Hetvenhét (könyvkritika)

Idén nyár elején beérett egy hosszú hónapok óta érlelődő vállalkozás, és a Delta Vision gondozásában megjelent a Hetvenhét című, magyar népmeséket feldolgozó antológia. Az alapötlet viszonylag újnak számít a magyar fantasztikus piacon: az alkotók fogtak egy csokorra való népmesét, és új ruhába öltöztették őket, kaptak egy kis sminket, itt-ott kiplasztikázták, és megszületett a folklór modern változata. Ráadásul a kötet egy részét nyilvános pályázaton nyertes írások alkotják, és így áll össze a több mint tucatnyi írás egy kötetté.

A kezdeményezés mindenképpen dicséretes, és a számos egyéb vetélytárs ellenére is újszerűnek mondható. Hiába jelennek meg ugyanis folyamatosan antológiák a magyar fantasztikus piacon magyar szerzőktől, már első pillantásra is tudatosabbnak tűnik a kötet összeállítása. A számos novelláskötetbe belelapozva ugyanis még akkor is ad-hoc jellegűnek tűnnek a kötetben szereplő írások, ha tematikus antológiáról van szó – kivéve talán az úgynevezett „megosztott világ” köteteket, de olykor ott is csak halványan bukkan elő egy vezérfonál az erősen változó minőségű írások között.

Nos, erről az antológiáról a tájékozott olvasó már jóval a megjelenése előtt sejthette, milyen stílusú, hangulatú és tartalmú lesz, ami mindenképpen előny. A kérdés már csak az, hogy az előzetes várakozásoknak meg tud-e felelni a könyv? A válasz nem egyértelmű.

Borító

A honi fantasy és sci-fi kiadás elmúlt 15 éve alapján bízvást állíthatjuk, hogy a könyvborítók terén az esetlegesség az egyetlen jellemző közös vonás. A korai időszakban a Valhalla-köteteknél még fel lehetett fedezni némi tudatosságot, többnyire a Boros-Szikszai páros munkájának köszönhetően, akik több-kevesebb sikerrel próbáltak arculatot teremteni a könyveknek, és akkoriban legfeljebb annyi mentségük lehetett, hogy még gyerekcipőben járt a fantasztikus irodalom idehaza. Ennek ellenére javarészt sikerült tisztességes borítókat létrehozniuk, de ezzel nagyjából egyedül voltak. Az általános kép azonban mindig is lehangoló volt, a betűket általában csak rádobálták az irkafirkától a plágiumgyanúsig terjedő grafikákra.
Eme kis kultúrtörténeti kitérőt azért találtam szükségesnek megemlíteni, mert a mai napig nem honosodott meg egy tisztes arculat és nívó ezen a téren, és a jó hír az, hogy a Hetvenhét szakít ezzel a tendenciával. A rossz hír, hogy átesett a ló túlsó oldalára, ami meglehetős csalódás.

Sánta Kira képei nemrégiben kezdtek feltűnni a DV könyvein, és egyedi stílusukkal könnyen felismerhetővé tették a kiadványt, többnyire tetszetősen. Ez a borító eddigi talán leggyengébb alkotása, amivel még mindig nincs szégyenkeznivalója vetélytársait illetően. Van azonban vele néhány probléma. A nagy külföldi (és néhány hazai) grafikus hasonló munkáin könnyen tetten érhető, hol hagytak ki helyet a képükön a címnek és a szerzőnek, hogyan komponálták bele a kép tartalmát az egészbe. Ez erről a képről hiányzik, ráadásul (és ez talán típushiba Kira képein), a harmonizáló színek és a kép egyenletes részletessége nem vezeti eléggé a tekintetet, nem emeli ki a témáját, hanem mindennek egyforma figyelmet szentel. Ha nem borítóról lenne szó, ez még nem is lenne akkora gond, de ide elkelne némi utalás arra, hogy milyen könyvvel is állunk szemben. Aki ebből a képből magyar népmesékre bír asszociálni, az valószínűleg ismeri a kötet hátterét. Festménynek kellemes és hangulatos, borítónak azonban a kompozíció nem alkalmas.

Még ez sem lenne annyira tragikus, hiszen mint szó volt róla, kortársaihoz képest még mindig jól áll, azt a kevés témát és kompozíciót azonban, amit tartalmazna a kép, könyörtelenül agyonvágja a túlságosan is tudatos tipográfia. Egymás kiegészítése helyett itt a betűk tojnak a képre, és létrehozzák a maguk dizájnját, ami feltűnőbb és önállóbb a képnél. Semleges háttér előtt, homogén színekkel kitöltött háttéren, vagy egy plakáton talán megállja a helyét az ilyen öncélú tervezés, de könyvnél az olvashatóság már a borítón is szempont.

Engem rettentően frusztrált ez az egyébként ízléses és egyáltalán nem esetleges, igényes címtervezés, mert nem töltötte be a funkcióját. Ráadásul a tipó belelóg abba a kevés témába, ami felfedezhető a képen, ami viszont egyenesen hiba. A szerzők körív mentén történő felsorolása adja meg a kegyelemdöfést a borítónak, és végképp kizárja, hogy a célközönsége találja meg a könyvet a boltokban. A biztonság kedvéért azért háromszor is rajta van a cím a borítón, egyszer számokkal egyszer reklámtipográfiával, majd az érthetőség kedvéért, csak nagyon diszkréten, hogy ne zavarjon, kapcsos zárójelek közé kiírva. Nos, legalább arra jó, hogy aki a kezébe veszi, az halálosan biztos legyen benne, hogy a kötetnek Hetvenhét a címe. (Úgy tűnik, a „77 {hetvenhét}” címmegoldást szerencsére nem erőltették a könyvön, csak a gerincen tűnik fel.) Összességében egyáltalán nem látom semmilyen indokát annak, miért ilyen formát választottak a betűk kirakásának.

A díjnyertes hét

Körmendi Ágnes: Aranyalmák
Kellemes felütéssel indít a kötet, megmarad a népmesék világában egy igazi tündérmese erejéig, a tengerik csudálatos népével és az égig érő fával. A főhős eladósorba került királylányokat rabol el, hogy méltó férj kerekedjék nekik, legyen az király, kondás vagy koldus, ám legutóbbi áldozata nehezebb feladatnak bizonyul, mint gondolta volna. Kár is ragozni, takarosan megírt novella ez, nem cifrázza túl az elbeszélést, jól bánik a szavakkal és egészséges tempóban hajtja előre a történetet. Az egyetlen zavaró dolog csupán a fordulatok száma, illetve a csattanó, ami olyan sok fordulat mögé van elrejtve, hogy az olvasó könnyen elveszítheti a fonalat, vagy lemarad róla, vagy azt hiszi, hogy még nincs vége és jön a következő csavar. Az író mindig két lépéssel jár az olvasó előtt, így aztán a végére már nehéz követni, ki és hol ver át kicsodát, de igazából nem baj, mert a mese élvezhető marad, az előadásmód szórakoztató.
Ítélet: Erős kezdés. Tudatos, összeszedett írás.

Péterdi Bálint: Soha többé nem látom Fülest!
Nos… Zavarban vagyok… Ez a novella ugyanis, attól tartok… arról szól, hogy egy pap szamárrá változik, aztán úgy is marad.
Hümm.
A gondok már a címnél kezdődnek, a történet sokat veszít a tekintélyéből az elkeseredett felkiáltó mondat végére, különösen, hogy nehéz nem a Micimackó mogorva csacsijára asszociálni. A helyzet aztán tovább romlik – az első pár oldal enyhe Ars Magicás beütéssel indít, melyben az ifjú pap megbosszulni indul odaveszett mesterét, aki alulmaradt egy boszorkánnyal szemben. A rettenetes boszorkányhoz hamar eljutunk, majd egy tessék-lássék csata után az immár szamárrá változtatott hősünkkel vagyunk, és az ő hányattatásai teszik ki a novella jelentősebbik hányadát. Itt fedezhető fel talán az egyetlen népmesei utalás a parasztembert megtréfáló szerzetesek formájában, de egyébként csak egy szamár hétköznapjait követhetjük nyomon, melynek során többek között szerelemre gyúl (?) egy másik szamár iránt.
Alapvető problémákkal küzd ez az írás. Egyrészt sosem szerencsés egyes szám első személyű elbeszélést írni, ha a hősünknek alapvetően nem lesz módja lejegyezni a történetet. Lehet, hogy ez régebben írástechnikai és stiláris újításnak számított, de hamar bebizonyosodott, hogy csupán egy kisebbfajta csalás a kényelem javára. A másik nagy gond a történettel, hogy az egyetlen katarzis, az átváltozás, még az első felvonás végén bekövetkezik, és attól fogva tulajdonképpen bármelyik ponton véget is érhetne a történet, hiszen utána már nincs semmilyen konklúzió.
Ítélet: Kifejezetten kiábrándító történet.

Lőrinczy Judit: Fehér felhőn fekete holló
A népmesék legnépszerűbb motívuma mindig a királylányok kiházasítása, és a megfelelő mátka megtalálása volt, nem csoda tehát, ha ebben a kötetben is több ilyen történettel találkozunk. Ez már a második, ez esetben egy olyan királylányról, akit ostromolnak a kérők, de ő még nem talált rá az igazira, mikor pedig megérkezik, és kiállja a három próbát, a gondok csak tovább szaporodnak. A mostohának nem tetszik a kérő, a szerelmesek menekülnek, a mostoha pedig talán nem is olyan gonosz, majd az ifjak felhővé válnak… Vagy nem, de igazából már mindegy is, mert vége a novellának és semmit nem tudtunk meg.
Nem igazán tudom hova tenni ezt az írást, a formai megoldások (pl. a visszatérő, dőltbetűs bekezdés) inkább hajlanak a verses forma, vagy a népdalok felé, beleértve a refrént is. Látszik, hogy nagyon erőltet egy kellemesen borongós, keserédes, elátkozott szerelem jellegű hangulatot, ami át is jön, de sajnos semmi más nincs körülötte. A katarzisról valahogy itt is sikerült lemaradnunk, és tulajdonképpen csak kérdésekkel lettünk gazdagabbak az írás végén, válaszokkal nem, ami mindenképpen csalódás. Valószínűleg rossz formát választott a szerző az írásnak, ami nagy kár, mert ez így nem sokat mutat.
Ítélet: Első benyomásra ígéretes szerző, csalódást okozó történettel.

Kolozsvári Zsófia: Három csomó
Még mindig a népmesei valóságban vagyunk, ezúttal egy cigánylány és egy ifjú nemes románcának lehetünk tanúi sok-sok bűbájjal és bűvös erdővel. Tisztességesen megírt darab, amely semelyik ponton nem alkot kiemelkedőt, de mindenképpen díjazandó a szép, kerek történet, amely felüdülés az előző két írás hiányosságai után. A történet legvége ugyan egy kicsit el lett talán kapkodva, a tragédia bizonyos pontját mintha kicsit elhanyagolta volna a szerző, de ez nem zavarja különösebben az olvasási élményt.
Ítélet: Nem nyűgözi le az olvasót, de nem is hagyja cserben.

Horváth György: Sánta farkas
Nos, ezen a ponton kiléptünk a népmesék világából és áthelyezzük székhelyünket az alternatív jelenekbe és jövőkbe. Ezúttal egy World of Darknessbe oltott Shadowrun Budapestet kapunk, aranyalmafával, az azt megdézsmáló varjakkal, és a sánta farkassal. Ez a város tele van természetfölötti lényekkel; az aranyalmafa az uralkodó család vagyonának forrása, amit szupermodern technológia védelmez a nullás kilométerkőnél… és még találkozhatunk néhány egyéb szellemes ötlettel, már ami a világot illeti.
A cselekmények kibontásában, a konfliktusok kezelésében és a megoldások kiválasztásában már sajnos korántsem ilyen jó a helyzet, mint ahogy a csapongó novellaszerkezet sem igazán meggyőző. Úgy tűnik, az író nem tudott lépést tartani az ötleteivel, és ettől zagyva, széteső agymenéssé válik az egész. Sajnos nem jelenthetem ki nyugodt szívvel, hogy lesz még belőle cserebogár, mert jelen formájában nem több egy átlagos „fan fiction” típusú írásnál.
Ítélet: Kusza és esetleges novella.

Hernád Péter: Az elhárítók
Kellemes ötperces történet, nosztalgikus hibrid a szocreál és a testrablós történetek világából. A kis gömböc, a posztkommunista magyar elhárítótiszt, aki az idegenek inváziója ellen igyekszik megvédeni a Földet, és a minimalista titkosszolgálat úgy általában véve kellemes atmoszférával tölt meg egy egyáltalán nem eredeti történetet, ami egyébként nem gond. Nem történt más, mint hogy a szerző eredeti módon gondolt újra néhány évtizedes klisét.
Ítélet: Frappáns!

Jobbágy Tibor: A gömböc
Meglepő módon újabb gömböcös történet következik, de rejtély, hogy miért. Egyrészt a kettő egymás mellett nem biztos, hogy jól veszi ki magát, hiszen valószínűleg az elsőként olvasott felé fog billenni a mérleg, különösen, hogy a két írás ennyire kontrasztos.
Már a novella alapötlete is meglehetősen erőltetett – az űrben, föld körüli pályán növesztett húsgömb, amely a világ élelmiszer-ellátását hivatott megoldani nem hangzik túl jól, de megmenthetné a történetet, ha az elbeszélés feledtetné a gyenge ötletet. Sajnos ez azonban nem áll fent, meglehetősen felületesre sikerült ugyanis az írás minden eleme. A párbeszédek falsul hangzanak, karakterábrázolás nincs sok, a konfliktus kicsit elnagyoltan lett leírva, a megoldás pedig ötlettelen és gyengén megírt.
Ítélet: Nagyon drámai próbál lenni, de a gyenge ötlethez nem tud felnőni az elbeszélés.

… és a hét ráadás

Csigás Gábor: Névtelen királyok
Vissza a középkorba, talán kicsit még régebbre is. Pannóniában járunk az ókori időkben, amikor a görög és a római civilizáció uralta a világot. Ebben a környezetben kerül feldolgozásra egy klasszikus népmesei próba: tud-e a kérő olyan dolgot mondani a királynak, amit az nem hisz el. Nem egy könnyed hangvételű történet, kifejezetten kellemes, borongós a hangulata, és nem él vissza az olvasó türelmével, már ami a hosszát illeti. A végével ugyanis akad némi gond, mert ugyan kapunk valamiféle megoldást a konfliktusra, ebben a novellában is a kelleténél több kérdés marad nyitva a végén, mint amennyit megválaszol.
Ítélet: Kellemes hangulat, csak nem igazán foglalkozik az olvasójával.

Raoul Renier: A vasorrú bába
Ez pedig már egy vérbeli sötét mese, semmi bűbáj, semmi tiszta jóság és tiszta gonoszság. Minden szempontból univerzális „mese”, amely játszódhatna bárhol és bármikor a középkori Európában – és valószínűleg számos eleme meg is esett nem egyszer a történelem során. Hús-vér karakterek, árnyalt jellemek és helyzetek tárházát vonultatja föl a novella, ezúttal mellőzve minden cikornyát és mesterkéltnek ható túlírtságot: sehol egy csepp fölösleg nincs a mondatokon.
A novella nem csak történetében sokrétű, de prózai műként is változatos: egyrészt maga az alapötlet, hogy a tündérmesét lerángatjuk a rögvalóságba, a porba-sárba, nem új ötlet, maga Kornya is többször kísérletezett már vele. Az újdonsága tehát nem kólint fejbe, de a realizmusa igen. Elolvasgatnánk még egy darabig a novellát, annyira lebilincselő, talán még egy kisregény is kikerekedne belőle, mégis túl hosszú egy kicsit. Hiába sajnáljuk, hogy vége van, annyi helyzetet, karaktert vonultat föl a szerző a műben, hogy szinte kár értük, az írás meglehetősen sűrű lett – kár ilyen kevésre elpazarolni, ez novellának túl tömény.
Ítélet: Mindezekkel együtt a kötet legjobb írása.

Molnár B. Gábor: Árgyélus és Balga
Ennél a novellánál egy pár percre ledobta az agyam az ékszíjat, amikor zárójelbe írva ott díszelgett a szerző (amúgy meglehetősen suta) angol írói álneve. Érthetetlen számomra, miért kell ezt erőltetni, különösen így, amikor már igazi üzleti érdekeket nem szolgál. Bosszantó.
A novella mindenesetre nagyon jól indul, a tudós úrfi és az egyszerű szolga utazása kellemesen megírt párbeszédekben bontakozik ki, a karakterek szépen formálódnak, míg elérnek úticéljukhoz, egy különös városhoz, amiben mintha megállt volna az idő. Itt áll a fa, amiről a hollók lopják az almát, Árgyélus pedig kitépi az egyik tollát, és… a novella csörömpölve darabjaira hullik.
Hiába az ezidáig olvasmányos és kellemes stílus, már az is elég hihetetlennek hangzik, hogy egy szobatudós becserkésszen egy hollórajt egy fa lombjai között (!) és karnyújtásnyira kerüljön hozzájuk, de ami ez után következik, az egy másik, szörnyen kusza, terebélyes és vontatott, csapongó írás. A fárasztó, koncepciótlan hömpölygést csak a három ördögfióka története dobja föl, de ugye ez nem saját kútfőből jött. A vége már elég összecsapottra sikerült, van valami lezárása a novellának, amely többé-kevésbé passzol a novella elejéhez, de szörnyű nagy kár érte. A végéről visszatekintve a remekbe szabott első fele túl hosszú és aprólékos egy novellához képest, és ahhoz képest, hogy mi lett belőle, a zavaros második fele is szükségtelenül hosszú. Mintha eltelt volna fél év a két fél megírása között, és közben a szerző elfelejtette, hol tartott, mit akart és azt milyen stílusba tette.
Ítélet: Ígéretesen indult… Nagy kár érte.

Raoul Renier: Sárkányölő Bende
Hát, erről sokat nem mondhatok, a történet vége ugyanis hiányzik. Mintha egy gondolat közepén szakadt volna meg az írás, de legalábbis lezárása nem volt. Kellemetlen műszaki hiba folytán a szerkesztésnél-tördelésnél egy hiányos változat került a kötetbe, a teljes verziót pdf formátumban a kiadó honlapjáról is le lehet tölteni. Mivel az írás hiányos, és a kötetet egyben vizsgálom, ennek a novellának az értékelését e helyütt mellőzném a baki miatt. Az olvasottak alapján megbízható Renier minőségnek tűnik, kellemes iróniával fűszerezve.

László Zoltán: Kalamona
Erről a novelláról túl sok nem mondható el. A kritikus mindig bajban van, ha az erős középmezőnnyel, azon belül is egy hangulatra építő novellával kerül szembe. A novella tömör, rövid, jól építi fel a borongós hangulatot, a végeredmény kielégítő, de semmi kiemelkedő nem mondható el az egészről.
Ítélet: Korrekt darab, ami nem vont be a történetbe, de legalább nem taszított.

Körmendi Ágnes: Meglepetés
Ez az írás maga a megtestesült önellentmondás. Ha önmagában vizsgáljuk, a szerző előrukkolt egy érdekes ötlettel (illesszük össze a kelta tündér-mitológiát a magyar népmesei motívumokkal), majd nem vette a fáradságot, hogy a megfelelő formába öntse. Az embert ugyan kíváncsivá teszi, hogyan jön össze a két mondavilág, de az összhatás olyan, mintha egy Discovery Channel dokumentumfilmet látnánk, ahol a szakma három hozzáértő, tudós fője elmélkedne egy sort a kérdésről egy asztal körül, majd útra kelnének, hogy igazolják elméletüket: érdekes, de a laikus a feléről lemarad, és a forma nem szórakoztató. A három tudós szereplő végigbeszélgeti a történetet és gondolkodik helyettünk is. Jó, jó, de mi szükség van itt ránk?
Az ellentmondást inkább az szüli, hogy a szerzőnek egy másik írása is szerepel a kötetben, méghozzá a díjnyertesek közt. Az a novella pedig jóval szórakoztatóbb és összeszedettebb, mint ez.
Ítélet: Kissé összecsapott írás, amihez nem igazán kell az olvasó.

Juhász Viktor: Az Erdőntúl
Ezzel az írással kicsit gondban vagyok. A novella koncepciója olyan húrokat pendít meg, amelyek közel állnak hozzám, ezért esélyem sem volt, hogy ne tetsszen az alapötlet: televíziós stáb valóságsót forgat a Népmesei Hőssel (Almafi), és elkísérik, hogy filmre vegyék, amint legyőzi a sárkányt. Mindezt egy bizarr retro-utópiában, ahol cenzúra működik, a technológia vegyesen használja a mágiát és az éteri berendezéseket, és az egész civilizációról általában groteszk képet fest. Az pedig már az én maszek nyomorom, hogy közben végig azon gondolkoztam, milyen lehet a világ többi része. Egy ilyen világgal engem viszonylag könnyen zsebre lehet tenni, különösen, ha jól van előadva a történet.
Márpedig erre nem lehet panaszunk, a rutin megmutatkozik a novella technikai részein: jó arányokkal felépített elbeszélés, elvárható tempóban és ütemben érkezik meg a végkifejletig, ami nem feszegeti a novella formai kereteit. A kötet többi írása mellett mindenképpen érdemes ezt megemlíteni, mivel tendencia még a legjobb írásoknál is, hogy bővebb kifejtést, vagy tömörítést igényeltek volna.
Két dolog bizonytalanított el az írásban: A novella elején szó esik egy stábtagról, aki nagyon megváltozik az erdőn átkelés során – ez akkora hangsúlyt kap, hogy végig vártam, mikor lesz fontos ez a tudás, még akkor is, ha a novella második jelenetében eltaposta a sárkány. Ez kicsit kizökkentett, és rá kellett jönnöm, hogy nincs szerepe a történetben.
A másik bizonytalan pont a novella csattanója: ha az előzmények, illetve a televíziózás technikai követelményeinek ismeretében visszagondolunk a történetre, az utolsó fordulat igen-igen nehezen magyarázható meg. Kicsit mintha lenne egy harmadik oldala is a sztorinak, ami nem lett kifejtve. Egy ilyen, logikailag nehezen magyarázható csattanót egyvalami menthet meg: ha a novella maga elviszi a hátán a stílusával és a hangulatával – így fizeti meg azt az árat, hogy esetleg áthág egy-két szabályt. Ez a novella a mintapélda erre.
Ítélet: Remek ötletek jó megvalósítással, néhány bukkanóval.

Itt a vége…

Azért a végére is maradt még egy-két zavarbaejtő jelenség, ami végig ott motoszkált bennem a kötet olvasása közben. A novellák egy részéről ugyanis süt, hogy a szerzőnek nem volt különösebb koncepciója, és a pályázat kapóra jött, hogy ráerőszakolja egy korábbi ötletét a témára, ettől kicsit erőltetett hatást keltenek, ráadásul az írások többségéből hiányzik a lezárás.
Az is világos, hogy miért erőltették a szerkesztők a 7+7 írást (más kérdés, hogy érdemes-e), de ezzel volna néhány probléma. Egyrészről a két csoport elkülönítése kissé elitista hatást kelthet, ha megnézzük, hogy kik alkotják a kötet második felét. A helyzet nem drámai, de egy enyhe mellékízt ad a kötetnek az, hogy a „kicsik” és a „nagyok” el vannak választva egymástól.
Persze a helyzet nem ilyen egyszerű, mert Körmendi Ágnes például mind a két csoportban képviselteti magát, ami egy kicsit zavarba ejtő (ugyanakkor sejthető, hogy a nyertesek kiválogatásánál az írásokat anonim alapon bírálták el). Ennél már csak az zavarba ejtőbb, hogy a hét ráadás között két (!) Kornya Zsolt novella is van, de még érthetetlenebb az, hogy ezeket miért Raoul Renier néven kellett megjelentetni. Értjük persze, hogy mindenki tudja, hogy kit takar az álnév, de csupa magyar szerző között ez azért szükségtelen. Remélhetőleg nem a póz diktálta ezt a döntést (de, valószínűleg igen…), de hát Kornya Zsolt publikált már a saját nevén is írásokat. Azt meg ugye manapság már senki sem hiszi, hogy egy kanadai-francia szerző fog ilyen nívójú történeteket gyártani magyar népmesékből…

Az összkép tehát igen vegyes, leginkább érthetetlen, bosszantó kis apróságok nehezítik meg a könyv élvezetét, de mindezek ellenére megéri elolvasni, ugyanis a kötet megalkotása mögötti tudatosság és az olvasók iránti alapvető tisztelet és bizalom egyértelműen látszik a köteten és a gondozásán. Nem azért tudom tehát ajánlani, mert „kicsi és savanyú, de a mienk”, attól nem lesz jobb, hogy vacak, de magyar. Nem, a kötet legmeggyőzőbb tulajdonsága az, hogy miután az ember kiolvasta, nem érezte úgy, hogy az idejét pazarolta volna rá.