Megjelent: John Caldwell: Lélektánc (részlet)

Az ifjú Skandar Graun és mestere a vándorló Yvorl-papok szokványos mindennapjait élik: a Rontás Erdejében bujkálnak, gyanútlan utazókat támadnak meg, rabolnak ki és áldoznak fel a Káosz istenének. Netar azonban egyre többet bosszankodik tanítványa miatt; a kölyök túlságosan nehézfejű, nyolcéves korára még egyetlen vacak varázslatot sem sikerült elsajátítania, minden gondolata a zabálás körül forog, és oly gyámoltalan, oly pipogya, hogy még egy hatéves ork kislány is elpüföli. A vén pap rádöbben, hogy hibát követett el, hogy embernek akarta nevelni félork gyámolítottját, hiszen az ork vér nyilvánvalóan kiütközik… Radikális lépésre szánja el magát, ám mielőtt megléphetné, Skandar Graun számára bekövetkezik az elsőáldozás, amikor Yvorl megmutatja neki magát. És ettől kezdve minden megváltozik…

John Caldwell régóta várt műve mellett még egy komor hangvételű regény, Douglas Rowland: Az igaz lélek c. története található ebben a kötetben, valamint Benjamin Rascal, Eve Rigel, Jud Lorin, Andrew Field és Raoul Renier taglalják novelláikban a lélek mélységeit.

LÉLEKTÁNC /fantasy antológia/
/Benne: az ifjú Skandar Graun első története/
Fantasy Exkluzív 59. kötet
496 oldal, kötött, 1990 Ft
Megjelent: 2005-11-14

TARTALOM

John Caldwell: Lélektánc /regény/
Benjamin Rascal: A lélekölő
Eve Rigel: A lélek rejtelmei
Andrew Field: Lélekharang
Jud Lorin: Szentjánosbogarak
Raoul Renier: A párviadal
Raoul Renier: A rémálom
Douglas Rowland: Az igaz lélek /regény/

/részlet/

A délután közepén elállt az eső, egy negyedórára még a nap is kikukkantott a felhők közül, de mielőtt kényelmesen elterpeszkedhetett volna dús párnáin, újabb vihar érkezett. Ismét besötétedett, és zúgva, süvítve keringett a lombok között a szél. Messze keleten villámok cikáztak, a tompa dörgések egybefüggő, távoli morgásnak hatottak.
Netar rosszat sejtve bámulta a komor eget.
– Egy hétig is itt rekedhetünk… étel és ital nélkül. Kár volt mindent megennünk és meginnunk.
Skandar Graun erre nem szólt semmit, csak sötéten pislogott. Tudott volna beszélni arról, hogy ki mit evett és ki mit ivott meg…
Netar beljebb lépett a nyílástól, töprengett, mintha nem tudná eldönteni, mivel üssék el az időt, aztán egészen váratlanul oly erővel csapta össze két tenyerét, hogy védence összerezzent – hirtelenjében azt hitte a visszhangzó csattanásról, hogy egy villám vágott be a rejtekükbe.
– Gyerünk, fiú, ne lazsálj! – csikorogta az idős pap buzdítón. – Gyakoroljuk egy kicsit a varázslást!
– Nem megy az ilyesmi üres gyomorral, hé! – morogta Skan¬dar Graun kedvetlenül, de látva miként szalad össze mes¬tere két szemöldöke, sietve helyesbített. – Nem úgy van, hogy egy nap csak egyszer tudok annyi esszenciát gyűjteni, ami a varázsláshoz kell?
– Én nem egészen így fogalmaznám meg… de lényegében igaz.
– Akkor fölösleges erőlködni – sóhajtott lemondóan a kölyök, és fellengzősen intett. – Ma már varázsoltam.
Netar érdekes hangokat adott ki; nem lehetett eldönteni, a rö¬hö¬gé¬sét próbálja-e így elfojtani avagy a fogát csikorgatja.
– Na jó, nem sikerült valami tökéletesre – szabadkozott a fiúcska rögvest -, de akkor is megvolt az első varázslatom… és ma már úgyse menne újra…
– Esszencia nélkül csináljuk.
– Esszencia nélkül? – visszhangozta Skandar Graun, és a homlokát ráncolta. Most hallott effélét először. – Miért… úgyis lehet?
Az idős pap elmagyarázta, mire gondol.
– Ez csak gyakorlás lesz. Meg kell tanítsalak összpontosítani, egy csokorba gyűjteni az összes dühödet, minden erőddel a varázslatra koncentrálni. Ez alkalommal esszencia nélkül… hogy aztán sikeres lehess holnap esszenciával.
– Ejha! – Skandar Graun felpattant, és izgatottan táncikált. – Ez tetszik! Csináljuk!
– Nyughass! – mordult rá Netar. – Hagyd abba ezt az idétlen lábrázást… Pfúj! Olyan, mintha levizelted volna a bokád és így próbálnád lerázni a lábfejedről!
A kölyök szélesen elvigyorodott, és sietve abbahagyta a mocorgást.
– Hogy csináljuk? Hogyan kezdjük? Mit kell tennem?
– Emlékszel, milyen érzés volt, amikor a fejedben ült a Parancsvarázs?
– A mézes répa?
– Igen, a mézes répa – bólogatott az idős férfi. – Meg az a feszítő érzés a fejedben, mintha rózsabokor nőne odabenn, tüskékkel és átható rózsaillattal…
– Meg a kicsorbult késpenge nyalogatása! – kontrázott a fiú. – Bizony, bizony… emlékszem.
– Akkor most képzeld azt nagyon erősen, hogy a Parancsvarázs ismét ott van a fejedben.
– Ez elég nehéz, mivel tisztában vagyok vele, hogy valójában nincs ott.
– Koncentrálj! – reccsent rá az öreg, és megragadta a fiúcska grabancát. – Érezd a fejedben a rózsabokrot! Érezd a tüskéket! A ró¬zsaillatot! A csorba késpengét! A langyos vért a nyelveden, azzal a mézes répa ízzel…
– Szabad behunynom közben a szemem?
– Tarts nyitva a kurva szemed!
– Csukott szemmel könnyebben menne!
– Ne dumálj! Összpontosíts! – Az öreg belemarkolt a fiú üstökébe; nem fájdalmasan, de nem is azért, hogy cirógassa. A gubancos hajánál fogva lassan, megfontoltan jobb felé kény¬szerítette a bu¬sa fejet, aztán hátrafelé húzta, majd csaknem kitekerte balra, majd előrenyomta. – És most… mit látsz?
– Jé! – álmélkodott a kölyök, aztán kitört belőle az őszinte öröm. – Leettem magam az imént. Hohó! Itt egy körömnyi kecskehús az ingem mellrészén… Tutira elérem a nyelvemmel! Hoppsz!
Netar elengedte a fiú üstökét, de csak azért, hogy úgy nyakon cserdítse, ahogy csak tudta.
– Hoppsz? – érdeklődött mérgesen. – Zabálsz, te csirkefogó, amikor én oktatni próbállak?!
– Naaa! – méltatlankodott a fiú. – Ezzel a taslival teljesen kiverted a fejemből a rózsabokrot!
– Kiverek én onnan még mást is, hékás! – recsegte Netar, és lekent egy újabb nyaklevest. Ezúttal még az előbbinél is sis¬ter¬gő¬sebbet. – Rám figyelj, és azt tedd, amit mondok! Megértetted?!
– Meg – csámcsogott a fiú, és csak mellékesen tette hozzá: – De ez a finom falat juszt is megérte!
Netar a derékszíjához kapott, de aztán mégsem csatolta le, csupán nagyot fújt.
– Na jó. Térjünk vissza a gyakorláshoz! Tartsd lehajtva a fejed… és ne forgasd a szemed, nyavalyás! Ne keress újabb morzsákat az ingeden! Összpontosíts a fejedet belülről feszegető rózsabokorra meg a csorba késpengére! Meg a mézes…
– Mézes répa! – Skandar Graun akaratlanul is csámcsogott. – Úgy nagy általánosságban utálom ugyan a mézet is meg a répát is… de most… hopp-hopp, Netaaaaaar! Ne¬taaaaaaar! Letéped a fülem!
– Összpontosíts! – ordította a képébe a pap. – Gondold azt, hogy fogod a csorba késpengét, és sorra levagdalod a rózsabokorról az összes virágot!
Skandar Graun keményen ráncolta a homlokát, és közben olyan képet vágott, mintha mérges hangyák rohangálnának az ábrázatán.
– Megvan? – kérdezte fenyegetően Netar. – Levagdostad kép¬zeletben az összes virágot?!
A kölyök könnyeden legyintett.
– Naná. Nem volt nehéz dolgom… mindössze csak egy kinyílt virág volt… a többi csak rózsabimbó.
Netar élesen beszívta a levegőt. Aztán még élesebben. Majd amikor harmadjára próbálta, megbicsaklott benne a lélegzet. Csuklani kezdett.
Skandar Graun kínosan feszengett.
– Valamit… rosszul csináltam? Vagdaljam le a rózsabimbókat is, ugye?
– Vag… dald! – préselte ki magából Netar, és ismét nagyot csuklott.
Skandar Graun igyekezett legjobb tudása szerint eleget ten¬ni az elvárásnak.
Vidáman vagdalta a fejében a rózsabimbókat.
– Nyissz… nyisz-nyissz… nyisz-nyisz-nyissz… nyissz…
– Magadban! – üvöltött rá Netar, aki végre megtalálta a hangját, és kézfejjel úgy szájon vágta tanítványát, hogy a fiúcska egyik agyarának lenyomata ott maradt a bőrén. – Kussolj, ne nyisszegj! Tartsd csukva a lepcses pofád!
Skandar Graun megszeppenten engedelmeskedett.
– Mm-mmmmm-mmmm… – mondta aztán.
Netar megsejtette, mit jelent mindez.
– Azt akarod a tudtomra adni, hogy végre levagdaltad az összes rózsabimbót?
– Mm-gn.
– Jól van. Akkor most még mindig koncentrálj! Tartsd a képzeletbeli kést, és vagdald a bokor ágait ujjnyi darabokra! Továbbra is maradjon csukva a szád, és csak akkor mmüm¬mögj, ha végeztél! Gyerünk, vagdald!
Skandar Graun a szemét forgatta, és két perc is eltelt, mire végül erősen megrázta a fejét.
– Mm-mmmm-mmm.
– Jól van – nyugtázta Netar. – Most engedd, hogy a mézes répa ízű vér… Ne merj csámcsogni, nyavalyás!… rácsurogjon az összedarabolt bimbókra, virágokra, tövisekre, levél- és szárdarabokra… aztán kezdd el összegyúrni az egészet egyetlen golyóvá!
– Mmmmmm… mmmm?
– Csináld épp úgy, mint két éve, amikor a pataknál játszottál, és ragacsos iszapból meg a kedvenc krumplilepényemből labdát gyúrtál! – tanácsolta rosszindulatú gúnnyal a pap. – Gyúrd, csak gyúrd… olyan kicsire és olyan tömörre, amennyire csak bírod!
– Mmm-mm.
– És most, tuszkold lefelé ezt a szúrós, kemény gombócot a koponyádból a torkodba! Aztán szívd tele a tüdőd, sűrítsd egybe minden haragodat, és öntsd szavakba, mit akarsz parancsolni! Aztán amikor úgy érzed, hogy már fuldoklasz, ordítsd ki magadból minden haragodat… s hagyd, hogy a kiáradó energia kisöpörje belőled a szúrós rózsagombócot! – Ne¬tar rácsapott a fiúcska vállára. – Most! Gyerünk! Csináld! Add ki magadból!
– Mmmmőőő-mmm-mmmmm-mm-mmműűűőőőűű! – or¬¬dította Skan¬dar Graun magából kikelten, ámde csukott száj¬jal.
Netar csalódottan meredt rá.
– Hát, fiú… most már azért kinyithattad volna a szád!
– Ó, vó, vóóó, Netar! – kiabálta álmélkodva Skandar Gra¬un. – Ez egészen káprázatos volt! Szinte éreztem, ahogy elsült a torkomból a Parancsvarázs!
– Elsült, mi? – Az idős pap enyhén szkeptikusnak tűnt. – Az a nagy dinnyefejed… az fog elsülni egyszer!
– Szerintem tényleg jó volt!
– Hogy még jobb legyen, csináljuk újra! De ha lehet, ez al¬kalommal mondj is valamit… és lehetőleg ne azt, hogy „mmmm-mmm”!

Skandar Graun ezúttal sokkal lelkesebben és nagyobb figyelemmel követte az utasításokat. Vagdalta a fejében kiterebélyesedett rózsabokrot, a bimbókat, a tüskéket, és összegyúrta mézes répa ízű vérmaszlaggal.
– Gyerünk, fiú! – harsogta Netar. – Készülj a parancs kiadására! Ordítsd, ami eszedbe jut… de ne „mmm-mmm” legyen… és ne is az, hogy „kapd be a szíjadat”! Most! Ki vele!
– Gombóc! – bömbölte a fiú, és egész teste beleremegett. – Gombóóóóc
Netar hitetlenkedve pislogott.
– „Gombóc”? – érdeklődött vészjósló tekintettel.
Skandar Graun azonnal átment támadóba.
– Te mondtad, hogy azt ordítsam, ami eszembe jut! – kiabálta. – És mivel annyira nagyon a torkomban lévő gombócra koncentráltam, naná, hogy ez jutott eszembe!
Netar megértően bólogatott, és néhányszor kinyitogatta aka¬¬ratlanul is ökölbe szorulgató, ritmikusan meg-megremegő kezét. Némi nehézség után sikerült rendezni arcvonásait, és már-már szinte nyájas ábrázatot vágott.
– R-rend… rendben – szögezte le. – Próbáljuk újra! De ez alkalommal szakadj el a gombóctól, és valami konkrét parancsot mondj, amit a varázslatod kiszemelt alanyával el akarsz végeztetni!
Skandar Graun érdeklődve pislogott.
– Szerinted… mit ordítsak, atyám?
Netar vállat vont.
– Például parancsold azt, hogy „Pusztulj!”. Ez elég rövid, könnyen kimondható, és nekem mindig bevált.
Skandar Graun engedelmesen bólogatott, aztán mestere szóbeli irányításával ismét lemészárolta és golyóba gyúrta a rózsabokrot.
– Na gyerünk! – nógatta Netar.
A kölyök teleszívta a tüdejét, és az ordításba beleadta minden dühét:
– Paszuj!
– „Paszuly”? – krákogta Netar, és csaknem megfulladt ettől a szótól. – Jól hallottam? Te tényleg azt harsogtad, hogy „paszuly”?
– Valójában nem. – A kölyök feszengett és idiótán vigyorgott. – Én „paszuj”-t harsogtam.
– És az mit jelent?
– Hát, ööö… nyilvánvalóan azt, hogy „pusztulj”… csak az a fránya rózsagombóc eltömítette a pofám.
Netar megértően bólogatott.
– Remek – dörmögte. – Van időnk bőven. Kezdjük elölről… De ha megkérhetlek, próbálj érthetően artikulálni! Azt mondd, hogy „pusztulj”, és ne azt, hogy „paszuly”…
– De én…
– És azt se, hogy „paszuj”! – emelte fel a hangját a mester. – Gyerünk, kölyök, vagdald azokat a kurva képzeletrózsákat!
Eltelt pár perc, mire hosszas képzeletbeli vagdalás és gyúrás után ismét elérkeztek a csúcspontig.
– No – lehelte várakozóan Netar -, megpróbálod megfelelően hangsúlyozva azt ordítani, hogy „pusztulj”?
– Naná.
– Akkor… rajta!
Skandar Graun teleszívta a tüdejét, és beleadta minden haragját:
– Puszujj! – Rémülten pislogott. Helyesbített: – Puszálj! Ööö, basszus… pusztájj… Kérlek, atyám, ne verj meg nagyon! Ne üsd többet a fejemet! Látod, már így is milyen zaza vagyok…
Netar nem szólt. Kivánszorgott a szélbe, és lemosatta arcát a szemerkélő, csapkodó esővel. Nagyokat inhalált, és még nagyobbakat fújt.
Csak hosszú percek múltán sántikált vissza.
Ráncos arca nedvesen csillogott. Nem lehetett eldönteni, hogy az esőnek köszönhetően-e…
…avagy kicsorduló könnyeinek.
– Édes fiam – reszelte halkan -, én unokámként szeretlek, és nem akarlak elkeseríteni… de attól tartok, csak az időnket vesztegetjük. – Felemelte a hangját. – Téged a büdös életbe’ se foglak tudni megtanítani varázsolni! Ostoba vagy, idióta… egy… egy kibaszott antitalentum!
– Hát… ööö… éhgyomorra…
– Kussolj már! – kiabálta Netar magából kikelten. – Legalább ilyenkor fogd be a lepcses pofád! – Hitetlenkedve rázta a fejét. – Képtelenség, hogy nem bírsz értelmesen kimondani egyetlen kurva szót!… És ne merd megjegyezni, hogy egyre rondábban beszélek és káromkodok! Te hoztad ki belőlem ezt a trágár énemet, te átkozott!
Skandar Graun nem bírta elviselni az igazságtalanságot. Bár érezte, hogy valóban jobb lenne most hallgatni, nem bírta magában tartani ellenkezését.
– De hát… te mondtad, hogy nem a szavak számítanak, hanem az, ami mögöttük van – okvetetlenkedett. – Ha valakire Parancsvarázst mondasz, és azt a megfelelő erővel teszed, akkor is elájul és lebénul, ha nem érti, mit mondasz neki. – Vállat vont. – Ennyi erővel a „mmm-mmm” is megtenné, nem? Akkor meg mi a bajod?!
Netar vicsorgott. Nem gúnyosan, nem színlelten, nem vész¬jós¬lóan, hanem egy éhes farkas ösztönös örömével.
– Valóban, jól emlékszel a lényegre… de úgy látom, nem figyeltél, amikor a részleteket magyaráztam…
– Ó, atyám, én figyeltem, Yvorlra esküszöm! – Veréstől tartva igen kicsire húzta össze magát. – Csak meglehet, ez a nagy szél… és a még nagyobb éhezés kisöpörte a fejemből.
Netar nem foglalkozott a szabadkozással, és úgy tűnt, verésre sem érez ingerenciát. Belemélyedt a magyarázásba.
– Ha a Parancsvarázs valami olyasmi, hogy „Pusztulj!”, „Halj meg!”, „Dögölj meg”, vagy efféle… és azzal az akarattal mondod ki, hogy ez bekövetkezzen, akkor is sikerrel járhatsz, ha olyan nyel¬ven mondod, amit az áldozatod nem is ért!
– No persze nem hal meg – tudálékoskodott közbe a kölyök -, csu¬pán elájul.
– És ami nagyon fontos… Ha olyan nyelven adsz parancsot, amit az áldozat nem ért… avagy elmümmögöd… avagy nem értelmezhető módon fejezed ki magad, akkor megeshet… ismétlem: megeshet… hogy az illető tudata félreértelmezi a parancsot, és ahelyett, hogy elájulna, valami egészen mást csinál.
– De én…
– Azt kiabáltad, hogy „puszujj”! – veszekedett az öreg. – És ha ez Parancsvarázs lenne, a megtámadott tudat akár egészen máshogy is értelmezhetné, mint szeretnéd.
– Szerintem ezt nem nagyon lehet másképp értelmezni.
– Nem, mi?! – dühöngött Netar. Az ujjain számolta. – A nyakadba ugorhatna és összenyálazhatna, mert hathatna rá úgy is a varázs, hogy „puszilj!”
– Pffúúúúúj!
– Vagy haptákba vághatná magát és őrizhetné a helyet, mert úgy hallaná, mintha azt kiabáltad volna, hogy „posztolj”… Vagy kihúzhatná magát, azt hallván, hogy „pózolj”… vagy a homlokát ráncolná, mert nem tudná eldönteni, mi a teendője azzal a paranccsal, hogy „pászolj”… vagy odamegy hozzád és fényezgetni kezd, mert azt hitte, azt mondod neki, „pucolj”…
– De ha így értelmezné – vitázott Skandar Graun -, ez azt is jelenthetné, hogy pucoljon onnan a francba! Húzzon el melegebb tájakra! És az is eredményre vezetne, nem igaz?
– Az pedig még több eredményt hozna, ha most jó alaposan elnáspángolnálak… hogy egyszer s mindenkorra megtanuld!
Skandar Graun keserűen nyelt.
– Értem már – motyogta. – Egyértelmű, jól érthető parancsot kell adnom, igaz?
– Úgy bizony.
– Akkor meg miért nem ezt mondod? Miért zúdítasz rám mindenféle zavaros példákat?
Netar ismételten türelmet erőltetett magára.
– Jól van, fiú… adjunk a dolognak még egy esélyt a nagy verés előtt… mondjuk egy afféle utolsó esélyt.
– Hát ez nem hangzik túl kedvesen – motyogta a félork kö¬lyök. Aztán helyesbített. – Annál persze sokkal jobban, mint¬ha esélyt se adnánk és már jönne is a szíj…
– Na gyerünk, képzeld a fejedbe azt a redves rózsabokrot!
Skandar Graun azonban még tétovázott.
– Netar, atyám… kérdezhetek valamit?
– Hát persze – csikorogta villámló tekintettel az idős pap. – Kér¬dezz csak! Azért vagyok, hogy a te ostoba kérdéseidre válaszolgassak.
A félork kölyök kiérezte ebből a nem túl nyájas válaszból a gúnyt, de nem tehetett róla, kikívánkozott belőle a kérdés:
– Az fúrja az oldalam, atyám, hogy… nos, nem is tudom… csak arra gondoltam, nem túl hosszadalmas az efféle vacakolás? – Elmagyarázta, mire gondol. – A Parancsvarázs lényege épp az, hogy ráokádjuk az ellenfelünkre semmi perc alatt… hogy neki még védekezni se legyen ideje. – Grimaszolt. – De ha én csata közben nekiállok rózsabokrot növeszteni a fejemben… aztán meg lekaszabolni és sárgolyóvá gyur¬kálni azt… az ellenfelem röhögve lekaszabol és szargolyóvá gyurkál, mielőtt a parancsot rákiabálhatnám!
– Édes fiam, épp ez a gyakorlás lényege – magyarázta Ne¬tar. – Mert eleinte csak ennyire lassan és körülményesen megy… de minél többet gyakorlod, annál rövidebb idő alatt jutsz el a gondolattól a tettekig. Most még két percbe telik, és való igaz, ezalatt akár három-négy karót is feldughatnának a seggedbe… de ha kitartóan gya¬korolsz, fél év múlva… vagy mi… a te esetedben négy-öt év múl¬va… eljuthatsz odáig, hogy az egész folyamat tényleg szemvillanásnyi idő alatt lezajlik majd!
Az ifjú Skandar Graun boldogan elvigyorodott.
– Na ugye, hogy ugye?! Te meg még azt mondtad nem is olyan rég, hogy soha nem lesz belőlem igazi pap!
Netar ernyedten vezényelt.
– Kezdjük újra! És a saját érdekedben… ne szúrd el megint a „pusz¬tulj”-t!
A kölyök ez alkalommal rettentően koncentrált. Aztán amikor Netar kiadta a vezényszót, elharsogta, amire összpontosított:
– Pussz… tán dögölj meg!
– Micsodaaaa?? „Pusztán dögölj meg”? Ez meg mi a fene?!
Skandar Graun idegesen nyalogatta alsóajkát.
– Hát, ööö… végül is… értelmes Parancsvarázs, vagy nem?
– De miért „pusztán” kellene megdöglenie az áldozatodnak?
– Na és?! – védekezett vehemensen a fiúcska. – Hol volt az kikötve, hogy erdőben vagy hegyvidéken kell alkalmaznom a varázslatot? Én egy sík terepet képzeltem maga elé… és miért is ne dögölhetne meg az alföldön? És egyébként, úgyis lehet értelmezni, hogy „pusztán csak dögölj meg, és semmi cécó”… vagy nem?
Netar komor képet vágott, de közben a szája széle meg-meg¬rán¬dult. Végül nem bírta tovább, mégiscsak elröhögte magát.
– Hülyegyerek! Megint nem bírtad kimondani a „pusztulj” szót, és még időben változtattál!
– Szándékosan…
– A mentorod vagyok! Ne hazudj nekem!
– Na jó, akkor igen. – A kölyök vinnyogni kezdett. – Nem tehetek róla, atyám, de sehogy se bírom kimondani azt a kurva szót!
– Ne beszélj csúnyán!
– De te is csúnyán beszélsz!
Netar nem állt le ezen vitatkozni. Könnyeden vállat vont, aztán eltűnődött valamin.
– Tudod, mit? – dörmögte végül. – Felejtsd el a „pusztulj”-t! Legközelebb csak a „dögölj meg”-et mondd!
A tanács bevált. Ez már kiválóan sikerült.

Másnap reggel Skandar Graun jóformán még ki sem nyitotta a szemét, nagy hitbuzgóságában máris imádkozni kezdett Yvorl¬hoz.
„Yvorl, Káosz Ura, nézz le reám egyetlen szemeddel, szánj meg engem, esendő halandót, ki téged imádlak, ki érted élek, ki csakis azért létezem, hogy növeljem végtelen birodalmadat! Yvorl, Örökkévaló Úr, adj esélyt, hogy szolgálhassalak! Adj erőt, hogy beteljesíthessem akaratodat! Add meg nekem a lehetőséged, hogy hasznodra lehessek! Yvorl, add meg nekem az új varázslatot!”
Mielőtt folytatta volna, fikarcnyi szünetet tartott, és eltöprengett azon, hogyan folytassa. Ugyanúgy, mint legutóbb, Yvorl¬ra bízva, hogy a fejébe rakjon valamiféle – bármiféle – varázslatot, vagy kövesse inkább a hagyományos módozatot, amire Netar tanította.
Dacossága arra késztette volna, hogy csakazértis megpróbálja bizonyítani saját elgondolását, s Yvorlra bízza a döntést…
…de aztán eszébe jutott, hogy bár tegnap félig-meddig sikerrel járt, a varázslat mégis rendkívül gyengécskére sikeredett. És lehet, hogy épp ez volt a baj? Lehet, hogy hagyományos úton erősebb varázslatot ültethetne a fejébe?
Így folytatta hát: „Adj erőt, Káosz Ura, adj elegendő esszenciát, hogy memorizálhassak egy erőteljes varázslatot, és sikerrel használhassam azt! Kérlek, adj erőt, és esküszöm, ha te is úgy akarod, legközelebb majd rád bízom a varázslatot!”
Kinyitotta a szemét, nagyot fújt, és buzgón nézelődött, mintha azt várná, hogy Yvorl rögvest megjelenik, és tálcán nyújtja át neki a kért esszenciát.
Semmi ilyesmi nem történt. A barlangnyílás üres volt, csu¬pán Netar szöszmötölt tőle alig karnyújtásnyira. Mestere már túljutott a maga imáján, és a mormogó memorizálás hosszú fo¬lyamatának elején tarthatott.
A fiatal félork ismét behunyta a szemét, és felidézte magában a Parancsvarázs igéit. A nehezen kiejthető, torokhangú szótagok sokasága tisztán és jól érzékelhetően sorakozott lelki szemei előtt. Igaz, a jelentésüket soha nem ismerte, mégis könnyedén elsajátította őket, amikor apró gyerekként még be¬szélni is alig tudott. Netar tanította neki ezeket az igéket, s nem kímélt sem fáradtságot, sem bőrszíjat; addig ismételtette tanítványával, míg hibátlanul bele nem verte a fejébe. És ez valójában nem is volt nehéz dolog; egyrészt mivel Skandar Graun rendkívül fogékonynak és jó alanynak bizonyult, másrészt ezeknek az igéknek megvolt az a ravasz tulajdonságuk, hogy nehezen kiejthetőségük ellenére szinte maguktól csusszantak be a nebuló fejébe.
Nyolcéves korára Skandar Graun már tizennyolc varázslat igéit tudta volna elölről-hátra, vagy hátulról-előre elmormogni még akár legszebb álmából felébredve is, viszont használni – valóban varázslatként élvezni – ez idáig még egyiket sem sikerült.
Kivéve persze az Yvorltól kapott Parancsvarázst tegnap…
Az is csak úgy-ahogy sikerült.
De majd ma összejön!
Mormolni kezdte hát a Parancsvarázs igéit, s ahogy tanulta, újra meg újra elismételte az alig tizenhárom szótagból álló sorozatot.
Újra meg újra.
És sokadszorra is.
Eleinte semmi különöset nem érzett, és lelkét meglegyintette a kísérlet hiábavalósága. Eddig még sosem sikerült memorizálnia, miért épp most hódolna be az akaratának? Lehet, hogy kérni kellene inkább Yvorlt, hogy adjon neki varázslatot önmagától, mint ahogy előző nap tette?
Nagyjából itt tartott gondolatban, amikor ismerős ízt érzett a szá¬jában.
– Mézes répa… – mormolta öntudatlanul, s a lelki szemei előtt ragyogó varázsigék menten kifakultak. A kölyök csalódottan felhorkant. – Ó, basszus!
Aztán csodálkozva pislogott.
Terjedelmes rózsabokrot érzékelt terpeszkedni a fejében, s fel kellett szisszennie meghökkenésében, mivel e bokor tövisei görcsö¬sen mocorogtak, és meg-megkarcolták az agyát. Or¬rát tömény rózsaillat tömítette el, s nem is csorba késpengét vélt nyalogatni, hanem töredezett élű lovagi pallost. A mézes répa ízű vér pedig valósággal eltömítette a pofáját, de annyira ám, hogy attól tartott, ha kinyitja a száját, zuhatagként fog kizúdulni az ajkai között.
– Yvorlra! – súgta áhítattal, és nem értette, hogy lehetséges az, hogy egy csepp vér sem szivárog ki az ajkain.
Persze, tudta ő, hogy ez csak úgy érződik, és valójában nincs ott sem rózsabokor, sem tövisek, sem csorba penge, és nincs vér sem. De annyira kézzelfoghatónak tűnt ez az érzés.
A Parancsvarázs ott terpeszkedett a fejében, s türelmetlenül, ugrásra készen karmolgatta a koponyája belsejét töviskarmaival.
– Hohohohó! – Skandar Graun vadul felröhögött, és akaratlanul is végezni kezdte a tegnap délután begyakoroltakat. Szab¬dalni kezdte a rózsát, hogy aztán golyóba gyűrje. – Hohó! Hóó…
– Ssssssh! – Netar mérges tekintetet villantott rá. – Kölyök, tür¬tőztesd a temperamentumodat!
– Netar! Sikerült!
Az idős pap azonban nem pisilte össze magát ennek hallatán a nagy örömtől. Dühösen felemelkedett, és a szíjához nyúlt. A szemében ismét ott lángolt az ismerős őrület.
– Mit mondtam arról, mennyire kell kussolnod, amikor me¬mo¬ri¬zálok? – csikorogta vészjóslóan. – Na halljam! Mennyire kell kus¬solnod?!
– Nagyon. De, Netar… memorizáltam Parancsvarázst!
A pap lecsatolta a szíját, és kétrét hajtotta.
– Úúúgy? És mit kezdesz vele?… Megparancsolod, hogy kapjam be a szíjamat?
– Nem, dehogy, de… kérlek, atyám…
Netar intett a szíjjal.
– Megfordulni! Tartsd a hátad!
– Kérlek, atyám…
– Ne mondjam még egyszer!
Skandar Graun már-már elpityeredett, és engedelmesen fordulni kezdett…
…de aztán erőt vett rajta a benne munkálkodó dac.
Durcásan felemelte a fejét, és szembenézett mentorával.
– Tudod, mit? – vetette oda, és arra koncentrált, amit tegnap tanult. – Dögölj meg!
Úgy érezte, mintha kettérepedt volna az agya, s egy része kifröccsent volna fejének nyílásain…
…érezte, ahogy elkattant a Parancsvarázs…
…érezte, ahogy az esszencia meglódult testéből.
– Auúúúú! – kiáltotta, és a fejét szorongatta. Kézfejével próbálta letörölni az orrából kicsorgó agyvelőt, de aztán meg¬könnyeb¬bülten látta, hogy csak folyékony takony hernyózott elő. Szeme előtt nedves függönyt képeztek kicsorduló könnyei, és csak homályosan látta, ahogy a feléje emelt szíj ott libeg alig karnyújtásnyira az arcától.
Netar egész testében reszketett, meg-megroggyanó térddel imbolygott, kis híja, hogy arca nem zuhant. Darabosan zihált, artikulátlan torokhangokat hallatott, arca halottfehérré vált, szeme kifordult; nem volt öntudatánál.
Skandar Graun első pillanatban csak rendkívüli megkönnyebbülést érzett, amikor rájött, hogy mégsem fröccsent ki az agya az orrlikain…
…aztán a diadal serkentő hullámai zúdultak át bizsergetőn teste legérzékenyebb pontjain:
SIKERÜLT A PARANCSVARÁZS!
S aztán a rémület pillanatai következtek!
Netar összecsuklott, vergődni kezdett, és görcsösen dobálta testét a barlang sáros talaján. A szeme fehérje kifordult, és tátogó ajkai közt fehéres hab fröcsögött.
– Netar! – kiabálta a kölyök halálra rémülten, és ott ugrált reszkető, vergődő mestere mellett. – Atyám! – Legszívesebben a sziklafalba verte volna a fejét az ostobasága miatt. – Ezt én csináltam veled?!… Nem akartam!… Kérlek, atyám, ne dögölj meg!… Vissza az egész! Én nem akartam! Nem akar-ta-ha-aam!