Ismertető a Tinta Klub amatőr írói kör Pirkadatra várva c. novelláskötetéről
A Tinta Klub 2006-ban alakult, kevéssé vagy egyáltalán nem ismert, amatőr írókból álló kör. A Pirkadatra várva c. kiadvány az első, nyomtatásban megjelent novelláskötetük.
A művek – a szerzők besorolása szerint – a fantasy, a horror és a misztikus thriller irányzatába tartoznak, hangvételük szándékoltan sötét, borzongató. A központi téma mi más, mint a halál, a lelkek nyugalmának háborgatása, vagy egy-egy főgonosz megakadályozása abban, hogy pokoli, démoni erőket szabadítson a világra. Mindezt jól (újszerűen) megírni azonban nagyon nehéz.
A Pirkadatra várva tudomásom szerint magánkiadásban jelent meg, talán ennél fogva se várja senki, hogy a novellák szigorúbb véleményezésen, főleg szerkesztésen átestek. Sajnos az ebből fakadó gyermekbetegségek kiütköznek még azon szerzők művein is, akik – a kötetben található életrajzok tanúsága szerint – már túl vannak egy-két regényen.
Mire gondolok? Több helyütt lehetne húzni, a csapongó információkat összeszedni, áttenni, tagolni a néhol oldalnyi hosszúra dagadó bekezdéseket.
Egy jó szerkesztő az olyan bakikat is kigyomlálta volna, mint amikor egy-egy név írásmódja megváltozik a novellában (pl. a dicsőség Keze – a Dicsőség Keze; Sidi – Szidi), felhívta volna az írók figyelmét arra, hogy lehetőleg ne váltsanak stílust egy-egy írásműn belül, és általában felesleges valamit dőlttel szedni a puszta nyomatékosítás végett (pl. „…a következő pillanatban a vöröses fény barátom szétroncsolt, alvadt vérrel borított torkára tévedt, s én szűkölve vetettem bele magam a sötétségbe.”)
Továbbá legyen íve a történetnek: jó kezdést kövessen feszültséggel teli cselekmény (ha már egyszer borzongatásról van szó, ugye), s végül ha nem is csattanós, de illő befejezésként talányos vagy épp megnyugtató lezárás.
Talán azt is megértethette volna az írókkal, hogy nem attól lesz jó egy horror/dark fantasy (ahogy tetszik), ha különösebb cselekményesség helyett minél többször öklendeznek a rosszulléttel küszködő szereplők, vagy bokáig gázolnak az agyvelőben és a vérben.
Végül, de nem utolsó sorban: a szerkesztőtől azt is megtudhatták volna, hogy miért is fontos a mutasd, ne mondd aranyszabálya.
Mert hogy lehet kényelmesen is, meg lehet igényesen is írni. Valamennyi novella közös jellemzője, hogy az olvasót nem vonja be a cselekménybe, jellemző a modoros, távolságtartó (rosszabb esetben parodikusan ható) stílus, ami vajmi kevéssé illik a horrorisztikus jelenetekhez; az író csak odaveti, hogy a szereplő megdöbben, halálra váltan reszket (a kedvencem a „Szívét különös, jéghideg erő szorította össze. Ismeretlen volt neki az érzés, csakúgy, mint a gerincét simogató borzongás.” Vagy pl. a „…most először érezte veszélyben az életét. Ez az érzés pedig szörnyen megrémítette.”)
Első pillantásra talán nem is tűnik fel a szövegben, még a népszerű és egyébként jól megírt Timothy Zahn-féle SW regényekben is állandó volt a Mara Jade torkát/gyomrát/gerincén fojtogató/szorító/felkúszó jeges félelem érzete. Az ilyen jellegű narrációval azonban az író eltávolít, nem mutatja meg valójában, milyen fenyegető helyzetben van az illető, csak tárgyilagosan közli, hogy a szereplő hogyan érez. Bármily hihetetlen, de egy fantasztikus történet igen jól működik, ha az író soha, egyetlen szóval nem írja le, mit érez a szereplő, de minden más írói eszközt bevet, hogy megmutassa.
A Tinta Klub kötetében szereplő írók azonban nincsenek birtokában ezeknek az eszközöknek; nem lépik túl az irányzat kézenfekvő kliséit, a történetek sajnos újszerűtlenek, és ebből kifolyólag szerintem nem hogy nem borzongatóak, de üresek és unalmasak.
A bevezető után szóljunk az egyes novellákról.
Hematith: A vége előtt
A novella mindössze kétoldalnyi szösszenet, ami érdekesen kezdődik, csak aztán abbamarad. Olyan érzetet hagyott bennem, mintha valamit még kezdeni akart volna vele a szerző, de inkább gyorsan meggondolta magát. Kár.
Hematith: Az esküvő
Hívjuk a nyulat szmírpnek!* Jelen esetben a nyúl a Katolikus Egyház, a szmírp pedig a nyúltól gyakorlatilag abban különbözik, hogy Istennőről és az Ő Fiáról beszélnek, meg némileg másféle szabású ruhát viselnek a szerzetesek.
Szöveg szintjén Hematith írásain érződik leginkább a szerkesztetlenség; nem mentes a giccses és nagyon direkt sallangoktól, mint pl. „vörös, mint a vér”. Olyasmiket sem kellett volna a szövegben hagyni, mint a „nyivákolásszerű”; az pedig alighanem a külföldi fantasy írások olvasása utáni örökség, hogy a főellenséget legalább háromféle, „jelzős névvel” illetjük, Mind Nagybetűvel.
Hematith: A vihar árnyéka; A hajnal árnyéka
A két novella csak árnyéka a dark fantasy klasszikusainak; mindkettő ugyanott játszódik, ahol Az esküvő is. A hatásvadásznak tűnő, roppant újszerűtlen „villámlás-templomromok-jönnek-a-világító-szemű-élőholtak” kombináción nem lép túl egyik sem; ráadásul a folytonos deus ex machináktól teljesen elmegy az ember kedve az olvasástól.
Honfy Ágnes Ilona: Elsőszülöttek
Egyfelől felüdülés volt szépen megfogalmazott novellát olvasni, végre nem ugrott vissza időnként a mondat elejére a szemem. A történet azonban nem fogott meg, talán mert alapból nem rajongok az alternatív bibliai sztorikért [pl. Ádám első szeretője egy angyal(nő) volt].
Végeredményben nem éreztem a kötetbe illőnek az írást, mivel nem tartom annyira sötét hangulatúnak, horrorisztikusnak meg végképp.
Kovács Péter: Árnyék az őrtoronyban
Amiről az összegzésben is szó esett: a történetnek nincs íve. Folyamatosan halad a kiszámítható vég felé, aztán pedig kapunk egy epilógusszerű fél oldalt arról, hogy tíz év után mi van a főszereplővel, aki katona korában átalakult valamiféle lénnyé, s véres bosszút állt az őt megalázó társán.
Kovács Péter – Szőts László: Sötét lángokban
A kötet egyik leggyengébb írása, rengeteg a deus ex machina, ami a történet előkészítetlenségére utal. Hematith novelláihoz hasonlóan a tét itt is ártatlan szüzek élete, aztán meg démoni erők világunkra szabadulásának megakadályozása. Szerencsétlen névválasztások jellemzik (angolul tudók előnyben; „Froggy, aki óriási béka módjára közelebb caplatott”, „A cimboráimnak és az ismerőseimnek Devil vagyok. (…) Fekete vagyok a szénportól, mint az ördög.”), és a már említett mutasd, ne mondd szabályának teljes semmibevétele. („Elizabeth teste a rémülettől fájdalmasan elzsibbadt, a gyomra görcsösen összeszorult, nyelvén mintha hangyák meneteltek volna.”) A párbeszédek sajnos hiteltelenek, és rajtuk keresztül a szereplők is, egyikükért sem tudtam izgulni.
Szlobodnik Gábor: A sírbolt mélyén
A szerző végletesen ragaszkodik az olyan olcsó színpadi trükkökhöz, mint hogy egy sötét történet csak a temetőben lehet igazán dark, lehetőleg ködös éjszaka, álnokul tekergő gyökerek és faágak kapaszkodnak a szereplők hosszú, fekete köpenyébe…
A történet csupán annyi, hogy két, egymást „heccelő” fiatal lemegy egy kriptába, ahol évszázadokkal korábban ártatlanul befalaztak egy torzszülöttet, akinek a lelke – a régi legendák szerint – bosszúból visszajár kísérteni.
Persze csak az E/1-ben mesélő főszereplő jön ki élve, pedig különösebben nem történik semmi a kriptából szinte barlangrendszerré terebélyesedő helyen, csak valami (nem látjuk) megtámadja (ezt sem látjuk) a főszereplőtől hogyhogy nem, (valahogyan) elszakadt barátját, aki átalakul valami vöröses fényben derengő zombivá. Ezután a főhős gyakorlatilag elmenekül, három pont és… vége.
Szlobodnik Gábor: Elveszett Lelkek
Az író különös vonzalmat érez a sírkertek és a hosszú, tagolatlan mondatok iránt, bár a történet nem csak ezek miatt nem fogott meg, hanem mert igazi cselekménye sincs (bár az előzőhöz képest már inkább). Az E/1-ben ábrázolt lírai én egyáltalán nem szimpatikus: depressziós, szenvelgő szereplő, és neki is, a történetnek is jót tett volna, ha a szerző időnként némi párbeszédet is beiktatott volna.
A sztori amúgy alkalomadtán átcsap olyan, már-már szürreálisan ható hallucinációk leírásába, mint pl. egy óvodásokat és óvónőket elemésztő tűz, máskor derült égből villámcsapásként hoz be valamit a szerző, hogy megváltoztathassa a történet irányát.
„Aztán már csak arra emlékszem, hogy latin szavakat kiáltva, a környéken található faágakkal és gyertyákkal begyújtottam azt a túlságosan is eleven holttestet, abban a pokoli lyukban, és ott, a sír közelében vártam meg, amíg minden szürke porrá nem ég, miközben félőrülten próbáltam tisztára mosni egy pocsolyából… a homlokomat…”
Szlobodnik Gábor: Az idő börtönében
Az eddig felvázolt stilisztikai és történetvezetési problémák itt is igazak, bár e novella alapötletéből jóval többet ki lehetne hozni, a hatásvadász rendőri összefoglaló jelentést és a szörnyen szájbarágós befejezést meg elfelejteni. Elég bárgyú dolog azt sugalmazni, hogy egy nyomozó kicsit is hinne a keretbe foglalt történetnek. (Amiben a főszereplő srác E/1-ben előadja, hogy a barátja felkapaszkodott egy Diósgyőr közelében időnként elszáguldó, más idősíkba tartó szellemvonatra, másokat meg elgázolt a semmiből feltűnő szerelvény.)
Amúgy a rendőri jelentésekben nem igazán fogalmaznak úgy a rendőrök, hogy pl. „arcán iszonyatos félelem nyomai látszottak; szeme kidülledt és ajka hangtalan üvöltésre torzult.”
John Cure: A vámpír anatómiája
Vámpíros, ötlettelen, pár oldalas hangulatnovella, cselekmény nélkül. Aki elvakultan rajong a vámpírokért, ezt is biztos komálni fogja; az interneten sok ilyen kis szösszenetet találni.
John Cure: Az utolsó szál
Két srác belövi magát egy LSD-vel átitatott füves cigivel, különféle hallucinációik támadnak, s mindezt tömény harminc oldalon keresztül olvashatjuk, melyből olykor egy-egy jelöletlen nézőpont- és alanyváltás zökkent ki. Gyakorlatilag nem történik semmi, időnként beiktatott számozás szakítja csak meg a torz valóságérzékelés leírását. Feleekkora terjedelem is bőven elég lett volna annak ábrázolására, hogy az egyik fiú szentül hiszi, hogy a másik az életére tör, végül (és itt igazából nem lövök le poént, lásd a címet is) kiveti magát az ablakon, a társa meg felgyújtja a lakást. A novellát sajnos tagolatlanság és erőltetett párbeszédek jellemzik.
John Cure: Eltemetve
A novella jó példa a befejezés gyenge megvalósítására, olyan érzésem volt, mintha sietették volna a szerzőt, vagy csak kapott volna egy felkérést, hogy figyelj, írjál már valami horrorisztikus, véres, darkos novellát!
Nagyon hatásvadász (elmaradhatatlan a villámlás és a vihar, miközben a véletlenül megölt barátját titokban eltemeti a főszereplő), nagyon direkt fogalmazás („Az égbolt haragos szikrázása megrázó látványt festett elé. Fél percig mozdulni sem bírt. Minden merészsége szilánkokra tört a drámai kép súlya alatt.”), kiszámítható történésekkel.
Sidi Schwimmer: Hajtűkanyar
Megmondom őszintén, én ezt a novellát nem értettem. Egyfelől a szerző nagyon játszani akar a szavakkal, ugyanakkor a nyelv időnként felvillanó tűzijátéka mögött nem ad elég támpontot és információt az olvasónak, hogy értse, most akkor miről is van szó? Ráadásul egy-egy szereplőnek hirtelen ötlettől vezérelve újabb és újabb neveket ad (pl. Illetéktelen, a Francia, a legifjabb Kékszemű stb.), hogy véletlenül se lehessen érteni, ki beszél és kivel, de legfőképpen miről. (Az pedig elég furán hat, hogy az egyik szereplő az írónő álnevét viseli…) A megértést időnként alany- és nézőpontváltás is nehezíti.
Ezek után egészen mellékesnek tűnhet, hogy a lábjegyzetek magyarázatait be lehetett volna fogalmazni a főszövegbe.
Ahogy Honfy Ágnes Ilona írása, érzésem szerint ez a novella sem igazán illik a kötet tematikájába.
Michael Mansfield: Szimbiózis
Magyartalan, máskor pedig a szándékolt hatás helyett inkább megmosolyogtató mondatok (pl. „…amikor észrevette a fekete korongot a szoba közepén, amelyből sziszegve ömlött a sűrű, maró hatású gáz, cseppet sem lepődött meg. Bevetette magát az ágy alá, ahová a fegyvereket rejtette.”; „A lány talán valami sötét titkot hordhat a testében, amit…
…Amit talán csak az anyja tud lokalizálni, és ezért is követeli vissza őt oly sürgetően.”)
Különösen gyenge pontja az írásnak az élettelen párbeszéd, a szereplők irreális cselekvései. A fokozás ereje elveszik: egyes karakterek szinte csak és kizárólag felkiáltójelre végződő tőmondatokban tudnak beszélni.
Sajnos ez a novella is csak egy újabb „szörny-lakik-a-testemben-aki-eluralkodik-rajtam” jellegű történet, számomra egyáltalán nem nyújtott borzongást.
Fantasztikus történetet írni, legyen az bármilyen hangvételű, nagyon nehéz, hiszen annak is megvannak a maga törvényei. E novellákban azonban nem sikerült hitelesen ábrázolni azt a bizonyos, „valóságon túli világot.”
Úgy érzem, a kötet szerzői – függetlenül attól, milyen más publikációjuk akad ezeken kívül – nincsenek felkészülve az írásra. A novellák egy része – erős szerkesztéssel – menthető ugyan, más részük azonban egyáltalán nem olyan színvonalú, amit érdemes volt megjelentetni.
Személy szerint nem kaptam kedvet ahhoz, hogy a kör tagjainak más kiadványait is kézbe vegyem.
* „Hívjuk szmírpnek a nyulat”
Olcsó módszer hamis egzotikum megteremtésére, melyben a valós világ gyakori elemeit a fantasztikus miliő kedvéért átnevezzük anélkül, hogy alapvető természetüket és viselkedésüket megváltoztatnánk. A „szmírpek” különösen a fantasy világokban különösen gyakoriak, ahol az emberek például egzotikus állatokon lovagolnak, melyek pont úgy néznek ki és viselkednek, mint a lovak.
Alfdam
2007-11-11 15:28:55Herbie: Igaz, a hozzászólás inkább Onsai-nak íródott, mea culpa.
Reprobus: Az lehet, de sajnálatos módon a fenti írásból annyit tudunk meg, hogy az írás egy kliséhalmaz. Semmi mást. Azt nem tudjuk, hogy használja fel.
A történet csupán annyi, hogy két, egymást „heccelő” fiatal lemegy egy kriptába, ahol évszázadokkal korábban ártatlanul befalaztak egy torzszülöttet, akinek a lelke - a régi legendák szerint - bosszúból visszajár kísérteni.
"Csupán annyi" -> íme a vélemény, utána a szövegezés.
A történet csupán annyi, hogy a csávó megölt valakit, kivágta a szívét és folyton hallja dobogni a padló alatt. Gáz...
A történet csupán annyi, hogy a főhős elvisz egy nagyon fontos gyűrűt, és beledobja egy vulkánba, amit nagyon nem szeretnének bizonyos gonosz hatalmak. Atom gáz...
A történet csak annyi, hogy meghalt házikedvencek visszatérnek gyilkolni...
Remélen számodra lassan világos, miért nem jó (!objektíve!) ez a kritika.
pedig különösebben nem történik semmi a kriptából szinte barlangrendszerré terebélyesedő helyen
Csak kvázi óriásira tágul, elszakad a barátjától, retteg a sötétben, valami megtámadja a havert aki ráadásul vissza is tér, és meg kell előle lépni.
"Különösebben nem történik semmi ebben a novellában."
Hmm... ennél jobban nem tudom megvilágítani, a mi is itt a probléma.
wyquin
2007-11-11 16:10:47Üdv Mindenkinek!
Alfdam
Hmm, a három kötet=> két sor (nálad) és a pár tizezer karakter=> három sor (a kritikában)tömörítési arány mintha egy leheletnyit eltérne egymástól
.
Komolyra fordítva a szót, ha már a kritikustól elvárjuk, hogy alaposan átolvassa, megértse, átérezze a novellát, különben a szemére vetjük ezen hiányosságait, talán nem lenne hátrányos, tartani magunkat is ezekhez az alapelvekhez, miközben egy kritikát kritizálunk.
Értem ez alatt, hogy azért elég beszédes, hogy a kritika írója azt mondja: "A történet csupán annyi...". Mert bár nem teszi hozzá, hogy a novella számára nem adott többet annál, mint amit ez a sokszor megírt sablon önmagában tartalmaz, a mondat ezt (is) jelenti.
Persze a kritikus szemére lehet vetni, hogy nem fogalmazott olyan egyértelműen, hogy ne lehessen belekötni.
Bár úgy igazából nem is lehet, ugye?
Mert ha én most nagyon kötözködni akarnék, megkérdezném, hogy a hozzászólásodban az tágul-e óriásira, ami (vagy aki) elszakad a barátjától.
Talán el lehet fogadni, hogy a kritika írója számára nem nyújtott ennél többet e novella, és talán meg lehetne egyezni abban, hogy ez nem olyan kizárólagos és egyetemes axióma, ami mindenki számára kötelező érvényű.
Értjük, nem értesz egyet. Remek. Trekes idézet ugrott be: "Rettegek a naptól, amikor mindenki egyetért velem."
Nah, a kérdés szvsz már csak az, meddig lovagolunk szavakon, míg eljutunk oda, hogy másként ítéljük meg az írások elsöprő többségét, és ebbéli különbözőségünk nem képezi cirkusz tárgyát, hmm?
Üdv: Wyquin
Alfdam
2007-11-11 17:12:15Wyquin: Legyen így. Ne lovagoljunk.
Viszont egy kicsit félreértesz. Megvádolsz azzal, hogy én ellenbeszélek.
Fogalmam sincs, milyen a novella és ebben a kontextusban mindegy is "milyen a novella". Remek jó, hogy a kritika írójának ennyit mondott, és nem tetszett remek...
Igen, azt is írhatta volna, hogy: "Nem tetszett." Az állításai, mint lejjebb írtam, értelmetlenek, a szövegezése messziről kerüli a poénnak az árnyékát is.
Ha egy kritika nem tűnik szakmailag megalapozottnak ÉS nem is érdekfeszítő (főleg) ÉS a hangvétel talán épp ezek folyományaképp irritáló akkor az (ez) a kritika rossz.
Természetesen másképp ítéljük meg az írások többségét. Itt és most az (lenne) a kérdés, hogy ezt a véleményt miképp prezentáljuk.
UI.: De azért a lovaglásra szükség van, különben nem születnének kritikák sem...
<b><small><font color=brown>Javítva: 2007-11-11 17:13:13 - Alfdam által</font></small></b>
wyquin
2007-11-11 20:08:04Üdv Mindenkinek!
Alfdam
"Az állításai, mint lejjebb írtam, értelmetlenek..."
Igazából azok az állítások úgy értelmetlenek, ahogy te értelmezed őket.
Ha most elém tolnák egy harmadfokú függvénnyel leírható felszínű tárgy felületi integrál számításait, nekem is tök értelmetlennek tűnnének, csak hát ez nem az egyenletek használhatatlanságát jelezné
.
A kritika nem tűnt szakmailag megalapozottnak. Rendben. Még csak nem is szándékozom vitatkozni ezzel a kijelentéseddel, elvégre ez a te véleményed.
Írhatta volna a kritkus, hogy nem tetszett, de ő ehelyett azt írta, hogy a történet ennyi, és nem több, plusz még felsorolt néhány klisét, ami nem tette szimpatikussá a megvalósítást, főleg úgy, hogy nem hangzott el a végén semmi olyasmi, hogy szerző átértelmezte, másként fogta meg, újszerűen használta fel a sablonokat.
Szvsz a kritikák nem azért születnek, mert valaki lovagolni akar a szavakon. Akkor például pozitív kritikák nem is lennének.
Üdv: Wyquin
Vendég Telemakhé
2007-11-16 11:42:30Miért írtatok ugyanarról a kötetről két külön ismertetőt?