Laurell K. Hamilton: Anita Blake, vámpírvadász

Ahogy a cím is ígéri, egy nőnemű vámpírvadásszal lesz dolgunk, aki ezüstgolyókkal töltött pisztolyokat tart a párnája alatt, nyakláncán keresztet hord és a csizmaszárában tőrt rejteget, mellesleg pedig halottkeltő is: pénzért támaszt fel zombikat, hogy a család megkérdezhesse aputól, pontosan hogy is gondolta a végrendeletet. Főnökének, a Halottkeltő Rt. vezetőjének nagy bánatára Anita független szakértőként is dolgozik a rendőrségnél, mint a természetfeletti ügyek specialistája. Emellett, ha ideje engedi, vámpírokra vadászik, bár ez mostanában, mióta a vérszívóknak is jogaik vannak, nem könnyű: csak kivégzési engedély birtokában lehet őket lekarózni, nem úgy, mint a régi szép időkben.

Már ebből a felállásból is látszik, hogy Anita nem fog unatkozni, de ehhez minden könyvben jön még egy-két váratlan szituáció: hatalmi harc a vámpírok között a Város Ura címért; unatkozó milliomos, aki fel akar támasztatni egy 300 éves hullát valami titkos, de nagyon veszélyes tudás miatt; gyilkos vámpírok falkája kezd garázdálkodni a külvárosban; vagy a farkasemberek belső torzsalkodásai. Anita, mint egy Chandler-hős, először mindig élből elutasítja a felkéréseket, de aztán mindig addig verik vagy zsarolják, míg nincs más választása. A Marlowe-párhuzam nem csak sztori-szinten igaz: Anita összeverve, ötszörös túlerővel szemben, szétnyugtatózva is beszól a rosszfiúknak, noha tudja, hogy utána nagyon csúnyán fog járni. Ráadásul egész jókat mond. Igazi tökös csaj, noha a sokadik könyv végére már várná az ember, hogy megtanulja tartani a száját. De úgy látszik, ezek a hősök nem tanulnak.

Adott tehát egy dark St. Louis szexi és sikkes vámpírokkal, szőrös és antiszociális patkány- és farkasemberekkel, temetőkben kódorgó zombikkal és ghulokkal, ingerlékeny vudu papnőkkel, fanatikus embervédőkkel, és persze nem maradhat ki a végzet pasija: szó szerint, Anitának ugyanis hosszan elhúzódó — rossz szóviccel élve örök életre szóló — afférja támad a Város Urával, Jean-Claude-dal, aki minden, amit Anne Rice óta a lányok izgisnek találnak a vámpírokban: több száz éves, zsabós inget hord, van érzéke a dramaturgiához (gyertyák, selyem ágynemű, fekete csipke), sápadtan érzéki, rózsákat küldözget és szemre leveszi a nők estélyiruha-méretét. Igazi romantikus beast, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Anita persze nem adja magát egykönnyen, véres és viharos kapcsolat az övék: Jean-Claude többször iszik Anitából, néha bosszúból, néha, hogy megmentse az életét, de utóbbi, miután magához tér, sosem díjazza a dolgot. A sok vércserétől egyre szorosabb lesz köztük a kapcsolat, amitől Anita próbál szabadulni, Jean-Clade pedig igyekszik megejteni a harmadik harapást is, hogy élőhalott szolga váljon a lányból. A rosszfiúk elleni viharos harcok közepette igen lassan bontakozik ki a viszony; főleg, hogy a sorozat angolul már a tizedik könyv körül jár. A negyedik könyvben aztán Anita összejön egy farkasemberrel, aki első ránézésre az ideális pasi: amellett, hogy jóképű, még kedves, türelmes, érzékeny és megértő is – Anita mellett ez utóbbi tulajdonságoknak hasznát is veszi. Csak ne változna minden teliholdkor vérengző szörnyeteggé. És ne állna harcban a város alfahímjével. Az új fejleményt Jean-Claude sem viseli könnyedén, hiszen sértett büszkesége mellett azt is felróhatja Anitának, miért választott egy vérfarkast, ha őt azért utasította el, mert nem ember. Ezen főhősnőnknek is el kell gondolkodnia, de végül arra jut, nem az a lényeg, hogy időnként szőrös vadállattá változik valaki, hanem az, hogy él-e a szó klasszikus értelmében. Vagyis az alakváltók még beleférnek, a halottak már nem.

A hosszú sorozatok veszélye, hogy a szerző ismétli önmagát, és valóban, az első három könyv alapján már érezhető az a bizonyos kaptafa, ez azonban egyelőre nem jelent gondot: végül is Marlowe-t sem az őrületes történet-csavarok miatt szeretjük. A negyedik kötet ebből a szempontból kis változatosságot jelent, itt inkább Anita magánéletén és a St. Louis-ban élő farkasemberek társadalmán van a hangsúly.

A sorozatból magyarul az első négy kötet kapható az Agave kiadó jóvoltából (Bűnös vágyak, A nevető holttest, A kárhozottak cirkusza, Telihold kávézó), és valószínűleg hamarosan jön az ötödik is. A fordítás jó, bár néha kiinteget az eredeti angol szöveg, főleg a frappáns beszólásoknál és a jól odatett utolsó mondatoknál; kevéssé szerencsés továbbá, hogy – leginkább az első néhány kötetben – körülbelül háromszor annyi személyes névmás van a könyvben, mint amennyit a magyar nyelv megkövetel. Az a csodás a mienkhez hasonló agglutináló* nyelvekben, hogy az angollal ellentétben nem kell minden mondatban ötször kitenni az alanyt. Biztos sietni kellett a szerkesztéssel. A történet szerencsére elég sodró ahhoz, hogy még a szőrösszívű olvasók figyelmét is elterelje. Külön dicséret illeti a könyvek külsejét: sokkal szebbek és hangulatosabbak, mint az eredeti angol borítók bármelyike, egységesek, jó rájuk nézni, jól néznek ki a polcon, és jó megfogni őket.
(*toldalék-ragasztgató. Nézzék ezt el a szerzőnek, évekig büntették szegényt magyar szakon — Endless.hu szerk.)

Összességében a sorozat szórakoztató, Anita Blake olyan, mintha Marlowe nemet váltott volna, és bedobták volna a World of Darkness-be. Anne Rice az unalmas részek nélkül.