Scott Westerfeld: Peeps

Ritka, hogy egy irodalmi művet csupán azért vegyek meg, mert szimpatikus a felhasznált irodalom listája. Eddig csak egyszer fordult elő velem, de nem bántam meg: Scott Westerfeld regénye a felhasznált irodalomtól függetlenül – vagy éppen azért – izgalmas olvasmány.

 

Ritka, hogy egy ifjúsági regény hátlapján A fajok eredete szerepel, annak ellenére, hogy valóban minden idők egyik leglebilincselőbb ismeretterjesztő műve. Még meglepőbb, hogy a listán rajta van Carl Zimmer Parasite Rex-e. Zimmerről tudni kell, hogy talán a legjobb kortárs angol nyelvű tudományos újságíró, aki olvasmányos stílusban ír szinte mindenről, ami ugyan a biológiához kapcsolódik, de az ember álmában sem gondolná, hogy élvezettel fog róla olvasni. Most például egy, a közönséges bélbaktériumról szóló könyvön dolgozik, a Parasite Rex témája pedig – nem meglepő módon – a különféle paraziták élete és szokásai. Ha ehhez hozzávesszük még a további könyveket, amelyek mindenféle harapásról meg patkánylélektanról szólnak, akkor nem nehéz kitalálni, mi lesz a népszerű ifjúsági szerző témája: a vámpírok.

 

Vámpírokról már nagyon sok jó könyvet írtak. A baj csak az, hogy ennél nagyságrendekkel több rosszat. Ezen művek többsége a fantasy különféle oldalai felől közelítette meg a kérdést. A Peeps mindezzel szemben (ahogy azt több kritikusa is megjegyezte) ízig-vérig scifi.

 

Cal Thompson volt barátnőire vadászik. Sokáig nem sejtette, hogy növekvő nemi vágyuk nem csak az ő zseniális személyiségének köszönhető, ahogy azt sem, hogy a később jelentkező étvágy sem csak az ágy-akrobatika során eltűntetett kilókat pótolja. Amikor megtudta az igazságot, már késő volt: ő, a hordozó betegítette meg mindannyiukat, és a legkevesebb, amit tehet, hogy segít őket kézre keríteni – mielőtt még több emberéletbe kerülne, a zavarodott, magukról mit sem tudó vámpírok ámokfutása.

 

Elsőéves egyetemista volt, amikor New Yorkba érkezett. Egy éjszaka a titokzatos Morgan karjai között kötött ki, hogy az egyéjszakás kaland örökre megváltoztassa: elkapta a parazitát, PP lett: „parasite positive”, peep, hordozó, akinek testét nem uralja el teljesen a betolakodó, aki sokáig – akár az örökkévalóságig – képes megőrizni emberi tudatát. Évszázadai vannak tehát arra, hogy megtalálja azt, akitől a kórt kapta: Morgant…

 

A látszólag egyvágányon mozgó történet viszonylag lassan indul be, az izgalom fenntartásáért addig a páros számú fejezetek a felelősek: ezek magukhoz a regényhez lazán kapcsolódnak, annál inkább a parazitákhoz: izgalmas és vérfagyasztó történeteket olvashatunk testrablókról, tudat-manipulátorokról vagy éppen a parazitáról, aki több millió embert mentett meg az éhhaláltól. A rövid, pár oldalas fejezetek sokszor érthetőbbé teszik a szuperparazita mibenlétét: habár a végeredmény mesés, végre „megérthetjük”, miért rettegik a vámpírok a sötétséget, miért riadnak vissza a kereszttől (vagy éppen egy Elvis-posztertől), hogyan tesznek szert emberfeletti képességekre, és mi közük a patkányoknak a vámpírléthez.

 

Mire észbe kapunk, már teljes sebességgel pörög a történet, fellebben a fátyol a valódi titkokról, és csakhamar a közbeszúrt parazitológiai kitérők lesznek azok, amin minél hamarabb túl akarunk lenni, csak hogy tudjuk, van-e esélye Calnak és újdonsült barátnőjének túlélni a harcot azokkal, akik ellenük fordultak – és ez nagyjából az egész világot jelenti.

 

A könyv tehát ideális szórakozást nyújt mindannak, aki pár órás kikapcsolódásra vágyik, ugyanakkor még a legelvetemültebb vámpírrajongók számára is tartogat meglepetéseket, nem is beszélve a vámpírvadász-rajongóktól.

 

Sajnos azonban van két dolog, ami egy kicsit ront az összképen. Az egyik a páros fejezetek – ezek egytől egyig érdekes és izgalmas történetek. Ha valaki először olvassa. Márpedig nem hiába szerepel hátul a Parasite Rex – ezeket a sztorikat már mind-mind hallhattuk Zimmertől. A másik pedig maga a műfaj – a szerző jól láthatólag megpróbálta elkerülni, hogy a művön ott díszelegjen a tizennyolcas karika. Habár a paraziták leírása nem mentes a groteszkebbnél groteszkebb, naturalista leírásoktól sem (hiába, az Anyatermészet csodákra képes), ugyanez mintha tompítva jönne vissza az „emberi” fejezetekből. Nem csak a vérengzés lett visszafojtva – a regény egy pontján a húszas éveik elején álló pár - teljesen egészségesek, parazita által felpiszkált libidóval – vad csókolózásban tör ki, majd illedelmesen kivárja, amíg lesz idejük kivenni egy hotelszobát.

 

Ennek ellenére – vagy éppen azért, mert a könyv nem válik félúton testnedvek kusza keverékévé – bátran ajánlom a Peeps-et. Első Scott Westerfeld könyven ugyanúgy kiváló, mint kellemes frissítőként a vámpíroktól megcsömörlött olvasónak.