Héthengeres

– Paraguayban durvább volt…
A város üresen zúgott, akár az Alienátor gondolatai odabent. Harmincnyolc árnyékban, gyorsan nő, Petra és Luxi a reggeli műsorban hál’istennek mondott egy üdítő viccet a tavalyi, hűs hullámokról. Hűs, értik? Maradjanak velünk. A betonon a Tastee Ghoul kannibálburger száraz, üres dobozai, nem zörgeti őket semerre a szél. Mert nem fúj.
– Azt mondod, itt a verda?
– Azt. Jobban jár, ha itt lesz…
Az Alienátor öve reccsen egyet, amint lehajol. Felső részén szétizzadt hálópóló, hevederek, és a nyálkás, bomló izzadtságból különös feromonok szagát érzem. A paraguayi kontrák ferde hajlamaira tervezték őket, és ha nem csalódom, néha be is ütött. Kalasnyikovot markolászó, habzó pofájú alakok rogytak össze a fű hullámzó tengerén, mert taktikailag eléggé indokolhatatlan pillanatban kapta el őket a hév. Lábközüket tapperolták, lihegtek, a Lelki Béka osztaga pedig, daliás szakaszunk, hármas sorozatokat, láthatatlanul gyors vágásokat osztogatva szökellt köztük. Csak hát a szerelem nem minden, ahogy mondják.

Az Alienátor tenyere megérintette a betonteknő alját. A Los Angeles River fenekén álltunk, pár lépésre a folyó utolsó, szögletes kanyarulata előtt. Sokat látott bakancstalpaink lassan repedeztek a hőségben, és elfogyott a rágóm.
– Hehe. Tudod, tudod, mikor látott ez vizet utoljára?
Kiszáradt nyelv nyalja le pozőr mozdulattal a koszt meg a sót a tenyér belső feléről. Kinek nyomja ez az állat, istenem? Leállhatna már, aztán eszembe jut, egen, persze, a szponzorok. Egen. Talán most is.
– Ma reggel, hét negyvenötkor. A neoprimók felrobbantották fenn a gátat.
– Hét negyvenöt?
– Ja. Hamar felszáradt, mi?
– Neoprimitívek, a faszom! Teljesen régiek.
Az utolsó pillanat nem mert közeledni, mi sem, álltunk a végső kanyarban. Tíz méter, talán tizenöt, balra át. És kiderül, megérte-e végigdarálni egy országot implant bökőinkkel, a kincstári lőszerrel meg foggal-körömmel. Mégiscsak ország, az utolsók közül, zászlóval, mindennel. Ötvenhárom csillag meg a sávok.
Sose értettem a Manifesztáció hagymázas álmát, ami az Alienátor izzadt sörtéi mögött virágzott ki itt valahol régen, a tuningolt agytekervények közt. A tábortűz lángjai felett adta elő egyszer. Apró disznószemei ragyogtak kormos fejében, és csak nyomta, nyomta az amerikai álom megtestesüléséről. Ott kell lennie, évek óta számítgatja. Az angyalok városában, a pontos koordináták egyelőre kiértékelés alatt. Mindaz, ami megmaradt a múlt század közepéből, abból az egészséges, mentolfriss korból. Nagyhatalmi ábrándok hideg, extra szívószálas shékekről, lassan terjedő, fenséges gombafelhőkről a gondosan nyírt fű meg a kert sarkában izzított marhasült illatának lebbenésében. Az álom alakja egy Buick ’52-es. Króm hűtőrács, hét henger.
Fáradtan az égre néztem, mint most. Azon a távoli éjen a csillagokat a hullaégető máglyák füstje tompította, és a kontrák olvadó bőrének szaga nem zavart annyira. A betonkeretbe foglalt ég e pillanatban szinte fehéren, nem is kéken reszket a hőségben. Üresnek tűnik. Nagyon üresnek. Feltettem a kérdést.
– És, és ha megtalálod… Mihez kezdesz vele?
– Mit, seggfej! Kiterjesztem! Megmutatom, mit vesztettek el…
– Kinek?
– Hát ezeknek a tompa balfaszoknak, itt, mindenhol! Kétszázharminc millió…
– Akkora sztár még nem vagy… Meg kéne szállnod egy stúdiót, érted?
– Meglesz.
– Mi, mi, azt nem teheted! A nyakunkon vannak, barom! Percek kérdése!
– Persze, hogy a nyakunkon… Mire tartalak, balfasz, mit gondolsz? Hegyezd a füled…
– Megállsz! Figyelj, ide figyelj… És beszélj szebben, érted?
Az Alienátor megfordult. Szemében ott a fény, annyiszor láttam, istenem, a tévék tompa villódzásában, a zavargások csürhéiben. Minden élő bioanya ellette teremtmény állati ellenszenve bármivel szemben, ami feljebb áll a felturbózott evolúció fokán.
– Ne taníts, frenki! Engem ne! Nekem még volt gyerekszobám, vágod?
– Nekem is, nagy cucc! Enyém volt az egész rohadt tartály, csak az enyém… Meg aztán szoba és gyerekszoba között lehetnek különbségek, ugye?
Úgy emlékeztem, készen bújtam elő a sejtnövelő kádból, és megvolt mindenem. Bármi, amire csak szükségem lehet. A leválasztás előtti utolsó időkben, hónapok vagy percek, nem tudom, drótok hajlongtak lassan a fejem körül, és a türelmes szoftver tanított, hogyan használjam különös hullámhosszokra állított hallásomat. Frekvenciák, hullámok, rezgések testetlen szellemhangjai a tápfolyadékban, közben alvás, semmi más. Álomország, Slumberland.
Az Alienátor ezzel szemben a muter tévénéző kanapéján jött a világra. A Dallas: New Beginnings szünetében, burgerreklám ment éppen. Akkoriban még húspótlékból csinálták. A böszme fejű kiskölyök rozzant elméje pedig pont azokban a hónapokban kezdett nyiladozni, amikor a vietnámi agykötős harcos kalandjait ismételték hetekig, szünet nélkül. Kis zsebfájter lett így belőle, nem meglepő, minden álma egy robbanó nyíl. Az oviban azzal kezdte, hogy csillagokat és sávokat vésett egy komcsigyanús, vörös hajú kiscsákó arcába egy letört nyelű homokozólapát műanyag élével. Beilleszkedési nehézségek, figyelmeztetett a doki.
És a házuk mögött, a kert végében, a pattogzó festékű kerítésnél ott állt a Buick, évről évre vastagabb rozsdával. Mohó kis gyerektenyér tapogatta, és az Alienátor folyton arról magyarázott, egyszer leveri róla a rozsdát, és felújítja. Gyönyörű ezüstre és rózsaszínűre, ahogy a tévében látta, azokban az álombeli időkben, amikor a sékeket csak úgy ingyen akaszthatta le bárki az alumínium bárpultról, és a rádióban rokkendroll ment, nem ez a buzi világzene. Az anyja végül eladta a verdát a roncstelepen, kellett a pénz, hajtogatta. Reggelre pedig iszonyúan betintázott.
A szomszédban nyílt meg a toborzóiroda, és ez sok mindent eldöntött. Pathfinders Inc., zöld nyilak a vállapon, homo superior képzés. Légy az, ami lehetnél, bátrak reggelije a kantinban. Egy szakaszba kerültünk, a hazafi és a tartályszökevény. Ő darált, gépágyúját eredetileg helikopterekbe szánták, én tuningolt fülemmel a szárnyakon maradtam, és a levegő rezgéseiből kiszűrtem, merre lapítanak a kontrák. A személyre szabott minirakéták, méreglegyek hullámhosszán lógtam. Esténként a támpont bádogfalai közt ipari zenét nyomtam. Szűrt robbanások, torzított üvöltés, és a fiúk nem csípték. Azt mondták, legalább egyszer valami ne a munkára emlékeztesse őket. Úgyhogy magamnak ugráltam a felborogatott székeken, csuklóból csapkodtam az asztallapot. Funker, a mindent halló, DJ Denevérfül.
Az Alienátort még Paraguay alatt otthagyta a luvnyája. Hazaértünk, és felvette az Elidegenítő nevét. Ebből az időből származik a vonalkód-tetkó a tarkóján, meg a felirat: „Senki nem übermensch a saját kérójában”. Ahogy a nő halványodott a fejében, úgy terjedt a Buick képében megnyilvánuló amerikai Grál rögeszméje. Minek követtem, istenem, a dzsungelből idáig, a betonteknő fenekére. Mert szükségem volt valakire, akárkire, aki hazáig visz.
Most mély levegőt vett, a mancsa megrezdült, és megtette az utolsó lépést. Sörtés háta eltűnt a sarkon. Utána, most már hova spórolunk. És a kiszáradt betonmeder meddő forrásánál, a ferde fal árnyékában ott állt a roncs. Fél lámpa törött, festék alig, de hűtőrács krómja büszke protkóként villan elő.
Az Elidegenítő kapkodó lélegzettel odabotlott, és a kocsi alá tömködte roppant tömegét. Asszem, az alvázszámot ellenőrizendő.
– Megvan, Funker! Mit mondtam, pöcsi! Ötvenkettő!
Megroggyant a térdem. Ő előbújt, a hátizsákjába kotort, és majdnem elsőosztályú Kellogs kukoricapelyhes dobozokat, meg az Uncle Sam sósmogyoró zacsijait dobálta elő. Mintába rendezgette a szemetet a Buick körül, úgy láttam, mértani mintába, és kántálni kezdett. A gajdolásban Elvis és a Függetlenségi Nyilatkozat elemeit vettem ki, meg némi salemi exorcizmust.
– Mi a francot csinálsz?
-Koncentrálom a manifesztációt, love me tender…
Gépolajat kent szét a fején, elhallgatott. Lepattintotta hűtőrácsot, és egy franciakulccsal belezte a gép rejtélyes, sötét odvát. Rozsdafelhő csapott elő, és a rendőrségi hullámhosszon ugatás támadt. Hallottam. Ez a barom is megszólalt a motorházban, borzalmas távolságból.
– Azért híres helyen járunk, tudsz róla?
– A nyakunkon vannak, seggfej! Té mínusz két perc… talán két perc kilenc.
– Svarci itt motorozott… Egyszer régen, azzal a kiscsákóval. A kamion üldözte, meg tudod, itt volt az a híres mozdulat… csuklóból pörög a sörétes, vissza, oszt bumm.
A szemem egy sebhelyre tévedt a bal oldalán, könyök alatt.
– Baromság. Neked se ment.
– Persze. De jól néz ki. És az a köcsög próféta, a hosszú hajú… A buzi hippik bálványa, na. Jim gyerek. Itt is volt egy háza, kicsit lejjebb. Aki azt mondta, hogy tudod mit?
– Hogyne tudnám. A világ a halál és a fa…
– Egy frászt, kussolsz! Azt mondta, az Apokalipszis végén… A filmzene utolsó sorában, na, azt mondta, hogy minden gyerek őrült.
– Minden gyerek?
– Egy generációval feljebb, érted… A mi szüleink.
– Nekem speciel nem.
A tartály jutott eszembe. Csövek a sötétben, tápfolyadék.
– Ja, frenki, bocs. Mindig elfelejtem. Mind őrült.
– Én betöltöm a funkciómat, barom. Tudom, mire terveztek, nem úgy, mint ezek…
– Talán. Csak az idő, az idő lehagy téged is… Most már olyan gyors, hogy nem érek a nyomába, hiába a drótreflex. Te se hallod a léptei zaját, ahogy suhan, Denevérfül. Túl gyors.
– Le! A földre!
A kanyaron túl valami csattant, betonszilánkok pattogtak az irhánkról. A zsernyákok frekvenciáján sűrűsödött a forgalom, több felől zajongtak. Folyton keverték a kódot, persze, de a procim még bírta a lépést. Az üres égből rotorcsattogás.
Istenem, mi is maradt, mit kell tennünk a végén, valami hiányzik. Egy brutál robbanás aztán eszembe juttatta: a póló. Előkaptam, és odadobtam a kopasznak.
– Vedd fel! Mozogj!
– Mi ez?
– Mi ez, na mi! A végén jól kell kinéznünk. Gondolj a szponzorokra! Póz a lényeg, na!
-Szponzorok?
– Talán most is veszik. Kafkaklone, emlékszel?
A póló hátán valami magányos alak szorongott, a kegyetlen falakat bámulta kétoldalt. Prágai utcakép, állítólag. Egy drótkeretes, gyér szakállú csávóról nyúltam egyébként. Nyüszítése szerint a globalizáció vagy mi ellen jött tüntetni odaátról, de csak engem talált egy sikátorban. Ügyeltem, nehogy összekenjem. A pólót.
– Ő az elidegenedést írta meg! Vágod? Te meg az Alienátor vagy. A kiadó most nyomja…
– Ugorj vissza, hülye!
– …most nyomja a reprinteket. Ha netán megmaradsz, felárat fizet. Talán most is veszik. Leadhatják, és akkor sika, kasza.
– Reklám… A reklámfelület, az amerikai dolog.
Elégedetten nyúlt a gatyájába, és egy gránátot küldött át a sarkon. Kerámiapáncél darabjai, és égett, szivacsos cafatok potyogtak vissza. Beilleszkedési nehézségek.
– A jardok, a jardok utálják a veteránokat…
– Utálnak mindenkit. Az a dolguk.
Pozícióba álltam, és csekkoltam a lőszert. Akad. Fedezék viszont alig, hacsak a szennyvíz kiszáradt alagútját nem számítjuk. Dübörgő árnyék takarta el az izzó eget, és az üvöltés kis híján kicsapta a hangerőszabályzómat.
– Itt van! Vidd el, vidd el a hírt!
Az Alienátor felkapta a Grált, az álom esszenciáját, és a fejemhez vágta. Lestoppoltam a hűtőrácsot. A Buick-jel még rajta maradt. A hónom alá csaptam, és ugrás a szennyvízjáratba. Az angyalok városának potyadékát, a Funkert, íme, visszafogadja a város bélrendszere. A csatorna bejáratánál minden fény kihunyt, és a robbanásban, úgy tűnt, a helikopter robaján túl egy autó motorja köhög.