Peter S. Beagle: A karakoszki varázsló

Beagle legutóbbi regénye, A fogadós éneke, igazi fantasy könyvcsemege volt számomra. Az író mély gondolatisága és szépséges, lírai stílusa közel áll hozzám. Ezek a jellemzők elmondhatók a legutóbb megjelent A karakoszki varázsló c. novelláskötetéről is, amellett, hogy némileg vegyes kép alakult ki bennem, mire a könyv végére értem.
A borító ismét Sánta Kira munkája, nekem jobban tetszik, mint A fogadós énekéhez készült kép, mozgalmasabb, és a hullámzó vonalak, az elmosódó háttér jól visszaadják a magyar fordítás során címadóvá vált novella hangulatát. Az eredeti kötet címadó írása ugyanis a sorrendben legutoljára olvasható Óriáscsontok (Giant Bones) volt. A fordító személye is megegyezik A fogadós énekével (Kleinheincz Csilla), így a minőség tulajdonképpen garantált, akárhonnan nézem is.
Beagle saját állítása szerint nem szeret kétszer ugyanarra a világra írni, e két kötetben található valamennyi írása mégis ugyanott játszódik, és visszatérő szereplőkkel is találkozunk. Külön örülök neki, hogy anélkül képes ábrázolni egy lüktető, élő világot, hogy mindenféle térképekkel és szószedettel, függelékkel terhelné az olvasót. Ezek nélkül is lehet „tájékozódni”, és azt is el tudjuk képzelni, milyen lehet a kiit, a sukri, a sziklatarg vagy a kedvenceim, a csurfák.

Beagle-t lassan kell olvasni, megemészteni: vannak mondatok melyekre vissza kell térni. De nem azért, mert elsőre nem érthetőek, vagy oda nem illők, hanem mert végtelenül szépek, és bölcsesség árad belőlük. Ugyan érezni, hogy ezek általában az író direkt kiszólásai az olvasó felé, és a szereplő a szócső… de ez mégsem uralkodik el az írásán, végső soron elhisszük, hogy a karakter saját gondolata.
„Istenekre, néha elgondolkozom azon, miért is vesződöm azzal, hogy férfiakat is magammal vigyek a társulatomban. A férfiak mindig azt gondolják, hogy a színészet játék, színlelés; még a legjobbakat sem tudod másra megtanítani. A nők azonban tudják, hogy ez az élet.”
Mielőtt az egyes novellákra rátérnék, még felhívnám a figyelmet az írások pár közös jellemzőjére. Így pl. tökéletesen helyükön vannak a dőlt betűs kiemelések, ezzel is nyomatékosítva, de mégsem szájába rágva az olvasónak, hogy mi fontos. Sokszor keretes szerkezettel állunk szemben: valaki visszaemlékezik, mesél, akár olyan történetet, ami vele esett meg, akár olyat, amelyet mástól hallott (Csousi-vai meséje) vagy egy rokonról szól (Óriáscsontok); továbbadja a tűz mellett vagy egy asztalnál ülve, néhány ital társaságában (A zsiril csepűrágóinak tragikus története). Ez a fajta narráció A fogadós énekéből is ismert lehet annak, aki olvasta: ott is „interjún” estek át a szereplők, valamennyien egyes szám első személyben mondták el, ők hogyan élték meg az eseményeket.
Érdemes egyébként megfigyelni azt is, Beagle hogyan váltogatja a stílust, attól függően, hogy ki meséli el a történetet, ki szólal meg a történeten belül. A szereplők külső leírására nem ad sokat, ám mégis mindig kellő információval rendelkezünk ahhoz, hogy el tudjuk képzelni őket.

Szirit Biar utolsó éneke

„Az egyetlen lecke: soha nem tudhatod, mi fog tetszeni nekik és mit fognak tenni.” A kötet első darabját felfoghatjuk akár Beagle ars poeticájának is; noha nagyon óvatosan céloz rá, de egy s más kiderül az író, a művész közönséghez fűződő viszonyáról, valamint az alkotás folyamatáról, nehézségeiről és annak vállalásáról is.
„- Lehettél volna királyi bárd. Örökre, életed végéig tiéd lehetett volna az a szoba a palotában. Csak annyit kellett volna tenned, hogy dalokat költs és hébe-hóba elénekeld őket a királynőnek.
– Azt teszem – mondta Szirit Biar. – Hébe-hóba. (…) Az éneklés számít, nagylány – mondta. – Nem az, hogy kinek énekelek. (…) Ahhoz, amit tenni szeretnék, az utakat kell járnom. Nem lovagolhatok. Ha lóra ülök, nem jönnek a dalok. Így van ez.”
A történet igen egyszerű, a legendás bárd, Szirit Biar maga mellé veszi a tizenegy éves Mircsa Delt, hogy a lány cipelje a kiitet (hangszer). Már a találkozásuk is sorsszerű volt, s ez a végkifejletig vezet: ha Mircsa nem lép színre, a bárd sosem kényszerül arra, hogy meglátogassa hajdani kedvesét, aki azonban beleőrült a gyermekük elvesztésébe. A férfi kezében ott a lehetőség, hogy – áldozat árán – meggyógyítsa az asszonyt.

Beagle-t ebben a történetben is foglalkoztatja a lelki adomány, a tehetség, és a figura ehhez való viszonya. Ezúttal a rendkívüli képesség nem más, mint a mágia.
„…a mágia természetéből fakadóan megvan az a tulajdonsága, hogy nem hagyja nyugodni az embert. A varázslat arra vágyik, hogy használják, még ha te nem is akarod. (…) Ha a tehetsége is oly szerény, mint ő maga, alighanem egész életét tökéletes nyugalomban tölthette volna el (…) De nem ez rendeltetett neki. Egyszerűen túl jó volt.”
A magyar fordítás címadó elbeszélése egy különleges emberről szól, aki varázslónak született, de a tehetsége ellenére nem vált sem gonosszá, sem dölyfössé, hanem megmaradt egyszerű embernek. Talán éppen ebben rejlik a főszereplő, Lanak szerethetősége. Ez nem egyenlő a vele való azonosulással; Beagle mégis elénk állít egy tiszteletre méltó férfit, aki akár példaképnek is felfogható. Vajon kiállja a próbát, melyet a sors hozott? Megvédeni a családját, de hűnek maradni a saját elveihez… Lanak próbája minden fantasztikum ellenére „hétköznapi” eset.

A zsiril csepűrágóinak tragikus története

Az ajánlásban ezt olvasni: „Julie Fallowfieldnek (…), társamnak a rettenetes költemények farigcsálásában…” Első látásra azt gondoltam, Beagle bizonyára szerénykedik, ám ezt a novellát olvasva (egyébként ez a személyes kedvencem a kötetből) kiderül, nagyon is komolyan gondolta a „rettenetest”.
„Micsoda? Meghalt? Meghalt gyermekem?
Meghalt ő, és vére a kezemen?
Nem! Nem! Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem!
Nem lehet! Ó, ezt nem hiszem!
Ah, balsors!
Igaz – de nem, mégsem, ez nem történhetett!
Azt mondod, istenek átkát idézte meg?”
Egy jó író akkor igazán jó író, ha képes rosszat is írni, ha a helyzet úgy kívánja. Hogy ez mit jelent? Mű a műben: egy színvonaltalan „királydráma” idézett szövegéről van szó, illetve a történet során hozzá tett toldásokról, melyeket az egyes, az íráshoz persze nem konyító szereplők íratnak bele az udvari színtársulat vezetőjével. A szövegtoldások jelzések a négy trónörökös csatlósainak, akik apjuk ellen lázadnak, hogy az előadás napján megdöntsék a hatalmát, persze egymást is legyőzve…
A történet egy visszaemlékezés, és itt szembetűnő igazán A fogadós énekével egyező narráció, a jellegzetes kiszólások, az olvasó ivócimborakénti „bevonása” a történetbe. A novella címe pedig – szándékoltan – olyan, akár egy enyhén balladai, enyhén blődli színdarabé.

Lal és Szoukian

A két szereplő a regényből már ismert lehet, ám itt már nem fiatalok; megöregedtek, és hosszú évek elteltével találkoznak újra, hogy közös útra induljanak. Az olvasó azt hinné, a novella a „küldetés teljesítéséről” fog szólni, s Beagle majd átugorja az odavezető, lényegtelennek tetsző út jórészét. Ehelyett éppen az utazásról szól, s a Kulpaiban történtek szinte mellékessé válnak. Nem pusztán a kalandok, a fegyveres küzdelmek, a csurfák révén szolgáltatott humoros közbeszúrások, de a két öreg egymáshoz való viszonya a fontos. Beagle elemzésnek veti alá őket egymás, és a velük kapcsolatba kerülő többi idegen által. A Lal és Szoukian legalább annyira szól a könyörületről és kiszolgáltatottságról is, mint arról, hogyan vesz két ember búcsút egymástól életük alkonyán.
„…elfelejtetted a zárkát Kulpaiban. (…) A harmadik éjszakán történt, és nekem sosem volt képem szökésnek nevezni. (…) Az őr fia. (…) Igen, ő is ott volt… bizonyára aludt a mosogatókonyhában. Közvetlen azután ébredt fel, hogy elfogtuk az apját, és rohanvást érkezett a megmentésére, felmosóvödröt vagy valami hasonlót csapkodva a lábamhoz. (…)
– Nem bántottam. (…)
– Nem, nem, biztosan nem – értett vele egyet a másik. – Csak az apját bántottuk. Ő pedig látta. (…) …megszégyenítettük őt a saját fia előtt.”

„Figyeljetek rám, Csousi-vai inbaratira, a Sz’dif klán leányára, hallgassátok meg Tai-sarm és az Éneklő Hal meséjét, ahogy én hallottam egykor Lalkhamszin-khamszolaltól…”
Az ismertető elején azt írtam, vegyes érzések. Nos, ennél a történetnél kezdődtek: Csousi-vai meséjét sokkal gyengébbnek, és az előzőekhez egyáltalán nem kapcsolódónak találtam. Talán ha más novellák társaságában olvasom, teljesen másképp viszonyulnék hozzá, de az előző négy történettel olyan magasra tette a lécet Beagle, amit ez a történet nem ér el. Sem hangulatilag sem mélységében. Túl egyszerű, túlságosan… mese. Igen, a címe is az, és a mesélő, Csousi-vai Lal tanítványa volt az előző novellában, csak akkor még gyerekként tűnt fel mellékszerepben. Ez az egyetlen kapocs, és ezt meglehetősen erőltetettnek gondolom.

Óriáscsontok

A novella elején úgy gondoltam, ez a történet sem lesz annyira „ütős”, mint az első négy volt, azonban ezzel az írással Beagle ismét hozza azt különleges hangulatot, mellyel az Óriáscsontok valóban illeszkedik A fogadós énekének világába és egyúttal a kötet egészébe is. (Nem csoda, hogy a külföldi kiadásnál ez volt a címadó írás). Méltó lezárás a szívszorító „családi” történet egy emberről és az óriások alkonyáról. A beagle-i narráció itt is ugyanaz, ezúttal egy férfi mesél az unokaöccsének, mert ráhagyták a gyermeket egy estére, hogy vigyázzon rá. Eleinte kelletlenül teszi, de aztán mind jobban átadja magát a történetnek (s vele párhuzamosan az olvasó is).
„Tizenöt óriás dobogott a földön egyszerre. Most már a fák is reszkettek, és a föld úgy hullámzott, akár egy dobra feszített bőr, s azt mondják, még a nap is ugrált az égen. Nem hiszem, hogy mi táncnak neveztük volna (…) de a nagyapád azt mondta… (…) az az óriás táncolt. Azt mondta, még most is látja.
Ahogyan mesélte, a csend volt a félelmetes, nem a zaj. A hangzavar, a hatalmas lábak dübörgése mögött minden csendes volt, egészen mélyen néma.”
A „mesét” végigkísérik a gyöngéd korholások és a gyerek megnyilvánulásai, melyeket nem hallunk (ahogy az ivócimboráét és a hallgatóságét sem másutt), de a mesélő kiszólásaiból és reakcióiból tudjuk, mit tesz vagy mond a néma szereplő.
„Mi? Nem, óriások sincsenek az ágyad alatt. Az óriások régen elmentek. (…) Most miért bőgsz? Nincsenek óriások? Ezért? Fiú, van, amikor… mi? Ó, menj már, azt Tavdal bácsikád mondta, ő pedig tökfej.”

Összességében nem csalódtam tehát Beagle-ben, és remélem, továbbra is olvasható lesz magyarul minél több írása. Azoknak ajánlott, akik kedvelik a „soft fantasyt” és hajlandóak leásni egy írásmű mélyebb rétegeibe; ugyanakkor finom humora szórakoztató és a jó érzékkel csepegtetett életbölcsességet is könnyű megemészteni. Beagle zsenialitását ez is mutatja, nem csak a szerkesztés és a szereplők egyedisége; s hogy nem nyomja le nagy kanállal az olvasó torkán a tanulságot.

Peter S. Beagle: A karakoszki varázsló
Delta Vision Kiadó
Ár: 2350 Ft