Brandon Sanderson – Elantris
Időnként a kritikust is elragadhatja a fantáziája. Amikor letettem az Elantris című kötetet, a következő jelenet jutott eszembe.
Péntek este van, Brandon Sanderson és pár haverja otthon ücsörögnek sörrel és mogyoróval a kezükben, a tv előtt. Nő egy szál se, pénz szintén, jobb ötlet nem lévén unottan váltogatnak a csatornák között, meg persze megy a duma, ahogy az ilyenkor szokás.
Az egyik fickó, úgy a negyedik zs kategóriás horrornál, ahol zombik meredten bámuló, gülü szemei előtt sikítozik egy nő, akin több a szilikon, mint a hús, megszólal.
– Öregem, lepetézek! Ennyi nyamvadt zombit egy este! És mind tök ugyanolyan!
– Mit csodálkozol, erről a témáról már minden bőrt lehúztak – szól a másik, és egy mozdulattal kikapcsolja a tv-t.
Sanderson meg csak bámulja a képcsövet, aztán elvigyorodik, és azt mondja.
– Na fogadjunk…
Aztán megírta az Elantrist, és megnyerte a fogadást.
Visszatérve az ábrándok világából, tiszta szívvel merem ajánlani az Elantrisét. Ritka szerencse, ha az olvasó ízlése mind témában, mind minőségben kielégítő táplálékra talál. Utoljára, ha jól emlékszem, a Hyperionnal jártam így, és hát annak bizony már jó ideje.
Még semmit sem olvastam ezelőtt Brandon Sandersontól. Ennek az lehet az oka, hogy magyarul még nemigen jelent meg tőle semmi. A név tehát nem mondott sokat, míg kicsit utána nem néztem.
Az Elantris eddigi pályafutása bizakodásra ad okot. A Barnes and Noble (egy mocsoknagy könyvterjesztő és könyvesbolthálózat) a legjobb fantasy könyvnek választotta 2005-ben, és megnyerte a Romantic Times könyvkritikai lap díját epikus fantasy kategóriában. Sandersont 2006-ban jelölték az év legjobb új fantasy vagy sci-fi írójának járó John W. Cambell díjra, és egészen a döntőig jutott.
Ami talán még a borítónál is hamarabb az ember szemébe ötlik, a vastagság. Az Elantris meglehetősen komoly terjedelmű könyv – nem az itthon lassanként megszokott 3-400 ezer karakteres írás -, keményfedeles borítóval. Amely borító első pillantásra nem rossz. A könyvet olvasva azonban még ennél is jobbá válik. Visszaköszönnek az alakok a lapokról, Hrathen gjorn, Saréné hercegnő és persze Elantris, a bukott istenek városa. A hangulatot a színek is jól visszaadják, és hosszú ideje ez az első borító, ami megfogott.
Sanderson nem elégedett meg a fenti jelenetben elképzelt fogadás megnyerésével. Több szálon futó története egyszerűen magával ragadó. Az alapkonfliktus az elantrisiak körül bonyolódik. Bárkiből lehet elantrisi, egy titokzatos és váratlan átalakulás után, de hogy ki, mikor és miért alakul át, azt senki sem tudja. Ám ez az átalakulás többé már nem várva várt csoda. Az elantrisiak korábbi, istenített állapotukból valami ismeretlen katasztrófa hatására kitaszított páriákká váltak. Azok, akik ezüstbőrű, mágikus hatalmú, csodálatos emberek voltak, foltos fekete bőrű, kopasz szerencsétlenek lettek, minden mágikus hatalom híján. És nem ez a legnagyobb gondjuk.
Az író azonban nem állt meg itt. Megalkotott a fő történetszála köré egy lenyűgözően valóságosnak ható, teljesen működőképes világot, ahol a cselekmény helyszíne, Arélon, Elantris védelmét és támogatását elveszítve gyökeresen átalakul, de továbbra is nagy veszélyben van. Egy hódító birodalom vetett szemet az országra – tulajdonképpen minden országra. Sanderson világát vallásháború dúlja, és ennek középpontjában Saréné, egy okos, talpraesett hercegnő, és Hrathen, a hódítók egyik főpapja áll, akik Arélonért küzdenek, miközben Raóden, az ország koronahercege elantrisivá átkozva megpróbál rájönni, miért is buktak el az istenek.
Nem maradhat el a szerelmi szál sem, s ebből több is akad, bár természetesen a főszereplők közt kibontakozó románc kapja a legnagyobb szerepet.
A nagyon jól eltalált, következetes és megalapozott karakterek, a szinte mind helyükön lévő párbeszédek, a szereplők belső és külső konfliktusainak hiteles ábrázolása sodró történetbe ágyazva – ez az Elantris receptje az olvasó számára.
A könyv nem szűkölködik humorban sem. Aki például élvezni tudja, hogyan csinál egy éles eszű nő bolondot egy egész királyi udvarból, remekül fog szórakozni Saréné hercegnő húzásain.
Sanderson nem egyszerű történetet és helyzetet írt meg. Itt titkok lapulnak titkok mögött, mindenkinek vannak hátsó szándékai, mindenki szerepet játszik, talán akkor is, amikor nem kéne, és saját kárán tanulja meg, mi a bizalom és bizalmatlanság ára.
Ami számomra különösen kedves volt, bár jól tudom, hogy ezzel a nézetemmel kisebbségben vagyok, az a mágia kezelése. Az elantrisiak varázslása az ősi arél írás, az aónok használatán alapul. A könyv során lassanként egyre többet tudunk meg ennek az egyszerűnek tűnő módszerről. És Sanderson nem misztifikálja a dolgot. Az aónok jelentése pontosan meghatározott, együttes használatukkal, módosító jelekkel lehet a varázslat hatását pontosítani, vagy megváltoztatni. Ez a tiszta, lényegre törő és világos módszer lett az egyik kedvencem a könyvben.
Szót kell azonban ejtenem a mágia működésének átgondoltságáról. Sanderson lefekteti az elveket, és ragaszkodik is hozzájuk, noha ez csak a könyv végén derül ki igazán. Ez a következetesség, az ok-okozati összefüggés az, ami számomra igazán kiemelte a könyvet a többi közül. Itt semmi sem történik csak úgy – na jó, egy jelentős kivételt azért találtam, fel is vontam a szemöldököm -, mindennek megvan a maga oka és következménye.
Ez a karakterábrázolásban is megmutatkozik. Az összes szereplő viselkedése érthető és megérthető. Saréné, Raóden és Hrathen motivációit fejti ki az író a legmélyebben, de minden szereplőről ír annyit, hogy viselkedésük mindenkor megalapozottnak tűnjön.
És most végezetül két negatívum. Az egyik egy olyan jelenet, amely Raóden szálához kapcsolódik. Az Elantrisban versengő bandák egyik összecsapásánál Raóden és Aánden beszélgetése során ez utóbbi olyan életszerűtlenül és demagóg didaktikussággal szólal meg, hogy nem is értem, hogy maradhatott a könyvben eredetileg. Azért annyira kirívó, mert a mű párbeszédei sok helyen kifejezetten jók, és ezt a jelenetet kivéve, sehol sem mennek a „nem rossz” színvonal alá. Érthetetlen.
A másik jelenet – megítélése szubjektív -, mikor Raóden megtalálja a hiányzó láncszemet a keresése során. Az elantrisi mágia megértéséhez vezető lépést azonban Sanderson nem a jól megszokott, hihető és mindenki számára elfogadható ok-okozati összefüggés ösvényén teszi meg. Itt, a könyvben talán először, Raóden mintegy „megálmodja” a megoldást, és bár lehet, hogy sokaknak bejön az ilyesfajta végkifejlet, én némi csalódottsággal vettem tudomásul az író választását.
Mindezekkel együtt azonban az Elantris egy hosszú, remekül megírt könyv, amit igazából tiszta szívvel merek ajánlani mindenkinek, aki értékeli az epikus fantasyt, s akit érdekel a mágia kissé, és a zombi fogalmának teljes újra definiálása.
Meglivorn
2007-06-25 14:20:31Már bocs, csak kritikát olvastam, de aki a bevezető és az írásban található
"Az elantrisiak korábbi, istenített állapotukból valami ismeretlen katasztrófa hatására kitaszított páriákká váltak. Azok, akik ezüstbőrű, mágikus hatalmú, csodálatos emberek voltak, foltos fekete bőrű, kopasz szerencsétlenek lettek, minden mágikus hatalom híján. És nem ez a legnagyobb gondjuk."
részlet összekötésére képtelenek, azokkal valami gond van. Vagy csak nagy a meleg
Jakirte_Jak_Cyr
2007-06-25 19:08:13Noro: Mázlista alak, én még az utolsó vizsgámra készülök. (sötét varázslatok kivédése toroni módra akarommondani (bocs azegy másik élet) történelem szakmódszertan...)
anarion
2007-06-30 17:02:10A lengyeleknél néztem, ott is kint van már a polcokon, ugyanezzel a borító festménnyel, és méretben (bár ha jól láttamm, az puha kötésű).
Ami viszont szégyenkezésre ad okot, hogy ott már Robin Hobb: Élőhajók sorozatának a második kötete is kint van... nálunk meg az első kötet feléig jutott a kiadás.
Tudom, nagyobb a piac... de mégis.
Cawin
2007-07-04 16:23:52Üdv!
Megvettem és elolvastam és bár nem az olcsóbbik fajtából való a könyv, azért nem volt pénzkidobás.
Nagyon érdekes volt a téma, a világ és a szereplők. A cselekmény is szépen vezetett, jól eltaláltnak tűnik a több-nézőpontos ábrázolás...
Aztán a könyv közepe és vége felé már nem voltam ilyen lelkes. Ugyanis a politizálás, meg országmegtérítés/megszállás nem tűnt túlságosan reálisnak... Valahogy a szereplők módszerei és cselekedetei számomra elég naív, jelentékteleneknek tűntek... Mintha azzal akarnánk megváltani a világot, hogy mindenki narancslevet inna kóla helyett
Szóval kezdett erőtlen lenni a történet, meg a cselekmény, a fordulatok ellenére is.
Egyedül talán Raóden cselekményszála volt ami érdekelt, bár ott is megjelentek az előbb említett problémák, de az legalább az elantrisi "életről" szólt, ami önmagában is érdekes
A vége a sok nézőpont miatt kicsit kaotikusnak tűnt számomra, de azért lehetett követni a történéseket. Viszont az nem tetszett, ahogy befejeződött végül ez a sok huza-vona
Mármint jó volt ez, csak ez is túl simán, sablonosan ment...
A lényeg a lényeg, nem egy rossz könyv. megérte a pénzt.
Aeron_Drosil
2011-03-10 18:24:17Én így 4 évvel később, mikor felfedeztem, rögtön rákerestem ezt adta ki.
Salvatore könyveket szeretem, de attól még elég kritikus a hozzáállásom, néhány dolgot eléggé elront.:S
Na mind1, szal a Salvatore dolog nálam +1 pont volt.
Végigolvastam az ismertetőt addig amig az nem lőtt le semmit a történetből. A zombis dolog nekem nem jött át azóta se tudom akk mi van:D
De most h elolvastam a könyvet csak ennyit mondhatok: Nekem jobban teccet mint a Salvatore könyvek nagyrésze, szerintem felért az Eragonhoz is:)