Íróvá lenni – Dorothea Brande: Becoming a Writer című könyve alapján

Az írók rendelkeznek valamiféle „mágiával”, mentális technikával. Erre vagy maguktól bukkannak rá, vagy pedig tanulással sajátítják el. Ennek nincsen köze az írástechnikához; az első előadás egyáltalán nem foglalkozik cselekményszövéssel, karakterépítéssel és hasonló tanácsokkal; arra ott vannak a későbbi (és korábbi) előadások. Ez az előadás az írói mentalitással foglalkozik, amely nélkül az írástechnika kutyafülét sem ér.
Nem arra tanít, hogyan írj, hanem hogyan legyél író – és ez két különböző dolog.
Az írók legfontosabb problémái nem írástechnikával kapcsolatosak – az csak később jön. A legfontosabb problémák a következők:
Egyáltalán nem megy az írás
Az első probléma, hogy leülsz a papír vagy a monitor elé, és nem tudsz belefogni az írásba. Ennek számos oka lehet: az író túl fiatal vagy túl alázatos, túl tudatosan próbál írni, különböző gátló elvárásai vannak az írással szemben, vagy valami isteni szikrára vár, amelyről hallott már, és amit véleménye szerint csak a Jóisten gyújthat meg.
Egykönyves író
Jóval gyakoribb az olyan író, aki egyszer már dobott egy nagyot, de azóta sem volt képes megismételni. Ez gyakran azért van, mert részben önéletrajzi ihletésű regényt írt, és nem képes emlékeit és életét új kombinációkban földolgozni (elvégre minden író a saját életéből is építkezik). Az ő esetében a megakadás nem technikai hiányosságokra utal – hiszen egy dobása már volt – sokkal inkább annak az eredménye, hogy nem tudja megismételni a bravúrt, és apránként átadja magát a kétségbeesésnek.
Időnként író
Vannak írók, akik hihetetlen hosszú szünet után hatékonyan képesek írni. A szünet oka lehet egy nagyon magasra helyezett léc, vagy hiúság, amely nem engedi, hogy az író bármit is kiadjon a kezéből, amit nem fogadnak mások kitörő lelkesedéssel.
Egyenetlen teljesítményű író
Az ilyen író képtelen az amúgy jó és életképes ötletét végigvinni. Az ilyen írók rendszerint képesek jól elkezdeni egy sztorit, de aztán néhány oldal után zuhan a színvonal – vagy pedig végigírják a történetet, de szárazon és rosszul. Számukra jelentik az írástechnikai anyagok a legnagyobb segítséget, bár az ő kudarcuknak is lehetnek mélyebb okai: lehet, hogy nem elég biztosak benne, hogy jól tálalják a történetet, vagy nem képesek beleönteni a szükséges mennyiségű érzelmet.
Ezek a problémák egy dologban hasonlítanak: nem a technikai felkészültséggel van a baj. Ha bármelyik problémát igaznak érzed magadra, nagy valószínűséggel segítségedre lehetnek Brande gyakorlatai és tanácsai.

Milyenek az írók?

Az íróvá váláshoz először is az írói temperamentumot kell ápolni. Ennek nincs köze a bohém életvitelhez s a vad hangulatváltozásokhoz; teljesen hétköznapinak tűnő emberek is lehetnek művészek. Ami azonos mindannyiuknál, hogy nem veszítik el a spontaneitásukat, érzékenységüket, a látásmód ártatlanságát, az új élményekre való friss és gyors reagálást, a régi események újraértelmezésének képességét. Számukra minden jellemző vagy tulajdonság vadonatújnak tűnik.
A gyermeki rácsodálkozás képessége mellett azonban jelen kell lennie a felnőttek igazságos és mértékletes mérlegelésének is. Míg az előbbi a művész énje volt, ezt az iparos énjének nevezhetjük. Kéz a kézben kell működnie az érzelmi oldallal, különben nem születik semmiféle mű. Ha az író énjének bármely fele túl nagy hangsúlyt kap, az eredmény rossz, vagy éppen semmilyen írás lesz. Az író feladata, hogy lelkének ezt a két felét egyensúlyba hozza, és egy cél érdekében integrálja.
A kettős én egyáltalán nem természetellenes, és számtalan esetben megmutatkozik van a mindennapi életben is: például ha stresszhelyzetben hideg fejjel gondolkozunk és cselekszünk, vagy ha valami kimerítő erőkifejtés után hirtelen új erővel vetjük bele magunkat a munkába. Ide tartozik az a jelenség is, amikor egy problémára, amin napokig törtük a fejünket, végül félálomban találjuk meg a választ.
A kezdő írók is megélik időről időre az egyensúlynak ezt az állapotát, de túlságosan visszafogja őket az előttük álló feladat: az álmodozást nehéz munka váltja föl, álmaikat mondatról mondatra, fejezetről fejezetre kell szilárd formába önteniük, amelyet aztán mások szigorú szemmel bírálnak el. Az író éppúgy lámpalázas lehet a jövőbeli olvasókra gondolva, mint egy színész. Azon kaphatja magát, hogy ha minden lépést előre megtervez, elvész az írás folyékonysága; ugyanakkor, ha teljesen szabadjára engedi magát, a történet slampos lesz. Egy írónak ezer oka van arra, hogy miért ne bízzon magában: ott van egy rakás másik, megjelent író, akikhez hasonlítgatja magát, ott vannak a kritikusai, akikben vagy nem bízik, vagy túlságosan is a szívére veszi a véleményüket.
A legtöbb lecke, amelyik írástechnikával foglalkozik, csak az író tudatos énjét célozza meg és azt fejleszti, miközben mit sem törődik a művészi énjével. Mindkét oldalt fejleszteni és táplálni kell azonban ahhoz, hogy kialakuljon az egyensúly, és a tanult fogásokat az író valóban kamatoztathassa.

A tudatalatti igába fogása

Első lépésként meg kell tanítanod a tudatalattidnak, hogy íráshoz szükséges állapotba kerüljön. Pongyolán kifejezve: kapcsold össze a tudatalattidat a kezeddel, amellyel írsz.
A legtöbben azok közül, akik az íráshoz vonzódnak, már kiskorukban is nagy álmodozók voltak, és szinte bárhol és bármikor képesek voltak elrévedezni. Néha ez az álmodozás abból áll, hogy az ember az életét szinte napról napra új formába önti, amely már közelebb áll a vágyaihoz, úgy alakítja a régi beszélgetéseket („ezt kellett volna mondanom!”), hogy ő jöjjön ki győztesen belőlük. Máskor egy kalandba képzeljük bele magunkat. Ezek az ábrándozások meglehetősen naivnak tűnhetnek, ám mégis ezek szolgáltatják az ihlet forrását.
Ha ki akarod használni a tudatalattid gazdagságát, meg kell tanulnod akkor is folyékonyan és könnyedén írni, amikor a tudatalattid éppen a háttérbe szorul.
1. gyakorlat
Két héten át kelj föl fél vagy egy órával korábban a szokottnál. A lehető legkorábban – mielőtt még bárkivel beszélnél, elolvasnád a reggeli újságot, vagy kézbe vennéd az előző este lerakott könyvet – kezdj el írni. Írj bármiről, ami csak az eszedbe jut: az álmodról, ha emlékszel rá, vagy írj le egy párbeszédet, valóságosat vagy képzeletbelit. A lényeg, hogy gyorsan és visszaolvasás, megállás nélkül írj. Az írásod minősége egyelőre még nem számít. A gyakorlat lényege, hogy megtanítsd magadat arra, hogy az alvás és az ébrenlét közti szürke órákban írj. Felejtsd el, hogy van egy beépített szerkesztőd; még semmit ne olvass vissza abból, amit írtál, másnap reggel sem. A legfontosabb: úgy írj, hogy még semmit nem olvastál.
Miután végeztél az aznapi adaggal, írd le nagy vonalakban, mit csináltál előző nap, hogyan kapcsolódtál ki, mennyit aludtál.
Egy-két nap múlva észre fogod venni, hogy valamennyi szót fáradtság nélkül, folyékonyan le tudsz írni. Később ezt a határt megpróbálhatod mindig egyre több mondattal kitolni. Ha szorgalmasan elvégezted a gyakorlatot, észre fogod venni, hogy az írás többé nem kínszenvedés, és nem válik unalmassá. Később is visszatérhetsz ehhez a gyakorlathoz, valahányszor úgy érzed, hogy egyre többet ülsz tétlenül a gép előtt. Tedd félre mindazt, amit reggelente leírtál: jó ötletek és jelenetek is akadhatnak köztük.

Az írás rutinja

Ha elvégezted az 1. gyakorlatot, észre fogod venni, hogy sokkal inkább íróként gondolkodsz, mint korábban, a napi eseményeket könnyebben szavakba öntöd, a nap közben látottakat-hallottakat elraktározod, hogy az írásaidban fölhasználd. A következő lépés az, hogy bármikor képes legyél írni.
Miután reggel felöltöztél, vedd sorra, mit fogsz aznap csinálni. Biztos, hogy napközben van legalább tizenöt perc szabadidőd: döntsd el, mikor szánod írásra ezt a negyedórát. Nagyon fontos, hogy ha megbeszélted magaddal, hogy mondjuk négy órakor leülsz írni, akkor négy órakor ülj le írni! Ha négykor történetesen éppen egy beszélgetés kellős közepén vagy, kérj elnézést, de tartsd be a saját magaddal kötött megállapodást. Ez a gyakorlat szintén két hetes.
Ha magányra van szükséged, akkor menj ki a mosdóba, és írj egy noteszbe. Ugyanúgy írj, mint az előző gyakorlatnál – vagyis bármiről. Írj szinopszist, verset, írd le, mit gondolsz a főnöködről vagy beosztottadról vagy a tanárodról, jegyezz le egy párbeszédrészletet, bármit. Mindegy, mennyire akadozva vagy rosszul írsz, a lényeg, hogy töltsd ki írással a tizenöt percet.
Mindennap végezd el a gyakorlatot, de minden nap más időpontban (elvégre minden nap más a programod, és máskor tudsz elszabadulni). A lényeg, hogy a reggel kitűzött időpontban azonnal kezdj el írni, és szoktasd rá magadat, hogy ennél semmi nem lehet fontosabb.
Észre fogod venni, hogy a tudatalattid tiltakozik a gyakorlat ellen, és elkezd kibúvókat keresni. Vedd tudomásul, hogy a tudatalattid egy lusta dög, és nem szívesen megy bele olyan dolgokba, amelyek szabályokat és megkötéseket jelenthetnek. (Bizonyára előfordult már veled, hogy megkérdezted magadtól: „Nem elég, ha tíz perc múlva kezdek írni?”) Ha azonban betöröd, és nem teszel neki engedményeket, előbb-utóbb megszokja a gyakorlatot, és hirtelen könnyebbé válik az írás.

Fontos figyelmeztetés

Ha ezt a két gyakorlatot többszöri próbálkozásra sem sikerül végrehajtanod, akkor add föl az írást. Az ellenállásod nagyobb, mint az írás utáni vágyad, és jobb, ha inkább valami más csatornát keresel az energiáid levezetésére.
A két gyakorlatot egészen addig folytasd, amíg szinte bármikor képes nem leszel írni.

Első átnézés

Ha sikerült elvégezned a két első gyakorlatot – képes vagy kora reggel és saját magaddal kötött megállapodás keretében írni -, nagy utat tettél meg az íróvá válás felé. Szert tettél a folyékony írás képességére, és valamekkora önfegyelemre, márpedig mindkettőre szükséged lesz. Most pedig itt az ideje, hogy a gyakorlatok során termelt rengeteg anyagot átnézd.
Legjobb, ha eddig bele sem pillantottál az írásaidba. Amíg a könnyed írásra és a fegyelemre szoktatod magadat, minél ritkábban nézed át kritikusan a munkádat, annál jobb. Most azonban sok mindent tanulhatsz a pötyögéseidből.
Az egyik utasítás a reggeli gyakorlattal kapcsolatban az volt, hogy egy szót se olvass, mielőtt leülsz írni, és ha lehet, ne is beszélj. Az oka: mindannyian szavak között élünk, és az írók különösen fogékonyak mások szavaira. Tudat alatt is befolyásolhatja őket egy nagyra becsült szerző stílusa, holott a cél, hogy a saját hangjukra rátaláljanak.
Legkönnyebben úgy kerülhető el a majmolás csábítása, ha az ember fölfedezi saját erényeit és stílusát. Vedd elő tehát azokat a töredékeket, amelyeket a gyakorlat során leírtál magadnak. Első kérdés: mit írsz, mi az első dolog, ami az eszedbe ötlik, ha írni kezdesz? Úgy olvasd át az anyagot, mintha egy vadidegené lenne, ne foglalkozz azzal, hogy mást írtál, mint szerettél volna, és ne nyafogj, hogy béna lett. Keresd inkább a visszatérő ötleteket, ismétléseket, gyakori írástechnikai megoldásokat. Ezek mutatják meg, mihez van természetes affinitásod, bár nem muszáj később pont ezekre erősítened. Más stílusokban is kipróbálhatod magadat, és meglehet, hogy sikerrel; de a vizsgálat megmutatja, mi a legerősebb oldalad.
Aki az éjszakai álmokat jegyzi le, vagy egy komplett anekdotát vagy párbeszédet ír a reggeli gyakorlat során, az többnyire novellista lesz, míg a mélyebb karakterelemzések, lelki mélyfúrások, az ugyanolyan konfliktussal szembesülő eltérő karakterek regényíróra utalnak.
A gyakorlatok során produkált írások másik haszna: kiegészíthetők vagy fölhasználhatók más írásokban

Önelemzés

Mostanra már felületes véleményt alkottál írói oldaladról. Bármennyire is homályos még a kép, már most fölismerheted azokat a pontokat, amelyekre összpontosítva javíthatsz az írásodon, vagy amelyek segítenek a természetes és gördülékeny fogalmazásban.
Próbáld megragadni azokat a pontokat, amelyek a gyengéid, és elemezd ki azokat, majd keress megoldást a kijavításukra. Ha nem vagy biztos abban, miért érzel bizonyos részeket erőltetettnek vagy rossznak, mutasd meg az írásodat valakinek, akinek az értékítéletében megbízol, és kérd ki az ő véleményét is. De mindenképpen próbáld meg először magad elemezni a szöveget – nem lesz mindig melletted egy éles szemű olvasó, és a szerkesztő sem a vállad fölött áthajolva fogja olvasni a szöveget. Minél többet tudsz saját magad javítani magadon, annál jobb.
Vizsgáld meg az összes olyan pontot, amellyel kapcsolatban kételyek merültek fel benned. Túl sok rövid mondatot használsz? Túl sok felkiáltójelet? A szókincsed elég nagy, vagy inkább szerény? Kerülöd az érzelmek leírását? Túlteng a köpenylobogás? A megoldás – a tudatos szerkesztésen túl – az olvasnivaló megválasztása. Minden írónak van „ellenszere”. Aki túl visszafogott, olvasson Swinburne-t és Carlyle-t. Ha unalmasan írsz, olvass Chestertont, és így tovább. Miután kielemezted a saját írásodat, és belőtted a saját stílusodat, olvass olyan íróktól, akik tőled gyökeresen eltérő módon írnak, és ugyanakkor hanyagold azokat, akik rendes körülmények között vonzanának!
Ezután próbálj meg összefüggést találni az előző napi tevékenységeid és a reggeli írások között. Mit csináltál megelőző napon, amitől unalmas/érdekes, jó/rossz lehetett a végeredmény? Barátok közt voltál, vagy moziba, színházba mentél? Ha van az előző napi tevékenységnek jótékony hatása az írásodra, jegyezd meg, mi volt az, ami segített!
Ezután foglalkozz a mindennapjaiddal! Nem az a cél, hogy időnként termékeny meglódulásaid legyenek, hanem hogy folyamatosan képes legyél egy egyenletes szinten alkotni, és bár lehetnek kivételes megcsillanásaid, soha ne menjél egy bizonyos stabil szint alá. Legjobb tehát őszintén megvizsgálnod önmagadat – elvégre alkotásodnak te magad vagy a forrása. Mennyire engedsz utat érzelmeidnek a mindennapjaidban? Az irigység, harag és depresszió az alkotás útjában állnak, ezért igyekezz ezektől az érzelmektől megszabadulni. Légy magaddal szemben őszinte, de igazságos. Ugyanakkor az önvizsgálat is túlzásba mehet át: elég néhány havonta átgondolnod az életedet és a fejlődésedet.

Íróként olvasni

Csak akkor tudsz hasznot húzni az ellenszer olvasásából, ha megtanulsz íróként olvasni: ne csupán a szórakozást lásd a művekben, hanem a vizsgálandó példányt is. Mit tud tanítani neked? (Ez nem fogja megszüntetni az olvasás élvezésének képességét, sőt; még egy pocsék könyvet is végig bírsz majd olvasni, és élvezni fogod, ahogy szétcincálod.)
Először is: íróként csak úgy fogsz tudni elolvasni egy könyvet, ha kétszer olvasod el. Először gyorsan és elemzések nélkül, mint ahogy egy könyvet általában olvasni szoktál, aztán tedd félre egy kicsit, és másodszor már egy jegyzettömbbel együtt nyisd ki.
Először írj rövid összegzést arról, amit olvastál, és azt is írd le, tetszett-e vagy sem. Elhitted-e, vagy hitetlenül állsz a végkifejlet előtt. (Később az erkölcsi tanulság fölött is ítéletet mondhatsz, de előbb foglalkozzunk az író szándékaival.) Ezután fejtsd ki bővebben, mi miért tetszett/nem tetszett. Nem baj, ha először erre csak homályos választ tudsz adni, úgyis újra el fogod olvasni a könyvet. Ha egyes részekkel elégedetlen vagy, meg tudod-e mondani, miért? Vannak olyan jelenetek, amelyek megmaradtak? Azért maradtak meg, mert jól voltak megírva, vagy épp azért, mert idegesítettek, annyira rosszak voltak? A párbeszéd eleven volt, vagy mereven kiszolgálta az író szándékait?
Mostanra már ismered valamennyire a gyengéidet. Hogyan kezelte az író az olyan szituációkat, amelyekkel neked meggyűlt volna a bajod?
Ha jó könyvet olvasol, a válaszaid legyenek minél alaposabbak. Ha nem különösebben jó, elég, ha a gyenge pontjait megtalálod. Miután megírtad az összegzést, jelöld be, mely pontokra adtál homályos választ, vagy melyeket szeretnél később bővebben kifejteni. Most pedig olvasd el másodszor is a könyvet, és menet közben egészítsd ki a válaszaidat. Ha olyan részt találsz, amit az író különösen jól megoldott, noha neked nehezedre esett volna, jelöld be. Különösen jó mondatokat is kiírhatsz magadnak.
Mivel most már tudod, hogyan ér véget a sztori, keress olyan nyomokat, amelyek a befejezésre utalnak. Hol említi először az író karakterének azt a tulajdonságát, amely a fontosabb bonyodalomhoz vezet (vagy éppen megoldja)? Hogyan hozza be az információt? Találsz második olvasásra hamis nyomokat, amelyek félrevezetnek (jó alaposan olvass, mert lehet, hogy mégis van szerepük!)?
Figyelj a regény ritmusára, keresd meg a manírokat és a szerző kedvenc szavait, aztán döntsd el, hogy érdemes-e megtanulni ezeket, vagy túlságosan a szerző stílusához kapcsolódnak. Hogyan vezeti át a karaktereket egyik jelenetből a másikba, hogyan jelzi az idő múlását? Ha nézőpontot vált, megváltozik-e a szókincs és a hangsúly? Milyen nézőpontot használ?
Az első néhány könyvet még kétszer kell elolvasnod, de egy idő után képes leszel arra, hogy miközben élvezettel olvasol egy regényt, kritikus énedet is bekapcsold, és elég lesz csak azokat a részeket duplán elolvasnod, ahol az író remekelt vagy éppen alulmúlta önmagát.

Az utánzás

Miután mások munkáiból kibogarásztad, mi az, amit neked sem ártana elsajátítanod, képes leszel arra, hogy úgy utánozz, hogy az hasznos legyen a számodra. Az írók filozófiáját, ötleteit és elképzeléseit persze nem szabad közvetlenül átvenni, de ha rokonlélek vagy, visszanyúlhatsz azokhoz a forrásokhoz, amelyekből ők is merítettek. Csak akkor vegyél át egy hasonló elemet, ha teljes szívedből magadévá tudod tenni – soha ne azért tedd, mert a szerző, aki szintén felhasználta, sikeres lett, vagy mert ő jól tudta alkalmazni.
Az írástechnikai eszközöket azonban haszonnal utánozhatod. Ha találsz egy olyan részt, amely sokkal jobb, mint amilyet te jelenlegi szinteden írni tudsz, ülj le, és tanulj belőle. Még jobb, ha a saját munkáidban találsz egy hasonló részt, és összehasonlítod a kettőt. Hogyan kezeli az író a problémás részeket, hány szót használ? Hogyan használja ki a rendelkezésére álló helyet (mondjuk a te részletedben 500 szóban fecsegsz főszereplőd, Konrád egy napjáról, teljesen feleslegesen; mit és hogyan ír le a például szolgáló író ugyanennyi szóval?)? Milyen utalásokat rejt el a szövegben, amelyek a következő cselekményre vonatkoznak? Miután mindent kielemeztél, amit csak lehet, ülj le, és mondatról mondatra utánozd le a részletet.
Mondjuk ez első mondat tizenkét szóból áll – írj te is 12 szavas mondatot! Mondjuk két kétszótagos szóval kezdődik, aztán jön egy négyszótagos határozószó, egy kétszótagos ige, stb. Írj egy hasonló mondatot, ugyanennyi szótaggal, igét másik igére, határozószót határozószóra cserélve. Ügyelj, hogy a nyomaték ugyanott legyen, mint a mintában! Ha olyan írót választottál, akinek a stílusa közel áll a tiédhez, sokat tanulhatsz így a ritmusról s a mondatfűzésről. Ezt a gyakorlatot nem kell túlzásba vinni, de ezután jóval érzékenyebb leszel a finomságokra, amelyeket a különböző mondatalkotó elemek közvetítenek.
Olvasás közben jegyezd meg a színesen használt vagy általad kevésbé ismert szavakat, és integráld őket saját szókincsedbe.
Végül: vedd elő a saját írásaidat, és friss szemmel olvasd el őket újra. Vannak olyan változtatások, amelyekkel elevenebbé, hatásosabbá teheted a prózádat?

Tanulj meg látni

A zseni ugyanolyan éberen közlekedik a világban, ahogy a gyermek csodálkozik rá. Sokan a kamaszkor után lassan elvesztik a képességüket, hogy tartósan nyitott szemmel járjanak-keljenek, és lassan belesüppednek a megszokásokba. Sokan teljesen csak a saját világukkal foglalkoznak, és csak a legkülönösebb események képesek kirángatni őket megszokásaik közül (katasztrófák, balesetek, szokatlan történések). Ez a közömbösség valódi veszedelem az író számára. Ha egy író nem készül fel arra, hogy nap mint nap befogadja az új érzéseket, eseményeket, mindig vissza fog nyúlni a múltba alapanyagért, és újra meg újra gyerekkora élményeit írja meg.
Mindenki tud olyan írót mondani, akinek szemmel láthatóan csak egy elmondani való története van. Lehet, hogy a karaktereket máshogy hívják, és a történet is mindig változik egy keveset, de mégis az az ember érzése, amikor az író új könyvét olvassa, hogy ezzel egyszer már találkozott. Nagy a kísértés, hogy újra és újra földolgozzuk a számunkra érzelmileg fontos momentumokat, és ezzel nincs is baj, amíg az újrafeldolgozás ügyesen van kivitelezve.
Annak ellenére, hogy a múlt bizonyos eseményeihez érdemes visszatérni, fontos, hogy új élményeket szerezz. Jelölj ki egy időtartamot, amikor minden nap megpróbálod újra előidézni a gyermeki rácsodálkozás képességét. Lehet, hogy furcsa lesz tudatosan összpontosítani olyasvalamire, ami hajdanán ösztönösen is ment, de tapasztalni fogod, hogy rövid idő alatt is értékes alapanyagot gyűjtesz össze. Egyelőre még ne használj föl mindent, mert széteső lehet a végeredmény; szükséges, hogy az elméd földolgozza az élményeket, és mintázattá szője őket össze.
Ha idegen városba érsz, minden élesen bevésődik az elmédbe. Próbáld ezt felidézni: ahogy az utcán jársz vagy fölszállsz a villamosra, tizenöt percig mindent alaposan figyelj meg, ami csak a szemed elé kerül. Milyen színű a villamos, milyen reklám van az oldalán? Hogy néz ki belülről? Hogy állnak az ülések? Ki ül veled szemben? Hogy vannak öltözve az utasok? Milyen hangokat hallasz, milyen tapintása van a fogantyúnak és a kárpitnak? Máskor töprengj el az útitársaidon. Miféle emberek? Mi lehet a történetük?
Érdemes a városnak olyan szegletébe is ellátogatni, ahol még nem jártál; menj el kiállításokra, csavarogj! Próbáld új szemmel látni az iskoládat, munkahelyedet, családodat! Vannak hangokat, amelyeket annyiszor hallottál már, hogy észre sem veszed egyedi sajátosságaikat, gyakori szófordulataikat.
Ami még fontos: mindig igyekezz pontosan megfogalmazni a benyomásaidat, mielőtt a tudatalattid gondjaira bíznád őket. Nem kell keresgélned a szavak után, de ha nem nyomatékosítod a tapasztaltakat, akkor ki fognak siklani az ujjaid közül.
Ha nyitott szemmel jársz, a reggeli gyakorlatok során termelt szövegek elevenebbek lesznek. Nem csak az új anyagot építed be apránként a leírtakba, de régebbi emlékeket is felelevenítesz általuk. Minden újdonság asszociációk láncolatát indítja el – ez a jó írók kimeríthetetlen forrásának titka.

Az eredetiség forrása

Minden könyv, szerkesztő és tanár egyetért abban, hogy az írás sikerének kulcsa az eredetiség, de ezt többnyire nem fejtik ki bővebben.
Szögezzük le: egy író csak annyit tehet, hogy az emberiség közös tapasztalásához hozzáteszi azt, ahogyan ő látja a világot. Ilyen értelemben pedig mindenki egyedi. Senki nem született és nevelkedett pontosan ugyanúgy, mint te, és nem élte meg ugyanazokat az élményeket. Ha annyira meg tudsz békélni magaddal, hogy őszintén és pontosan leírd, amire gondolsz, és el tudsz úgy mondani egy történetet, ahogyan az számodra igaz, akkor máris olyat alkottál, ami eredeti.
Noha ez egyszerű tanácsnak tűnik, ez az, amire egy átlagos író nem képes. Részben azért, mert rengeteget olvas, és ezért hajlamos eleve mások szemén át nézni a világot. A nagy íróknak mind volt egy bizonyos képe a világról, és azt próbálták a műveikben is ábrázolni, innen ered műveik elevensége és frissessége.
A rosszul értelmezett eredetiség másik formája, amikor az író erőszakot tesz a történetén, hogy a csattanóval meghökkentse olvasóját. Az általa ábrázolt világnak konzekvensnek kell lennie, és ebben leginkább az őszinteség segít. Ha tudod, ki vagy, és mit gondolsz az élet fontosabb kérdéseiről, akkor talán képes leszel eredeti és hiteles történetet írni. A kezdők hajlamosak rá, hogy – tudván, hogy mostani véleményük nem feltétlenül egyezik meg azzal, amit a jövőben vallanának – várjanak a végső bölcsességre. Mindig meggyőződésből írj, jelenlegi tudásodat és világképedet felhasználva, különben halálodig lesheted, mikor világosodsz meg.
Lássuk be: nincsen túlságosan sokféle drámai szituáció, amelybe a szereplők keveredhetnek: a történet attól lesz egyedi, hogy bemutatod: hogyan viselkedik a te hősöd, te mit gondolsz az eseményekről. Nincs olyan helyzet, amely önmagában banális lenne – csak unalmas, csekély képzelőerejű és ügyetlen írók vannak. Egy dilemma sem hagyja hidegen az olvasót, ha megfelelően van ábrázolva.

Bármiről írhatsz, aminek mondanivalója van a számodra.

Kérdőív

Hiszel Istenben? Milyen formában?
Hiszel a szabad akaratban vagy determinista vagy?
A férfiakat szereted? A nőket? A gyerekeket?
Mi a véleményed a házasságról?
Ha meghallod azt a mondatot, hogy „Száz év múlva is minden ugyanilyen lesz”, igaznak, banálisnak vagy hamisnak gondolod?
Mi a legnagyobb boldogság, amit el tudsz képzelni? Mi a legszörnyűbb szerencsétlenség?

És így tovább. Ha nem tudsz válaszolni ezekre a kérdésekre, vagy nem vagy biztos magadban, akkor nem vagy érett arra, hogy olyan történeteket írj, amelyek az élet fontosabb témáival foglalkoznak. A legjobb művek erős meggyőződésből fakadnak – bizonytalansággal nem mész semmire.

Kikapcsolódás

Ha elég sokáig egyedül hagynak minket és megtiltják, hogy olvassunk, hamarosan elkezdünk magunkban beszélni. Ezért pihenj egyedül, állj ellen az olvasás kényszerének és annak, hogy fölhívj valakit, ha a feszültség már túl nagy lenne: ez oda fog vezetni, hogy megszaporodnak belső monológjaid. Eltervezed, kinek mit fogsz mondani, szóban tanácsot adsz saját magadnak, egy történet cselekményén gondolkodsz – vagyis ha íráshoz akarsz kikapcsolódni, szavak nélkül szórakozz. Színház helyett hallgass meg egy szimfonikus koncertet, menj sétálni, ülj ki egy parkba. Egy jó könyv, film vagy darab ugyanis nem csak elvonja a figyelmedet az írásról, de a hangulatodon is változtat, így másként ülsz le írni, mint ahogy felálltál az asztal mellől.
A legtöbb írónak van valamilyen „néma” kikapcsolódási lehetősége (lovaglás, kirándulás, kötögetés, festegetés, vagy pl. Agatha Christie esetében a házimunka segített).

Gyakorlónovella

Miután az első két gyakorlatot elvégezted, gyakorlatilag készen állsz. Ismételten figyelmeztetlek, hogy ne olvasd el a saját írásodat a reggeli gyakorlat előtt! Sőt, másnak a műveit se olvasd. (Ha nem hiszed, hogy a stílus ragadós, olvass egyhuzamban addig egy erős stílusú írót, amíg bele nem fáradsz – Dickens, Huxley, Kipling, Hemingway -, aztán írj bármilyen témában. Végül hasonlítsd össze a végeredményt az előző olvasmányoddal, és meg fogod látni, hogy az írásod enyhén idomult hozzá.)
A lényeg, hogy rátalálj a saját stílusodra, témádra, ritmusodra. Nézd most át a reggeli kéziratokat, keress köztük olyan ötletet, amiből novellát tudnál írni. Olyan témát válassz, amihez felszínes megjegyzésnél többet is hozzá tudsz fűzni, de egyszerű témát keress, amit egy ültő helyedben meg tudnál írni. Gondolkozz el rajta, és utána kezdd el kidolgozni a részleteket – egyelőre fejben. Egy-két napig töprengj a novella részletein; ha hiányos a tárgyi tudásod, nézz utána a kérdéses részeknek szakkönyvekben. Ábrándozz, először külön-külön aztán együtt is képzeld magad elé a karaktereket! Amikor már mindent körbejártál gondolatban, tűzz ki egy időpontot, amikor megírod a novellát, és aztán ne foglalkozz vele többet. Időről időre az elmédbe tolakszik majd, ilyenkor hessegesd el. Még nem vagy készen, kell az a pár nap pihentetés.
Amikor azonban eljön a kitűzött időpont, késlekedés nélkül fogj hozzá az íráshoz! Ha nem jut eszedbe egy jó kezdőmondat, hagyd ki a helyét, és térj vissza rá később. Minél gyorsabban írj, és lehetőleg minél kevesebbet gondolkozz az írás folyamatán. Minden mondat legyen világos és határozott – de egy-kettőnél többet soha ne olvass vissza! Így ki tudod alakítani a jómunkásember-szokásokat. Az írógép és a számítógép nem arra való, hogy előtte merengj. Segíthet, ha az első és utolsó mondatot már az írást megelőzően kitaláltad, és ugródeszkául szolgálhat a kezdéshez.
Csak akkor állhatsz fel, ha végeztél, mindegy, mennyi ideig tart a munka. (Ha később olyan műbe kezdesz, amit egy ültő helyedben nem tudsz megírni, pl. regényt írsz, akkor mindig köss magaddal megállapodást, mielőtt még fölállnál az asztaltól, hogy mikor ülsz le legközelebb: így többé-kevésbé ugyanolyan tudatállapotban fogsz nekiveselkedni a folytatásnak.)
Fontos: Akár tetszik utólag a novella, akár nem, akár megpróbálkozol vele később megint, a gyakorlat csak akkor teljes, ha csak akkor állsz föl, ha már befejezted a történetet.
Utána tedd félre, és pihentesd 2-3 napig. Ha nem alszol rá egyet, az ítélőképességed a novellával kapcsolatban fabatkát sem ér. Vagy elveszted a bátorságodat, vagy nekiállsz átírni azon frissiben, és egyik sem jó megoldás.
Miután eltelt a pihentetés időszaka, olvasd el a történetet! Nagy az esély rá, hogy jóval több mindent találsz a kéziratban, mint amit emlékeid szerint beleírtál, hiszen a tudatalattid serényen működött közben. Egy karakternek olyan vonásai is kibontakoztak, amire nem gondoltál, jelentőségteljes utalások hangzottak el; ugyanakkor egyes előre megtervezett részek nem kerültek bele a történetbe.

A nagy felfedezés

Az író, mint minden művész kettős személyiség. A tudattalanja szabadon szárnyal, intellektusa pedig dönt és kritizál valahányszor többféle út kínálkozik az írás során, de egyébiránt hagyja, hogy a képzelete meghozza gyümölcsét. Mind a tudatos, mind a tudatalatti oldalának fontos szerepe van az írásban, de egyik sem kerekedhet fölül a másikon, nem borulhat föl az egyensúly köztük.
A „zseni” a tudattalanban lakozik, bővítéssel, kicentizéssel, átírással nem vihető át a műbe. A tudatos én sok mindent tehet az írásod fejlődéséért, de nem ruházhat fel zsenialitással, sem tehetséggel. (A tudattalan nem ugyanaz, mint a freudi tudatalatti! Dorothea Brande sosem tanult pszichológiát, és nem is pszichológiai értelemben használja a fogalmakat.)
A tudattalant ne úgy képzeld el, mint egy síkot, ahol homályos emlékek és benyomások úszkálnak. Egyáltalán nem homályos, sőt: még az intellektusnál is hamarabb képes fölismerni a mintázatokat, célokat és törvényszerűségeket. Mindig résen kell lenni azonban, hogy a folyása el ne tántorítson a helyes útról, de ahhoz, hogy hatékonyan és jól írj, mindenképpen barátságot kell kötnöd tudattalan éneddel.
Egy igazi művész persze úgy is leélheti az életét, hogy soha nem jön rá, hogyan dolgozik. Csak annyit tud, hogy van, amikor egyedül kell lennie, álmodoznia kell, és gyakran még ő maga is úgy gondolja, hogy ilyenkor nem gondol semmire. Ezt a szenvtelen, néma periódust „művészi kómának” nevezzük, de a látszólagos tétlenség valóban csak látszólagos, a mélyben változások történnek, és az üresjárat alkotásba csap át. Megfelelő kikapcsolódás megválasztásával, az „üres” időszakok elfogadásával ezek az időszakok lerövidíthetőek, hogy felválthassa őket az alkotás termékenysége.

A harmadik elem: a géniusz

Az író tulajdonképpen nem is kettős, mint inkább hármas személyiség. A harmadik az egyén géniusza, mely lehet erős vagy gyenge, ez személyenként változik. A hirtelen megvilágosodások, a képzelet, amely a szokványosat egy magasabb szintű valóság képzetévé alakítja át, olyan szegletből érkezik, amelyet eddig még nem próbáltunk meg irányítani. Gyakorlatilag elég is, ha a tudatunkat a fentebb említett két részre osztjuk, de nem árt észben tartani, hogy van egy harmadik alkotóelem is.
A géniusz valóban nem tanítható, de nem is kell, hogy tanítató legyen. A forrása gazdagabb, mint hogy ki tudnád meríteni; és nem is az a lényeg, hogy felruházzunk a zsenivel, hanem hogy megtanuld használni és kiaknázni. Akiket mi zseniknek nevezünk, jóval könnyebben szabadították föl ezt a képességüket, mint az átlagember, de valójában egyetlen emberből sem hiányzik a zsenialitás, és senki nem akkora zseni, hogy teljesen ki tudta volna használni ezt a forrást.
A géniusz szabadjára engedése gyakran magától bekövetkezik. Az írók gyakran „belelendülésről” beszélnek, vagy egy rég eltemetett ötlet újból, megváltozva fölmerül bennük – ezek mind ilyen jelenségek, de olyan nehéz körülírni őket, hogy a kezdő írók néha úgy vélik: a befutott írók azért ne beszélnek róla, mert valami titkot rejtegetnek.
Persze, szó sincsen összeesküvésről. Általában az ötletek villámcsapásszerűen érkeznek, a történet lényegi részével együtt, ezt követi az intenzív ötletelési, ábrándozási szakasz, majd a kikapcsolódás – lovaglás, kártyázás, kötögetés, séta. Ezen utóbbiaknak a lényege három szóban összefoglalható: ritmus, monotónia, szótlanság. Ez a kulcs.
Más szavakkal, minden szerző enyhe hipnózisba ringatja magát. A figyelem ugyan megvan még, de éppen hogy, az agyat nem terheli semmi. Eközben a tudata mélyén a történet átalakul és megérik.
Nem arra bátorítalak, hogy azonnal találj magadnak új hobbit; inkább keresd meg az életedben azokat a tevékenységeket, amelyek segíthetnek a kikapcsolódásban. Van olyan író, akit a fölmosás kapcsol ki, van, akit a horgolás. Ez az érlelési időszak vezet az írói varázslathoz.

Írói varázslat

Tegyük fel, hogy ez a géniusz, ami mindannyiunkban jelen van valamilyen mértékben, már elemzésre került, és kimutatták, hogy olyan kapcsolatban áll a tudattal, mint a tudat a testtel. Ha nehezedre esik a géniuszról ilyen kontextusban gondolkodni, nevezd nyugodtan X-nek. Ha egy matematikai képletben akarnánk jelezni a viszonyokat, azt mondhatnánk: X úgy aránylik a tudathoz, mint a tudat a testhez. Vagyis: ha erősen gondolkodni kezdesz, a tested mozdulatlanná válik, vagy gépies tevékenységet végez. Ahhoz, hogy az X mozgásba lendüljön, ezért a tudatodat kell mozdulatlanságra kényszerítened. A fentebb említett tevékenységek éppen ezt a célt szolgálják: mind a testet, mint a tudatot kényelmes üresjáratba helyezik, miközben mélyebb szinten munka folyik. Ezek azonban még így is sok időt vesznek igénybe, ezért jól jön egy olyan gyakorlat, amely lerövidíti az érlelési időszakot.
Vagyis olyan gyakorlat, amely megtanít arra, hogy az elméd is ugyanúgy lecsendesítsd, mint a tested. A lényeg, hogy a gondolataid ne csapongjanak tetszés szerint ezer irányba. Vannak olyan írók, akik számára ez a tanács pofonegyszerűnek tűnik. Ha te is közéjük tartozol, akkor ne bonyolódj bele ezekbe a gyakorlatokba, mert csak összezavarnának – ha amúgy is alkalmazni tudod a módszert, ne olvass tovább, hanem most, azonnal alkalmazd. (Ezzel más is megpróbálkozhat: állítsátok meg gondolataitokat.)
Sikerült? Az elme meglepően csapongó, nem könnyű mozdulatlanságra kárhoztatni.
Legjobb, ha egy darabig naponta egyszer megpróbálkozol a gyakorlattal. Csukd be a szemed, tökéld el, hogy teljesen lenyugtatod az elméd, de ne légy feszült miatta, ha nem sikerül. Naponta egyszer elég próbálkoznod; ne hajszold túl magadat. Ahogy egyre könnyebb lesz ezt az állapotot elérni, növeld meg a gyakorlat hosszát, de soha ne erőltesd túl.
Ha így nem megy, próbálkozz máshogy: válassz ki egy egyszerű tárgyat, mint például egy radírt (ne válassz színes és fényes dolgokat). Fogd a kezedbe és nézd, csak erre gondolj, és valahányszor elkószálna a figyelmed, fordítsd megint vissza a tárgyra. Utána csukd be a szemed, és csak a tárgyra gondolj!
Az utolsó módszer: figyeld meg, merre kószálnak a gondolataid; egy idő után le fognak csendesedni. Ha sikerül egy ötletet vagy sztorit észben tartani, és lecsillapítani körülötte a gondolataidat, észre fogod venni, hogy magától életre kel.
Válassz ki egy bármilyen történetet; lényegtelen, mennyire dolgoztad ki eddig az ötletedet. Találd ki a főbb cselekményt és a fontosabb szereplőket, keress egy fő konfliktust. Nem kell erődet megfeszítve töprengened rajta, csak könnyedén fuss végig az egészen, utána menj el egy hosszú sétára. Közben gondolkozz a történeten, de úgy, mint történeten, és ne azon, hogy miként fogod megírni, vagy milyen technikát szeretnél használni ehhez vagy ahhoz a hatáshoz. Ne hagyd, hogy bármi elvonja a figyelmedet. Amikor visszaérsz a kiindulási pontra, úgy gondolj a történet végére, mintha egy könyvben olvasnád, amit most félreteszel.
Fürödj meg (továbbra is csak felszínesen gondolkozz), aztán menj be a szobába, tekerd le a fényerőt, és feküdj le vagy ülj egy kényelmes székbe. Miután kényelmesen elhelyezkedtél, ne mozogj, és az elmédet is csendesítsd el. Ez nem fog sokáig menni. Egy idő után ellenállhatatlan kényszer tör majd rád, hogy felállj és csinálj valamit. Azonnal engedelmeskedj a késztetésnek: olyan állapotba kerülsz, hogy semmi más nem lesz fontos, csak az írás, és a külvilág másodlagossá válik a történeted világához képest. Most pedig kezdj el írni. Ez az állapot, amit előidéztél, az a fél-önkívület, amelyben a művészek legkönnyebben alkotnak.
Az, hogy milyen jó lesz a végeredmény, rajtad múlik, milyen tapasztalataid vannak, ez mennyire egyezik az olvasók tapasztalásaival, milyen füled van a ritmushoz, mennyit tanultál az írástechnikáról. De ha elvégezted a gyakorlatokat, egy kerek történetet fogsz összehozni. Nyilván lesznek hibái, de ezeket kijavíthatod. Mindent előkészítettél ahhoz, hogy a tehetséged szabadon működhessen.
Most pedig olvasd el az összes elérhető írástechnikai könyvet. Most már olyan állapotban vagy, hogy valóban használni fognak.