Andrew Field: Démonvirág (könyvkritika)

Akik beleolvastak néhány korábbi ismertetőmbe, talán emlékeznek még rá, hogy gyógyíthatatlan „Call of Cthulhu” rajongó vagyok, és soha nem szoktam másfele elkalandozni. Egészen idáig. Most ugyanis úgy éreztem, kötelességem felhívni a figyelmet egy új fantasy könyvre, ami nem egészen egy hónappal ezelőtt bukkant fel a boltok polcain.

A szerző az az Andrew Field, akinek néhány korábbi írása már megjelent az RPG.HU és az ALANORI KRÓNIKÁK oldalain, az utóbbi időben pedig antológiákban szokott felbukkanni egy-egy novellája (bár terjedelmük alapján ezek már inkább kisregények). A „Démonvirág” az első önálló könyve.

Az ismertető megírására az késztetett, hogy a regény gyakorlatilag mindenféle hírverés nélkül jelent meg. Nem reklámozták, nem írtak róla kritikát, egy nyúlfarknyi hírt leszámítva semmilyen előzetes beharangozó nem jelent meg róla. Tegyük hozzá mindehhez, hogy a borító – noha szépen van megfestve – eléggé semmitmondó, a szerző neve nem túl ismert, a könyv címe pedig nem igazán hívja fel magára a figyelmet. Így pedig könnyen lehet, hogy a regény minden visszhang nélkül a feledésbe fog merülni.

Pedig ennél azért – mint azt látni fogjuk – mindenképpen többet érdemel.

A „Démonvirág” vegytiszta, jó értelemben vett „klasszikus” fantasy mű. Manapság, amikor a legtöbb fantasy világ és könyv annyira felnőtt, filozofikus és művészies akar lenni – nincsen ezzel egyébként semmi gond -, néha feltámad az emberben a nosztalgia a régi jó, eredeti AD&D fantasy hangulat iránt. Én a magam részéről ezt az érzést utoljára a „Baldur’s Gate” első részétől kaptam meg (természetesen a játékra gondolok, és nem a borzalmasan gyenge könyvre).

A „Démonvirág” ugyanezt a hangulatot eleveníti fel. Visszavisz minket egy olyan világba, ahol törpék és orkok sörözgetnek a lepusztult lebujokban, ahol fekete köpenyes nekromanták végzik borzalmas kísérleteiket, ahol sötét várbörtönök mélyéből akarnak az ott lévők megszökni, az odakinn lévők pedig bejutni, és ahol a szereplők szavak helyett kivont acélpengékkel feszülnek egymásnak.

A megfelelő hangulat megteremtésében oroszlánrésze van a jól kidolgozott háttérvilágnak, amely nem más, mint a Kadmon által megálmodott Alkony. (Ha valakinek ismerős a név, az nem véletlen, hiszen az Alkony honlapja egyike az RPG.HU vendégoldalainak.) Az Alkony világára egyesek talán rásüthetik a sablonos jelzőt, de szerintem ez kissé igazságtalan: ez a környezet inkább tisztelgés az AD&D alapművei előtt, egy olyan világ, amelyben vannak újdonságok, mégis van olyan ismerős, hogy azonnal otthon érezhetjük magunkat benne.

A regény egy borzalmas varázstárgy, a címben is szereplő Démonvirág körül bonyolódik. Ez egy pusztító hatalmú ékkövekből álló mozaik, amelynek segítségével átjárót lehet nyitni Alkony világa és a démonok létsíkja között; mint sejthető, ebben a találkozásban nem a démonok húznák a rövidebbet… Az egyes ékkövek önmagukban is hatalmas pusztításra képesek: ha kétszer hét nap telik el anélkül, hogy megváltoztatnák a helyüket, és élőlényt éreznek a közelükben, akkor olyan erejű kataklizmát idéznek elő, amely egész városokat tesz a földdel egyenlővé.

A regény elején a Démonvirág egyik ékköve egy mit sem sejtő rabszolgalány birtokába – pontosabban a testébe – kerül. A lány nem tudja, hogy mit hordoz magában, azt sem, hogy miért olyan fontos az, hogy két héten belül eljusson vele a több száz mérfölddel odébb lévő Ragnan-kord városába. Azt azonban tudja, hogy innentől kezdve mintha az egész világon mindenki az ő életére akarna törni…

A Janina nevű rabszolgalányhoz hamarosan csatlakozik egy Sorren nevű kalandor, akinek hányatott múltját jól jelzi, hogy a fél lábát fából faragták. Ketten együtt folytatják a halálos versenyfutást az idővel, na meg az istentelen praktikákat űző kaleroni Császár félelmet nem ismerő bérenceivel. Mikor számos kaland után végül eljutnak Ragnan-kordba, kénytelenek szembesülni a ténnyel, hogy az igazi megpróbáltatás még csak most kezdődik… (és ekkor még mindig csak a regény első harmadánál tartunk)

A szerző jól láthatóan a cselekményre fordította a legnagyobb figyelmet. Minden erővel arra törekedett, hogy megmaradjon a történet sodrása, lendülete, ne legyen a regényben egyetlen unalmas rész sem. Ezt sikerült is elérnie: a könyv gyakorlatilag nem engedett egy perc pihenőt sem, az egészet szinte együltő helyemben olvastam végig. Nem volt olyan rész, amikor arra gondoltam volna, hogy lerakom, vagy nem érdekel tovább.

Azonban mindennek megvolt az ára is. A sebesen vágtató cselekmény mellett szinte semmi hely nem maradt jellemábrázolásra. A szereplők – sajnos még a főszereplők is – üresek, élettelenek maradtak, egy-két alapvető jellemvonáson kívül semmit nem tudunk meg róluk, és így nem is törődünk velük igazán. Inkább csak beidegződésből szurkolunk nekik, mert hogy „ők a jók”, nem pedig azért, mert komolyan foglalkozunk a sorsukkal. Arról már nem is beszélve, hogy van olyan főszereplő – és most nem a gonoszokra gondolok! -, aki kifejezetten idegesítő és ellenszenves. Mindehhez hozzáteszem azt is, hogy időnként a szereplők hajmeresztően életszerűtlen, logikátlan, ostoba módon viselkednek.

Vitán felül elmondhatjuk, hogy a jellemábrázolás a könyv leggyengébb pontja. (Szerencsére maga Andrew Field is érezte, hogy kissé jobban meg kellene ismertetnie a főszereplőket, ezért a honlapján több novellát is közzétett, amelyek több szereplő – köztük Sorren vagy Saleb, a tolvaj – korábbi kalandjait mutatják be. Ez dicséretes dolog, ráadásul mindegyik kis történet nagyon élvezetesen van megírva, de azért nem mentik a regény hiányosságait.)

Hogy valami jót is mondjak a szereplőkről: akadt azért köztük, aki belopta magát a szívembe. Ilyen volt Yan, az egzotikus „kirre” faj egyik tagja, aki homloka közepén lévő harmadik szemével képes olvasni mások aurájában. Kellően markánsra és félelmetesre sikeredett Kargas, a főgonosz is (nem mintha ő sokkal jobban ki lenne dolgozva a többi szereplőnél, viszont nem is szerepel olyan sokat, hogy ez feltűnjön).

Mint már említettem, Field minden erejével a cselekményre koncentrált, a regényben éppen ezért elég sok akciójelenet van. Ezek összességében jók lettek, de sajnos néhány fontos rész – elsősorban a párviadalok leírása – több helyen túl rövidre és ötlettelenre sikeredett. (Ez azért is meglepő, mert a szerző korábbi műveiben (pl. A féreg nyomában) igen színes és izgalmas összecsapások szerepeltek.) Azt is meg kell jegyeznem, hogy bár a regény végig élvezhető marad, de a könyv utolsó harmadában azért érezhetően esik a színvonal.

Szerencsére ellenpélda is akad szép számmal. Igen jól sikerült például a regény Ragnan-kordban játszódó része, benne a lélegzetelállítóan izgalmas összecsapással a város felett lebegő átvonókosarakon. Hatásos lett a Hurgosh nagyúr (a főgonoszok egyike) hajóján kialakuló halálos patthelyzet leírása is.

Mivel a könyv vége felé érzésem szerint kissé esett a színvonal, ezért féltem attól, hogy gyenge lesz a befejezés is (márpedig egy rosszul sikerült befejezés még a legjobb könyvet is elrontja, mint tudjuk). Szerencsére megalapozatlan volt az aggodalmam: az író a könyv végén mindent bedobott, amit csak tudott, és a finálé ennek köszönhetően kellően hosszú és katartikus lett. Egyértelműen ez a könyv legjobb része; nem véletlen, hogy ez a leghosszabb fejezet is.

Bár a regény végén Andrew Field teljesen elvarrja a Démonvirág központi szálát, de azért vannak olyan mellékszálak, amiket nem bontott ki teljesen, így reménykedhetünk a folytatásban. Én legalábbis reménykedem benne, hogy nem ez volt az utolsó regény, amelynek fejlécén az Andrew Field nevet olvashatjuk.

Ha valaki nem akar zsákbamacskát vásárolni, és szeretné előbb megismerni az író korábbi munkáit, annak javaslom megtekinteni Andrew Field honlapját (http://andrewfield.uw.hu/) , ahol számos egyéb érdekesség mellett elolvashatja a szerző néhány korábbi írását (személyes kedvenceim a Merani szív és A féreg nyomában).

Összefoglalásképpen: a Démonvirág messze nem tökéletes könyv, nem tágítja ki a műfaj határait, és nem igazán fog tetszeni a komoly, filozofikus, elgondolkodtató művek kedvelőinek sem. Viszont egy élvezetes, szórakoztató, az elejétől a végéig izgalmas regény, egy lelkes magyar fantasy szerző tollából. Tiszteljük meg azzal, hogy elolvassuk!