Lélektánc antológia (kritika)

A ’Cherubionos novellagyűjtemény’ szinte fogalom a magyar fantasy- és szerepjáték-életben. Keménykötés, a borítón ronda keret, egy kulcsszóra felfűzött novellák, a köszönetnyilvánítások az angol címekkel, igazi vegyesfelvágott. A „régi” Cherubion talán utolsó ilyen jellegű munkája volt a Lélektánc antológia. Hogy mi jön ezután, azt talán csak az istenek (plusz Nemes István és a DV) tudják, de nézzük, hogy hogyan sikerült ez a finálé!

John Caldwell: Lélektánc

„- Mi???
– Na jó. Úgy látom, egyikünk túl egyszerű lélek ahhoz, hogy megértse az efféle kolbászos szóvirágokat. – Vigyorgott – Megfogalmazom tehát a te értelmi szinteden… Hé, baz’zeg, benyammognék vagy kétpofányi kó’bászot, ha adnál!
A fickó gondterhelt menyétképe végre kisimult.
– Hé, te, há’ mé’ nem ezzel kezdted, baz’zeg? Hozom a kó’bászt!
– Hé, hé, hé, várjál csak, szépszavú! Jó sok kó’básztot hozzál, baz’zeg! Flamós vagyok ugyanis. Nem kevéssé.
– Mi?”

Egy vallomással tartozom. Skandar Graun mindezidáig kimaradt az életemből. Egyszer ugyan megpróbáltam megtalálni az első három regényt, de hát a regények sorrendje egy kivülálló számára maga a … szóval zavaros. De mi lehet jobb kezdet, mint a prequel trilógia első része, vagyis a címadó Lélektánc regény? Így, túl mind a 225 oldalon, talán azt mondanám, hogy bármi más. Úgy látszik, ez az előzménytrilógiák első részének sorsa. Ugyan ebben a regényben nincs Jar Jar Binks, de talán csak azért, mert a szerepét átvette a nyolcéves Skandar Graun. Nem mondom, tizenkét évesen még talán élveztem volna a sziporkázó szópárbajokat, de a poénok nagy része vagy újrafelhasznált, vagy olcsó viccelődés. Érdekes ellentét feszül a nyelvi játékok és az alapszituáció között. Van egy ötvennégy éves lúzer káosz-pap, aki még alkoholistának is csapnivaló, meg van Skandar Graun, aki a regény felében hülye, a másikban ügyesen tetteti ugyanezt. Kettejük kapcsolata tipikus szeme-uke kapcsolat: a párbeszédeket rendszeres időközönként megszakítja egy-egy ostorjelenet, bőrszíjjal. Ha ehhez hozzávesszük a pár jelenet erejéig feltűnő (majd később a háttérben felkoncolt) ork kislány-dominát, tényleg nehéz eldönteni, végülis kinek szól ez az egész, és pontosan mit is üzen.

A fentiek miatt fogalmam sincs, mennyire kanonikus Graununk eredettörténete, és mennyi belőle az, ami sokkoló újdonságként hat a rendszeres olvasókra, de a párbeszédeket összekötő cselekmény elmegy egy szoft-szerepjáték-fantasy történetnek: vannak főhősök, verekednek, menekülnek, imádkoznak (sokat), vannak orkok, félelfek, mindenki fel-alá rohangál, Graun meg tápolódik.

Benjamin Rascal: A Lélekölő

„Éjszaka újra hat pengét láttam a lidércnyomás sötétjében ragyogni… heten küzdöttünk a megfoghatatlan rettenettel…. immár hatodik éjjele.”

Benjamin Rascal novellája a túlragozott kezdés ellenére nagyon érdekes kisérlet. A kissé levegőben lógó történet ügyesen játszik a nézőpontváltásokkal és mintha a szerzőnek megtetszett volna a gemmeli ostrom-szimbólum, de sajnos maga a konfliktus nincs eléggé kidolgozva: a harc zajlik, mert a harc nélkül nem lenne novella. Ez, és az utolsó előtti mondat, ami nálam hazavágta a hangulatot, rontják csak le az összképet.

Eve Rigel: A lélek rejtelmei

„Azután érezte csápjaik csípését is.
Minden indok nélkül püfölték.
És nevettek, nevettek, nevettek…”

Eve Rigel műfajt teremt. Mert ezek után biztosak lehetünk benne: a snuff-fantasynovella, a filmmel szemben nem legenda. Hét oldal rettenet, kivégzés lassítva. Szadistáknak kötelező, többiek lapozzanak.

Andrew Field: Lélekharang

„Abban a pillanatban azt szerettem volna, ha ismét Ragnan-Kordban lennénk, egymás karjaiban. De mielőtt oda jutnánk, még végre kell hajtanunk a küldetést.”

Hát, ilyen egy elrontott novella. A meglehetősen erős kezdés után – a bűnevő szertartás hangulatos – a szerző nagyon hamar visszazuhan a szerepjátékos klisékhez. Például fantasyvilágban járunk. Ez azért egyértelmű, mert minden névben van legalább egy kettős magán- és/vagy mássalhangzó. Habár a történet nagyon furmányos (azt hiszik, hogy az egyik csoport szőtte a szövevényes tervet, de azután kiderül, hogy nem is, de azután kiderül… szóval elvileg fondorlat van, ezerrel), a cselekmény maga kimerül titkosajtó- és csapdakeresésben, néhány jellegtelen pengeváltásban, még titkosajtó- és csapdakeresésben, kicsi hajókázásban, kicsi Indiana Jones utánérzésben meg titkosajtó- és csapdakeresésben. Van két csodafegyver is, a „soha el nem törő nyilvessző” és a „csodaszarvasín-kötél”, ezzel csúszkálnak ide-oda, meg egyszerre négy embert is megtart. Szinte látjuk, ahogy a karakterek (a szereplő túlzás lenne) sorra húzzák le az elhasznált felszerelési tárgyakat és jegyzik a sebesüléseket. Mindezek után meglepő a befejezés, ami végül is tényleg ötletes fordulat.

Jud Lorin: Szentjánosbogarak

„- Azt mondják, az arbor… az erdő lelke. Azt hallottam, ha az arborok kihalnak, az erdő lejön a völgybe, és minden megváltozik, még a patakok folyása is.
– Badarság. Az erdő eddig is lejött, és csak baltákkal lehetett visszaszorítani a fákat. A patakok arra folynak, amerre mi akarjuk.”

Ez történik, ha az ember túl sok Mijazaki-rajzfilmet néz. Kellemes kis ökofantasy, de éppen ezért nem is mond sokkal többet, mint egy Vadon hercegnője vagy Nausicaa. Talán emiatt nem lehet sokat elmondani róla: az emberek gonoszak, kapzsik, a természetnek meg ez nem tetszik. Igen, igen, és?

A párviadal

„A szája keserű volt a félelem ízétől. A jeges-kék szempár emléke űzte, és a hideg, részvétlen ítéleté, amit belétekintve látott.”

Igen, mint láthatjuk, ez már Kornya Zsolt, és megint két novella, a Mersant-univerzumból. Kornya Zsolt mostanában kisérletezik: az interneten, folytatásban közölt Amíg a vas vág például irodalmi nagyjainkat idézi meg, a középkortól a huszadik század elejéig-közepéig. A párviadal a közelebbi múltból merít. Kornya jó érzékkel nyúl a kilencvenes évek hazai darkfantasy legendájának, Raoul Renier mester műveihez. Olyan ügyesen ölti magára az álcát, hogy rögtön egy évtizedet fiatalodunk, lázas szemű kamaszként izgulunk a roncsolt kezű varázsló valóságának másodhegedűseiért. A párviadal nehézkesen indul: át kell szenvednünk magunkat egy kissé talán túl vulgár-okkultista bevezetőn, de ami utána jön, ugyanúgy magával sodor, akár annak idején a Geor da Kordak féle dalpárbaj a holdak fényében. Mágia, ősi igék, szellemidézők, és a már-már elengedhetetlen Aymar. Mi kell más?

A rémálom

„O pater noster, qui es in coeli, hadarta kétségbeesetten Béroul tudatában egy vékonyka hang, mely rohamos iramban halkult, s végül beleveszett a torkából feltörő bömbölésbe.
A düh. Az éhség. A bosszúvágy.”

Még mindig Renier, de ami most következik, az vérhányás. És ez még csak a cselekmény volt. Az alig hét oldalas szösszenet tökéletesen elmenne a középkori Vérfarkas felvezetőnovellájának. Ugyanúgy azt a két sort ragozza, alaposan meghintve misztikus idefigyuval, ahogy azt egy szabálykönyv hangulatteremtője tenné, és kb. ugyanannyira izgalmas önmagában. Az egyetlen pozitívum, hogy még pár ilyen írás, és egy egész kellemes novellaválogatást lehet összeütni Kornya Cherubionos novelláiból, ahol talán értelmet kapnak az ilyen szösszenetek is, hiszen a világ már ismert: van benne Aymar.

Douglas Rowland: Az igaz lélek

„- Még nem mehetsz el innen, Pierre atya! – mondta vékonyka hangon, akár egy nyolcesztendős kisfiú.
A pap egyszeriben úgy érezte, kihűl a vér az ereiben, s testére rádermed a nedves reverenda. Felismerte a hangot; tizenkét éve kísértette őt rémálmaiban.”

Ez a regény többszörös hátrányból indul. Egyrészt, a két Renier után az ember önkéntelenül is azt hajtogatja, hogy jó, jó, de nem egy Renier. És tényleg, különösen a lassú kezdet nem tűnik többnek, mint egyszerű Kornya-epigonnak. Erre az érzésre ráerősít, hogy az egész mintha egy Vér Városa kötetbe készült volna, nem meglepő, hogy pár olda után kiderült: tényleg Saint Sangue világában járunk. Azután szerencsére felgyorsulnak az események, a szerző megtalálja a saját hangját, és annak ellenére izgalmas írással ajándékoz meg minket, hogy a cselekményt be kell gyömöszölnie a Vér Városa híresen logikátlan logikájába. Démonok, exorcisták, bukott katonák és cigánylányok – kellemes elegy. A szereplők végre éreznek, a problémáknak tétje van, egyedül talán csak a jelzőrengeteget lehetne ritkítani. Az „ördöngős” Pierre atya egy mágikus hatalommal bíró pápai megbízottal egy tizenkét éves rejtély és prófécia nyomába ered, és ezek a vérrel festett nyomok Saint Sangue vezetnek…

Hiába az erős zárás, a kötet összesítve eléggé általános színvonalon mozog. A változó hangulatú írások (Skandar Graun humorától Renier és Rowland horrorjáig) nem állnak össze egységes egésszé, remélhetőleg a régi-új Cherubion kötetek már mentesek lesznek az efféle hibáktól. Ugyanakkor bárki könnyen találhat benne olyan novellákat, regényt, amely miatt érdemes kézbevenni ezt a sápadt-spenótszín könyvet.

A kritika ajándékpéldányból készült.