutatkozott be neki.
– Mi volt ez a név? – kérdezte Riley, miközben a lába alá figyelve megkerült egy halom elázott újságpapírt.
– Arról sajnos nem tudok. – csóválta a fejét Garner. – De nem lepődnék meg, ha a Gadzsánana név második szótagát értette volna John-nak.
– Gadzsánana? – vonta fel a szemöldökét Riley.
– Ez Ganésa egy másik neve.
– Csak nem a hindu istenségre céloz? – torpant meg Riley.
Garner lelassította lépteit, és hátranézett. Mikor látta, hogy a másik férfi nem követi, feléje fordult, és zsebre tett kézzel vállat vont.
– De bizony. A szerencse, a bölcsesség és a siker elefántfejű istenére. Na, jön, vagy nem?
Riley elmerengve indult el ismét, s amikor Garner mellé ért, nekiszegezte a kérdést.
– Komolyan az a feltételezése, hogy egy hindu isten kóvályog London utcáin?
– Jól mondja, ezt feltételezem – felelte Garner, és felvette Riley lépéseinek ritmusát – Remélem, ma este alkalmam lesz rá, hogy megbizonyosodjak elméletem helyességéről. Ami azt illeti, aligha van itt önszántából. S hogy ilyen régóta tartózkodik a városban, arra enged következtetni, hogy valahogyan fogva tartják. Mégpedig minden bizonnyal az a figura, akit ön is említett. Aki, leírása alapján, éppenséggel Lobha, a kapzsiság démona is lehet. Réges-régen ugyan Ganésa már egyszer legyőzte őt, de tökéletes alkalom adódhatott számára egy visszavágóra az angolok indiai fennhatósága alatt. Lehet, hogy már 1857-ben, a brit gyarmati uralom ellen kitört felkelés leverése alatt visszanyerte a démon az erejét, és akkor csapott le a meggyengült, védtelen Ganésára. És ugyan hol máshol tudhatta volna biztonságban foglyát, ha nem Londonban?
– Ez azért elég vadul hangzik. – ráncolta a homlokát Riley.
– Itt balra – szólt hirtelen Garner, és egy keskeny keresztutca felé fordult. Tisztes távolságból elengedtek egy fehér Rovert, nehogy összefröcskölje őket a kerekei alól felcsapó sáros vízzel, majd átvágtak az úttesten, s a járdán haladtak tovább.
– Treves azért tudott különösen hitelesen párhuzamot vonni Merrick eltorzult állkapcsa és az általa leírt lény között – szólalt meg Garner néhány percnyi gyaloglás után -, mert korábbi beszámolóiban egyébként is hangsúlyozta, hogy az elefántfejű kreatúra, amit látott, csupán egy agyarral rendelkezett. Ön fel tudja idézni, megvolt-e mindkét agyara annak a lénynek, amit ön látott?
– Most, hogy mondja… – idézte fel Riley hökkenten – Valóban, úgy tűnt, mintha az egyik agyara hiányzott volna.
– Ganésát is egy hiányzó agyarral ábrázolják – bólintott Garner. Hirtelen megállt egy régi bérház széles kapuja előtt, zsebre tett kézzel enyhén hátradőlve felnézett a magas házak oromzata között szürkéllő égboltra, melyből már percek óta nem hullottak alá esőcseppek, majd szembefordult Rileyvel. – Ő maga törte le, amikor egy démon ellen harcolt, és azt hajította ellenfeléhez. Így sikerült végül legyőznie.
Ezzel a rozsdás kilincset lenyomva szélesre tárta a kaput. Riley egy elhanyagolt belső udvart és egy málladozó vakolatú lépcsőházat pillantott meg mögötte, de nem volt ideje bámészkodni, mert Garner már be is viharzott rajta, s odaátról nézett rá várakozó tekintettel, miközben nyitva tartotta az ajtót.
– Én inkább idelenn megvárnám – mentegetőzött Riley kezeit maga elé tartva.
– Ugyan, jöjjön csak – legyintett Garner. – Én magam sem álldogálnék egyedül sokáig ezen a környéken.
Riley bizonytalanul átlépett a küszöbön. Menet közben megtörölgette szemüvege lencséjét, mielőtt követte volna Garnert felfelé a roskadozó lépcsősoron. A rozoga korlátba kapaszkodott, hogy el ne essen a letöredezett tégladarabokon, de az első emeleten meg kellett állnia zsebkendőjével letisztogatni a tenyerét, így inkább csak egyensúlyozásra használta a karjait a továbbiakban.
– Ha már az ábrázolásnál tartunk – tűnődött fennhangon -, úgy rémlik, mintha azt a bizonyos elefántfejű istent négy karral láttam volna valami képen. Viszont amit élőben láttam, annak határozottan csak két karja volt.
– A karok, és általában a fejek száma többnyire egyenesen arányos az illető természetfeletti lény hatalmával – magyarázta Garner a lépcsőfordulóról. Szavai enyhe visszhangot vertek a dohos levegőben. – Ha Ganésa csakugyan itt raboskodik több, mint egy évszázada, minden bizonnyal eléggé legyengült ahhoz, hogy csak két karja maradjon. No, hát itt lennénk – tette hozzá, és a következő emeleten megállt egy rácsos ajtó előtt. Előhalászott a zsebéből egy kulcscsomót, és elfordította a zárban. Belökte az ajtót, és felkapcsolta odabent a villanyt.
Riley követte a kis előtérbe, ahol szabadon hagyott fogasok és egy üresen árválkodó esernyőtartó fogadta. Miközben a lábát törölgette az ajtó elé helyezett gyűrött rongyba, benézett a nappaliba. Kopott szekrényeket és csupasz falakat világított meg az előtérben égő fedetlen villanykörte. Nem volt bent sok bútor, és a parkettát is csak helyenként fedte egy-egy kisebb szőnyeg. A szoba közepén azonban egy formátlan alak hevert a padlón, s Riley meglepetten kiáltott fel, amikor rájött, mi lehet az a sötét folt, amin megcsillant a lámpa fénye.
– Uramatyám, egy halott fekszik odabent! – szaladt ki a száján, s rémülten hátrált egy lépést kis híján Garner lábujjára taposva, aki éppen becsukta mögötte az ajtót.
– Csak semmi pánik! – kapta fel a fejét Garner. – Nem igazi halott, csak egy kirakati bábu felöltöztetve. Hát persze, szólnom kellett volna, a francba.
Határozott léptekkel a belső szobába sietett, és felkapcsolta ott is a villanyt. Mialatt lehajolt a földön fekvő alakhoz, Riley elszörnyedve állapította meg, hogy az márpedig egy hasán fekvő, hosszú hajú, nagykabátos férfi. Szája elé kapta a kezét, amikor Garner egy gyors mozdulattal felrántotta, és leesett a paróka a tükörsima, fehér fejről. Garner bocsánatkérő vigyorral felé fordította a karjait ernyedten lógató bábot, melynek egy elnagyolt, bőrszínű maszk kölcsönzött arcvonásokat.
– Ő az utolsó védelmi vonalam – veregette meg a báb vállát Garner. – Mindig elterítem itt, mielőtt kiteszem a lábam a lakásból. Egy átlagos betörő inkább elhúzza a csíkot, ha rájön, hogy egy gyilkosság helyszínére keveredett. Ha elkapnák, még a végén rávarrnák az emberölést is. Emellett valószínű, hogy már úton is vannak a zsaruk. Sőt, azt sem zárhatja ki teljesen, hogy még mindig a lakásban bújkál a gyilkos. Csak a legelvetemültebbeket hagyja hidegen a dolog.
Riley lehunyt szemmel mélyet sóhajtott, majd ő is elvigyorodott. Lábai azonban még remegtek, amikor ő is besétált a szobába. Ott aztán lerogyott az ósdi televízióval szembefordított kopott fotelbe, s csak a halk reccsenésre tudatosult benne, hogy tiszta szerencse, hogy nem esett össze alatta.
– No és a vér? – intett erőtlenül a paróka alatt sötétlő széles, vörös foltra. – Képes emiatt leönteni a padlót valamivel, ahányszor csak elmegy itthonról?
Garner cinkos mosollyal újra lehajolt, és egyik ujját a folt alá csúsztatta, és felhajlította a szélét. Riley pislogva próbálta felülbírálni korábbi perspektíváját.
– Ez sem valódi – kacsintott rá Garner. Ezzel Riley hitetlenkedő fejcsóválása közepette visszaejtette a megszáradt festékfolthoz hasonlatos sima, csillogó felületű pacát a parkettára, és ráhelyezte a bábot úgy, ahogy volt, hasmánt, hogy messziről valódi, saját vérében fekvő embernek tűnjön. A parókát is visszaigazgatta a fejére.
– No de nem akarunk sokáig időzni – kommentálta. Intett Rileynek, hogy kövesse a belső szobába, melyet egy magas, kétszárnyú, fehérre mázolt faajtó választott el a nappalitól.
Ez a szoba szöges ellentéte volt a másiknak. Zsúfolásig tele volt antiknak látszó bútorokkal, a míves asztalokon egzotikus dísztárgyak sereglettek. A sötétvörösre festett falak és az esztétikus faliszőnyegek melegséget árasztottak. Szinte alig maradt hely a berendezéshez képest szerény ágynak, és az ahhoz vezető ösvénynek. Riley alig tudott betelni a látvánnyal. Főként azokat a tárgyakat csodálta meg, melyek származását nem tudta volna megnevezni, mert ilyesmi ritkán fordult elő vele.
– Bámulatos – lelkendezett, és közelebb hajolt egy értékes vázának támasztott tenyérnyi festményhez, hogy megpróbálja az aláírás alapján azonosítani a művészt.
Garner azonban gondterhelt ábrázattal lépett a meghitt fényt árasztó állólámpa előtti kis asztalon felállított sakktáblához. A mesteri faragású, tompa fényű figurák elrendezése egy nemrég kezdett játszmára utalt. Néhány leütött gyalog és egy sötét huszár ott sorakozott a tábla oldalánál. Az asztalka mellett azonban csak egy szék állt, másik nem is fért volna el.
– Önmaga ellen játszik? – kérdezte szórakozottan Riley.
– Nem, nem mondanám – pillantott rá fásult tekintettel Garner. – Az egyik nap úgy találtam a táblát, hogy valaki nyitott a világos gyaloggal, pedig senki nem járt a lakásban. Kíséreltképpen én is tettem egy lépést az egyik sötét figurával, és mire másnap felébredtem, már megtette a világos a válaszlépést. Azóta minden nap lépek valamit, és minden éjszaka lép az ellenfelem is, kivéve akkor, amikor megpróbálom leleplezni kilétét, és egész este figyelem a bábukat. – Kezével tétova kört írt le a tábla felett. – Már több játszmát is megnyertem, de még mindig fogalmam sincs, ki ellen.
Riley kételkedőn ráncolta homlokát, de inkább nem szólt semmit.
– Mindenesetre azt hiszem, szükségünk lesz az egyik figurára – sóhajtott Garner. – Elefántcsontból faragták őket. Hátha jó lesz a démon ellen, Ganésa agyara helyett.
Tűnődve nézte a táblát, szemmel láthatóan nem volt ínyére hozzányúlni a bábukhoz.
– Ha már így áll – próbálkozott Riley -, vigyük a vezért. Mégiscsak az a legerősebb.
Garner rápillantott, majd tétován felemelte az egyik világos bástyát.
– Így igaz – forgatta ujjai közt a figurát. – Régebben azonban, még a játék indiai ősében a bástya volt a legerősebb. Csak éppen akkor még elefántot ábrázolt. Pusztán egy ostoba fordítási hiba miatt lett aztán később a figurából „vár”. Azt hiszem, ez lesz a legmegfelelőbb számunkra.
Egy gyors mozdulattal kabátja zsebébe rejtette a figurát.
– Vissza fogom hozni – mondta, és Rileynek az a hátborzongató gondolata támadt, hogy nem önmagának szánta a megjegyzést.
– Ezért jöttünk ide? – törte meg a csendet őszinte érdeklődéssel Riley, de Garner lesújtó pillantásából arra következtetett, a férfi gúnyolódásként értelmezte kérdését.
– Na nem mintha… – kezdett mentegetőzni, de Garner közbevágott.
– Igen, ezért – bólintott, és vetett egy pillantást az ablakon túlra. – Kezd tisztulni az ég – mondta, és elindult kifelé. Riley szorosan a nyomában sietett utána. – A hinduk szerint minden évben ilyentájt jön el a tolvajhold ideje. Aki ezalatt a Holdra talál nézni, azt olyan bűntettel fogják megvádolni, amit nem ő követett el. Ha teheti, inkább ne is nézzen az égre éjszakánként újholdig.
– Rajtam ne múljon – vonta meg a vállát Riley. Kezdett hozzászokni Garner furcsaságaihoz. – Azonban, ha javasolhatom – mondta, miközben kiléptek a lakásból, és Garner nekiállt bezárni az ajtót és a rácsot -, ezúttal inkább metróval menjünk. Azt hiszem, elég messzire vagyunk Whitechapeltől ahhoz, hogy gyalogoljunk.
Garner a kulcsokkal a vasrácson csörömpölve végzett a zárral, majd Rileyhez fordult.
– Rendben – válaszolt. – Szerencsére a Whitechapel-i megállóig nem esik útba egyetlen kísértetállomás sem.
– Kísértetállomás? – visszhangozta csodálkozva Riley.
– A régóta nem használt megállókat nevezik így – magyarázta Garner, s közben elindult lefelé az ütött-kopott lépcsőházban, Rileyvel a nyomában. – Legtöbbjüket már csak akkor veheti észre, ha alaposan figyel a földalatti ablakából, amikor elrobog mellettük a szerelvény. Felülről már némelyiket teljesen be is építették, semmi sem utal rá, hogy ott valaha metróállomás volt.
– No és miért lenne baj, ha netán érintenénk egy ilyen kísértetállomást?
Garner rápillantott, aztán gyorsan visszafordította figyelmét a lépcsőfokokra.
– Az még önmagában nem lenne baj – mondta. – De én inkább elkerülném őket. Ne kérdezze, hogy miért. Addig utazik nyugodtan a metrón, amíg nem tudja.
Riley úgy érezte, jobban teszi, ha nem feszegeti tovább a kérdést, ezért inkább semleges témákra terelte a szót az út hátralévő részében.

– Képtelenség, biztos vagyok benne, hogy valahol itt fordultam be egy sarkon, de egyszerűen nem ezek az utcák voltak még itt akkor – fakadt ki ingerülten Riley. – Azóta nem építhették át ennyire Londont.
Dühösen belerúgott a falba. Már órák óta keringtek a környéken, amióta feljöttek a metróból. A kései időpont ellenére is nyüzsgő Whitechapel Road felé baljósan tornyosuló, lenyűgöző Royal London Hospital homlokzatán fél kilencet mutatott az óra, amikor megérkeztek, mostanra pedig karórája szerint tizenegy is elmúlt.
Garner gondolataiba mélyedve simogatta az állán serkenő borostát. Ezen az ódon, többszintes téglaházakkal szegélyezett utcán járkáltak fel-alá már jó ideje, mióta Riley megbizonyosodott róla, hogy ez az a hely, ahonnan kezdve képtelen visszaidézni, merre barangolhatott tovább azon a bizonyos éjszakán.
– Hát, igazán kár – szólalt meg végül. – Azt reméltem, éjszaka sikerülni fog.
– Sajnálom, hogy nem tudok segíteni – mondta csüggedten Riley, és hogy fáradt lábait pihentesse, leguggolt a fal tövében. – Hiába, valljuk be, elég valószínűtlen elképzelés volt, hogy a Nap leszálltával majd megjelennek holmi titokzatos járatok. – Fáradtan elmosolyodott. Jólesett kinevetnie Garner bolondságait. Alighanem csak oltári módon eltévedt itt a múltkor, azért nincs róla fogalma sem, merre kellene indulniuk. Ezt azonban inkább megtartotta magának. – Nem jelenik itt meg semmi, csak a patkányok – sóhajtott. – Tessék, nézze, atyavilág – bökött az egyik sötét foltra, ahová alig ért el a régi gázlámpákat mímelő utcai lámpák fénye – az a dög akkora, mint egy macska.
– Hol? – kapta fel a fejét Garner. – Hol látta?
– Ott, arra – mutatta Riley egykedvűen. Nem értette, miért indul meg olyan hirtelen lendülettel Garner a jelzett irányba, de azt furcsállotta, hogy a patkány nem rémült meg tőle, továbbra is csak állt egyhelyben, szinte kihívóan mozgatta a bajszát, s csak akkor iramodott el, amikor már egészen közel ért hozzá. De akkor se ment messzire, Riley láthatta, ahogy átszalad a lámpák fénykörének szélén, majd megáll néhány házzal arrébb. Meglepetten egyenesedett fel.
– Hé, várjon – kiáltott Garner után, aki határozottan lépdelt a patkány felé. – Mire fel ez a nagy sietség?
– Figyelje a patkányt! – kiáltott rá Garner, közben végig a rágcsálón tartotta tekintetét. – Ne hagyja, hogy eltűnjön!
– Jó, de… – kezdte Riley, miközben a másik férfi mellé kocogott. Nem fújhatta azonban ki magát, mert a patkány ismét felkerekedett, és gyorsan eliszkolt a falak tövében, Garner pedig utána.
– Csak figyelje, az ördögbe! – förmedt rá. – A patkányokat Ganésa különösen kedveli. Imponál neki, ahogy átrágják magukat az akadályokon. Még a hátasa is egy patkány… a francba! – szisszent fel megtorpanva. – Nem látom! Pedig fogadok, hogy el tudna vezetni hozzá!
– Ott van! – nyújtotta ki karját Riley, aki futva érkezett Garner után. – Beszaladt abba a sikátorba.
Utána eredtek a kivilágítatlan, szűk utcába, ahol már csak az apró lábai nyomán megzavart pocsolyákon megtörő holdfény nyomán tudták követni, merre jár. Nem merték a szemüket levenni róla, legalábbis arról a helyről, ahol látni vélték, a sötétség így is nagyban hátráltatta őket. Hasonlóan keskeny, fénytelen sikátorok keresztezték útjukat, de a patkány egyszer sem kanyarodott le, végig egyenesen futott tovább. Amikor aztán kibukkantak egy szélesebb, levegősebb utcán, ahol már újra megjelent a ritkás közvilágítás, végleg szem elől tévesztették.
Miközben tekintetét ide-oda kapta, hogy megtalálja a patkányt, Riley lassan ráismert a magas ajtajú, szögletes, szorosan egymás mellett sorakozó épületekre, melyek inkább emlékeztettek raktályhelyiségre, mint lakóházra.
– Hová lett? Nem látja? – fordult ide-oda hevesen Garner, de amikor Rileyre esett pillantása, lecsillapodott, és ő is inkább az épületek felé fordította figyelmét.
– Itt voltam – suttogta áhítatosan Riley. – Ezen a szent helyen.
Garner végignézett az utcán. Nem messze egy rozsdás, törött szélvédőjű autó parkolt félig a szemetes járdán. Az egymástól amúgy is távol eső, többségében sötét utcai lámpák mellett itt-ott a házak ablakaiban is égtek a fények. Mégis minden teljesen kihalt, mozdulatlan és csendes volt, még a távolból se hallották a forgalmas utcák zaját.
Közelebb sétált az egyik épülethez, hogy megállapíthassa a fakó tábláról az utca nevét.
– Buck’s Row – olvasta fel hangosan. Beletúrt a hajába, és körbefordult, hogy újra végigmérje a helyszínt. – Dehát ez nem lehet a Buck’s Row – mondta tőle olyan szokatlan álmélkodással hangjában, hogy arra Riley is felfigyelt.
– Miért, mi a baj?
– A Buck’s Row az a hely, ahol megtalálták Hasfelmetsző Jack első áldozatát. Azonban négy évvel később át is nevezték az utcát a rossz híre miatt Durward Streetre. Ott viszont ma este is elmentünk, talán emlékszik is rá… és persze egyáltalán nem így nézett ki. De legfőképpen nem az állt az utcatáblán, hogy Buck’s Row, mint már vagy száz esztendeje.
– Nyilván van Londonban egy másik Buck’s Row is – találgatott Riley.
– Nem hiszem – rázta a fejét Garner. – Ebben a kerületben legalábbis biztosan nincsen.
– Ugye nem oda akar kilyukadni, hogy valahogy visszakerültünk Hasfelmetsző Jack idejébe? – bár maga sem gondolta komolyan a kérdést, a hirtelen rátörő szédüléstől meg kellett kapaszkodnia egy jelzőtáblában. – Tessék – pillantott a táblára megkönnyebbülten. – Behajtani tilos. Meg ott az az autóroncs. Ilyesmi akkor még aligha létezett, nem igaz?
– Valóban nem – mormolta Garner. Kimérten újabb cigarettára gyújtott, és Riley döbbenten vette észre, mennyire remeg a gyufa a kezében. – De ha ez itt ugyanannak a régi utcának a jelene, vajon térben hol helyezkedik el? És kik, vagy mik lakják ezeket a házakat száz évvel azután, hogy ez az utca ezen a néven megszűnt létezni? Ki használta azt az autót, mielőtt itthagyta volna? Kik tették ide a jelzőtáblát, és kiket kellett figyelmeztetniük vele?
Riley egészen elsápadt. Egy épkézláb magyarázat sem jutott eszébe, és az sem nyugtatta meg, hogy a nap folyamán nem ez az első ilyen alkalom. Ennek ellenére megpróbálta összeszedni magát. Lassan, de magabiztosan lépdelve egyenként szemügyre vette az épületeket.
– Világosan emlékszem – szólalt meg nem sokkal később -, hogy valahol itt tűntek el a szemem elől, az elefántfejű lény és a turbános. De hogy pontosan hol, azt…
Hirtelen elhallgatott. Garner hunyorogva követte pillantását felfelé, az egyik épület ívelt, javarészt szilánkosra tört ablakaira.
– A harmadik emeleten – suttogta Riley – mintha láttam volna valamit…
Garner eldobta leégett cigarettáját, és megindult az épület kapuja felé.
– Tényleg… tényleg be akar oda menni? – krákogta mögötte Riley a félelemtől elcsukló hangon.
– Ha gondolja, ezúttal lent maradhat – fordult vissza hozzá Garner, majd óvatosan benyitott a halkan nyikorgó faajtón.
– Dehogy maradok – ellenkezett Riley, és a másik férfi után eredt.
Az ajtó egy hatalmas, üres teremre nyílt. A távoli, szemközti falon is ablakok sorakoztak, de a rajtuk beáradó holdvilág alig nyújtott valami fényt. Lépteik visszhangját elnyelte a vastag por, mely a padlót borította. Nem messze a bejárattól azonban felsejlett előttük egy korhadt falépcső, amely eltűnt a mennyezetben. Garner elővigyázatosan helyezte lábát az alsó fokra, ami megreccsent ugyan, de elbírta a súlyát. Lassan araszolva fokról fokra elindult felfelé a falhoz simulva, és intett Rileynek, aki hasonló óvatossággal követte.
Szemük kezdett hozzászokni a félhomályhoz, mire felértek a második szintre. Nem különbözött az elsőtől semmiben, ugyanolyan sivár volt, de némileg sötétebb, mert itt az átellenes oldalon egy kivételével az összes ablakot bedeszkázták. Mielőtt azonban tovább haladhattak volna a lépcsőn, neszezés ütötte meg fentről a fülüket. Garner megdermedt, majd lassan kabátja zsebébe nyúlt, és markába zárta a sakkfigurát. Lepillantott társa halovány arcára, aztán folytatta a fokok megmászását.
Amikor már rálátása nyílt a következő szintre, megpillantotta az alsókhoz hasonlóan berendezés nélküli szoba egyik sarkában kuporgó alakot. Nem tudta pontosan kivenni a külalakját, de úgy tűnt, feje aránytalanul nagy a testéhez képest. Ernyedten, mozdulatlanul hevert a porban, körülötte vagy fél tucat jól megtermett patkány futkosott.
Miután megállapította, hogy senki más nem tartózkodik a teremben, Garner odasietett hozzá, és leguggolt mellette. Közeledtére a patkányok hang nélkül szétszéledtek, Rileynek szinte úgy kellett félreugrania egyikük elől. Végül aztán ő is odahajolt a félmeztelen teremtményhez. Nem volt vitás, hogy ezt a lényt keresték. Hosszú ormánya bágyadtan lógott, hatalmas fülei szorosan kopasz fejéhez simultak. Nyitott, vizenyős szemeit úgy forgatta, mintha rosszat álmodna, de nem adta semmi jelét annak, hogy tisztában lenne jelenlétükkel.
– Ez lenne hát Ganésa? – kérdezte halkan, de a tökéletes csendben így is túl élesnek hatottak szavai.
– Nem tudom – suttogta Garner. Finoman hozzáért a ráncos ormányhoz, és arrébbtolta, felfedve az agyarakat, melyek közül az egyik csak egy csonk volt. – De annak kell lennie. Pontosan úgy néz ki.
Csettintett néhányszor ujjaival a lény vaksi szemei előtt, majd gyengéden megpofozgatta.
– Ganésa – szólongatta. – Térj magadhoz, elviszünk innen.
A kreatúra azonban sehogy sem reagált attól eltekintve, hogy erőtlen lélegzése halk fújtatással társult, ahogy a földre lógó ormányból kiáramló levegő felkavarta a port.
– Nahát, itt fekszik előttünk egy indiai isten – vigyorodott el Riley, mialatt Garner tovább próbálkozott azzal, hogy magához térítse a lényt. – Ráadásul mindjárt a siker és a szerencse istene, ha nem csalódom. Vajon hogyan fogja meghálálni, hogy megmentjük? Biztosan kegyeibe fogad minket.
Garner nem méltatta válaszra az eszmefuttatást, így Riley tovább folytatta.
– Holnap feltétlen veszek egy lottószelvényt. Aztán ha Ganésa áldásával enyém a főnyeremény, befektetem a pénzt a tőzsdén, ahol persze minden részvény ára az egekig fog szökni, amint vásárolok belőle.
– Mr. Riley! – pillantott rá feddőn Garner.
– Sőt, brókercéget nyitok, és tuti tippeket adok mindenkinek – ragozta Riley csillogó szemekkel.- Az emberek fizethetnek nekem, hogy beszálljak az üzletükbe, ami ezáltal nyereségesebb lesz, mint álmodni merték volna. Mi több…
Garner érezte, hogy tarkója egyre inkább libabőrössé válik, és hirtelen megértette, mi történik. Sebesen hátrafordult, és meglátta a lépcső mellett álló alakot, ami elárnyékolta az ablakon beszűrődő sápadt fényt. Hórihorgas, indiai arcvonásokkal és figyelemreméltó, felpödört végű bajusszal rendelkező férfi volt. Egyszerű, buggyos nadrágja kihangsúlyozta mezítlen mellkasát fedő, ékszerekkel megrakott rövid mellényének pompáját, amit csak tetézett díszes, hagymakupolára emlékeztető fejfedője. Különös megjelenésének baljós légkört kölcsönzött széles vigyora.
Riley is elhallgatott, és mindketten felegyenesedve néztek farkasszemet a férfivel.
– Engedd szabadon Ganésát – parancsolt rá Garner -, és hagyj minket békében elmenni!
Az idegen válasz helyett azonban csak oldalra fordította arcát, le nem véve róluk a tekintetét, mintha a profilját akarná megmutatni, s egy szemkápráztató mozdulattal meglódította nyakát, és a másik oldalra lendítette fejét. Eközben azonban, mint amikor a kártyás teríti ki körbe maga elé a paklit, minden pillanatban megsokszorozódott az arca, és végig a körív mentén új fej kapcsolódott vállaihoz.
Ez is épp elég volt Garner és Riley számára ahhoz, hogy hátrahőköljenek, de ekkor kecsesen meglengette karjait, mintha szárnyak lennének, és ahogy újabb és újabb karok tűntek elő a már meglévők takarásából, egyre inkább vált hasonlatossá hullámzásuk kígyók tekergőzéséhez.
Riley lába földbe gyökerezett, és csak halk nyüszítés hagyta el torkát, amint a lény vad ugrásokkal feléjük szökellt, tucatnyi szájával egyszerre kacagva. Garner azonban veszettül felordított, és teljes erejéből a jelenéshez vágta a kezében szorongatott elefántcsont bástyát.
A lény lendületét elvesztve úgy zuhant hanyatt, mintha lövés érte volna. Mielőtt azonban Garner közelebb léphetett volna hozzá, nehézkesen feltápászkodott annyira, hogy ne érje a háta a padlót, majd mint valami szánalmas pók, hátrálni kezdett azon karjaira támaszkodva, amelyek nem lógtak bénán a földet seperve. Akkor sem lassított, amikor elért az ablakhoz, hanem a falnak dőlve kínkeservesen talpraállt, és meglepő fürgeséggel nekiugrott az éktelen csörömplöléssel ripityára törő üvegnek, és eltűnt a mélyben, csillogó szilánkok záporában.
– Gyorsan, fogja meg, segítsen cipelni – fordult Garner habozás nélkül Rileyhez. Ketten együtt feltámogatták Ganésát, átvetve vállukon egy-egy karját. Semmilyen együttműködést nem tanúsított, nehéz testét megrakott zsákként kellett vonszolniuk.
– Hová visszük? – kérdezte Riley kétségbeesetten, még mindig a történtek hatása alatt.
– Csak innen el! Próbáljunk meg visszajutni az igazi városba! – válaszolt Garner, akinek szinte Rileyt is rángatnia kellett az elefántfejű lénnyel együtt. Csoszogó lába valamit odébbrugott a porban. Lenyúlt érte szabad kezével, másik oldalán megtartva Ganésa súlyát, és felvette az elgurult bástyát. Letörölgette róla a fekete, nyúlós anyagot, ami hozzátapadt, és visszatette a zsebébe.
Nem is merték remélni, hogy a lépcső elbírja hármójukat, de sikerült biztonságban leérniük a földszintre. Kirontottak a kapun az utcára, és megkönnyebbülésükre éppen olyan kihaltnak találták, mint amikor megérkeztek, csak a járdát és az utat borították üvegszilánkok a kitört ablak alatt.
– És most merre? – kapkodta a fejét elveszetten Riley.
– Mindegy, csak menjünk – iramodott neki Garner, maga után húzva kettejüket.
Óráknak tűnő percekig botladoztak a sikátorok véget nem érő sötét labirintusában, ideges pillantásokat vetve a hátuk mögé, nem bukkan-e fel újra Ganésa fogvatartója, és minden apró zajra összerezzentek, hiába derült ki minden alkalommal, hogy csak a patkányok lármáznak.
Szinte fel sem tűnt nekik, hogy egyre jobb állapotban levő házakat hagytak maguk mögött. Amire aztán Garner mégis felfigyelt, az egy több emeletes épület alsó szintjén megbúvó kis kocsma cégére volt.
– Nézze! – kiáltott fel megkönnyebbülten. – A Ten Bells Pub! Ez még ma is ugyanazon a helyen áll, ahol száz évvel ezelőtt! Még a neve sem változott.
Gyengéden, a kocsma bejárata előtti oszlopok egyikének támasztva leültették Ganésát a földre, és kifújták magukat. Amerre láttak, mindenütt ragyogtak a város fényei, magányos autók robogtak el mellettük. Elhagyatott munkagépek és piros bólyák őrizték az aszfalt egy rövid, feldúlt szakaszát. Apró, éjszakára bezárt boltok sorakoztak arra, amerről jöttek. Nyoma sem volt a nyomasztó sikátoroknak.
– Mr. Garner – pihegte kipirultan Riley -, borzasztóan restellem, amit odabenn mondtam, higgye el, nem tudom, mi ütött belém…
– Ne restellje – nyugtatta meg Garner. – Nem ön tehet róla. Sőt, annak köszönhetjük az életünket, hogy kimondta, ami eszébe jutott. Ha nem teszi, sosem veszem észre, hogy a kapzsi Lobha a közelben ólálkodik, és sikerült volna meglepnie minket.
– Lobha… – emlékezett vissza írtózattal Riley. – Vajon miért rejtegette Ganésát ahelyett, hogy egyszerűen végzett volna vele?
Garner felhorkant.
– Ahhoz képest, hogy halhatatlan, ugyancsak elbánt vele. Még mindig nem tért magához. Mi lehet a baj? Van egy elképzelésem…
– Nocsak? – vonta fel a szemöldökét Riley, és segített Garnernek talpra rángatni Ganésát.
– A legenda szerint – mondta Garner, miközben egy közeli üzlet kirakata felé vette az irányt – Ganésa a nagy hasában hordozza a világok bölcsességét. A szellemi tökéletesség felé vezető ösvényen járó ember úgy habzsolja a tapasztalatokat, mint Ganésa az édességet, s ha tanul belőlük, egyre több lesz általuk. De nézze csak, Ganésa most csupa csont és bőr. Ha a démon valahogy megfosztotta minden tapasztalatától, nem csoda, hogy még járni sem tud.
– És most mit akar csinálni? – kérdezte gyanakodva Riley. Nem készült fel a férfi következő cselekedetére, ezért elállt a lélegzete is, amikor Garner alkarját kabátja ujjába húzva betörte a kivilágítatlan üzlet ajtajának üvegét.
– Megőrült? – sziszegte. De Garner már tuszkolta is be őket a nyíláson. A polcok roskadoztak a különböző formájú, színes csomagolású cukorkáktól, csokoládéktól, bonbonoktól. Úgy tűnt, nem vette észre senki őket.
– Biztosan jelez a rendőrségen a riasztó – pánikolt Riley, mialatt Garner felragadott egy zacskó drazsét, felszakította, és Ganésa ormányához tartotta.
– Egyél, Ganésa! – duruzsolta a lény óriási fülébe, de az csak bambán nézett maga elé. – Nézd, mennyi finomság! Egyél már, a fene essen beléd! – rázta meg hirtelen dühkitöréssel a gyámoltalan teremtményt, majd elengedte, s mivel Riley egyedül nem bírta tartani, Ganésa elterült a földön.
Garner azonnal leguggolt mellé, és tapogatni kezdte szürke hasát.
– Valami van a hasában! Persze, hogy nincs étvágya, mert tele van a hasa valamivel…
Előbányászta belső zsebéből kinyitható bicskáját, és váratlanul beledöfte a pengét Ganésa hasába közvetlenül a bordák alatt.
– Mit csinál? – kiáltotta kétségbeesetten Riley. Rosszullét kerülgette, ahogy Garner felnyitotta a lény bőrét, de az nem belső szerveket takart. Garner két kézzel óvatosan benyúlt a széles seben, és megsárgult újságpapírt, üres konzervesdobozokat, törött üvegpalackokat és rozsdás alkatrészeket kotort elő belőle.
– Szedjen össze – szólalt meg rekedten -, szedjen össze annyi édességet, amennyit csak tud, csomagolja ki őket, és szórja bele őket ide! Siessen!
Riley szót fogadott, és találomra, kapkodva nekiállt összegyűjteni, amit csak látott. Garner is csatlakozott hozzá, miután teljesen megtisztította Ganésa hasát a szeméttől, és együtt tömték újra tele üres gyomrát édességgel.
– Szirénát hallok – nézett fel zilált arccal Riley, mielőtt harmadszor fordulhatott volna.
– Akkor jobb lesz, ha iparkodunk – bólintott Garner, és igyekezett még gyorsabban megtölteni Ganésa hasát, amibe még mindig fért volna annyi, amennyit eddig már beleöntöttek.
– Műzliszelet a magvas gondolatokhoz – kuncogott fel hisztérikusan Riley Ganésa fölé hajolva a következő adaggal. – Rágógumi a mélyfilozófiához, hogy legyen min rágódnia.
– Azt hiszem, ennyi elég lesz – vetett rá aggodalmas pillantást Garner, és elkezdte kifűzni nadrágjából az övet. Letérdelt vele Ganésához, átcsúsztatta a háta mögött, és ügyelve rá, ne potyogjon ki semmi a tátongó résből, összekapcsolta hasán. Riley halvány érdeklődéssel vette észre, hogy a csat saját farkába harapó kígyót formál. Az azonban annál inkább meglepte, hogy amint Garner elhúzta a kezét, a seb lassan elkezdett összeforrni, míg végül csak egy alig látható heg maradt a nyomán.
Ganésa tekintete kitisztult, értelem költözött belé. Lassan, de méltóságteljesen talpra állt, a jócskán megürült polcokba kapaszkodva, Garner pedig letérdelt előtte, s Riley is követte példáját.
– Ganésa, szabad vagy – szólt Garner, hangját csaknem teljesen elnyomta az egyre közeledő szirénák vijjogása. Ganésa szomorú szemeivel végigmérte őket, majd lágyan felemelte kezét. A bolt előtt lassítás nélkül elszáguldó rendőrautók jelzőfényei kékre és pirosra festették az üzlet belsejét, s mire elhaladtak a kirakat előtt, a villogó fények után újra beálló sötétségben Garner és Riley egyedül találta magát a polcok között.
– Nem miattunk jöttek – suttogta Riley megbabonázva. – És még csak észre se vették a betört üveget.
– Úgy tűnik – pattant fel Garner. – Ne kísértsük a sorsot, szedjük a sátorfánkat.
Kidugta a fejét az ajtón, és szétnézett, látja-e valaki őket, majd gyorsan kiléptek a bolt ajtaján. Sietősre fogták lépteiket, és meg sem álltak a Whitechapel Roadig.

– Hát, örülök, hogy megismerhettem – mondta végül Garner. – Van hol aludnia?
– Részemről a szerencse. A szállás miatt pedig ne aggódjon, foglaltam szobát egy hotelben. – rázott vele kezet Riley. – Bár úgy érzem, sosem fogom kiheverni ezt az estét.
Felnevetett, és megcsóválta a fejét.
– Tényleg egy indiai istent mentettünk meg az imént? Uramatyám. Ha nem lennék ilyen kimerült, most leinnám magam a sárga földig. Holnap ráadásul haza kell utaznom…
– Aztán csínján bánjon a pénzügyeivel – kacsintott rá Garner.
– Rendben – vigyorgott Riley. – Maga pedig néha igazán hagyhatná nyerni a sakkpartnerét.
Garner egy pillanatra elkomorult, de aztán barátságosan hátbaveregette Rileyt.
– No menjünk – mondta. – Elkísérem a szállodájáig.
A továbbiakban nem sokat beszélgettek, de barátságosan búcsúztak el egymástól. Riley megígértette Garnerrel, hogy felkeresi, ha egyszer Warringtonban jár, Garner pedig megkérte őt, adjda át üdvözletét Bryce-nak, amikor legközelebb találkozik vele.
Mire Garner magányosan ballagva hazaért, keleten már pirkadt a hajnal. Lakásában csak a padlón heverő kirakati bábu fogadta, amit gondosan elrakott egy szekrénybe vérfoltostul. A hálószobába lépve legelőször a sakktáblát vette szemügyre.
Ahogy sejtette, a világos játékos egyik futárjával sakkot adott neki, amíg nem volt itthon.
– Vajon mi történik – kérdezte lágyan -, ha egyszer nyerni hagylak?
Visszahelyezte a megrepedt, piszkos bástyát arra a mezőre, ahonnan elvette. Nem lepődött meg, amikor kiderült, hogy az így fennálló helyzetben tulajdonképpen mattot kapott.