Tannhäuser – a nyers erő – társasjáték

Tavaly jelent meg a Fantasy Flight Games egyik nagy üdvöskéje, a [Tannhäuser].  Durva, annyira csúnya, hoz az már szép, és felvonultat mindent, ami egy fordulatos háborús-horror játék ízét megadja: hősök, fegyverek, okkult hatalmak, dráma (a háttérbe akár a címadó muzsikát is képzelhetjük, hangulatfokozás képpen), izgalom, mindez nagyon ízlésesen, ínycsiklandozóan csomagolva, mint azt első kézből tapasztalhattuk legutóbb a szerdai játékklubban. Na de lássuk a részleteket.

A háttértörténet szerint az első világháború sosem ért véget, és már több mint 30 éve zajlik. A két egymással küzdő hadviselő fél a Német Birodalom és a Világunió, akik körülbelül 50-50%-ban birtokolják a bolygó területeit, nyersanyagkészletét, és egyik sem képes döntő előnyre szert tenni a másikkal szemben. Míg a németek különböző ősi, misztikus tárgyak régészeti feltárásaival és sötét erők sikeres, vagy sikertelen zabolázásával igyekeznek legyőzhetetlenné tenni seregeiket, az unionisták kommandós egységek, csúcsfejlettségű fegyverek és technikai felszerelés bevetésével igyekeznek ellenségük törekvéseit meghiúsítani. Itt lépnek a képbe a játékosok.

Amint kibontjuk nem éppen szabvány méretű dobozt (aminél már tényleg csak a Starcraft és társai bírnak nagyobb csomagolással), szemünk elé tárul a képzeletbeli csaták színhelyéül szolgáló játéktábla. Ezenkívül találunk 10 előre kifestett, aprólékosan tervezett figurát, amelyből mindkét oldalnak 5-5 áll rendelkezésére, egy vagon tokent, felszerelés és egyéb jelzőket, valamint minden szereplőhöz egy-egy karakterlapot.

Némi felszerelés válogatás után nekilendültünk, és a lehetséges játékmódok közül egy egyszerű death match-et játszottunk, 4 személlyel. A szabálykönyv szerint lehet 10-en is játszani a játékot oly módon, hogy minden szereplőt egy külön játékos irányít, de annál azért gyorsabban meghalnak karaktereink, semmint hogy ez kimerítő játékélményt nyújtana. :) Mi 4 játékossal próbáltuk, és kijelenthetem, hogy ez az optimális létszám egy partihoz. Játékmódok tekintetében van sztori mód, death match (egyszerű gyikolászás), capture the flag (zászlórablás) és domination (adott ideig kell tartani bizonyos területeket).

A szabályok és a játékmechanika a lehető legegyszerűbb, amit ki lehetett találni. A játéktér kör alakú mezőkre van felosztva, különböző színű körvonalakkal. A karakterek azokat a mezőket látják be, amelyek ugyanolyan színűek, mint amelyiken ők állnak. Ezen az elven tudnak kölcsönhatásba lépni más karakterekkel, megtámadni őket, átadni nekik felszerelést, stb. Ennyi.

Karaktereink különféle tulajdonságokkal bírnak, úgy mint harcérték, állóképesség, mentális erő és mozgásérték. Ezekből több sor létezik, minél többször sérül meg egy karakter, annál lejjebb csúszik a mutató, annál kevesebbet mozog az illető és egyéb értékei is csökkennek. Minden olyan tevékenység, amely két szereplő között zajlik, kockadobást igényel, amelynek alapja a szereplő éppen aktuális tevékenységhez szükséges értéke. Ez is ennyi. Nem egy agyégető téma, igaz? :)

A játék a legnagyobb rugalmasságot abban mutatja, hogy milyen módon válogatjuk össze a fegyvereket, felszerelést embereinknek, mivel a sok kütyü és képesség rengeteg féle előnyt, bonuszt ad. Vannak előre összeállított, a játék szabálykönyvében szereplő felszerelés csomagok, de összemazsolázhatunk teljesen egyedi kombinációkat is. Ezen a fronton már eltart egy darabig, amíg az ember kiismeri magát, de 2 játék után már ez is teljesen jól megy.

Mindezeket követve, körülbelül egy óráig tarthatott a parti, hullottak is a gránátok, meg a műanyag figurák rendesen, míg végül véres, kemény harcban, de az unionisták kerekedtek fölül. Ehhez nem volt szükség másra, mint némi körültekintésre, meg persze néhány jó ívben elhajított kockára.

És tulajdonképpen itt a Tannhäuser végszava: egy roppant hangulatos, sok kombinációs lehetőséggel megfűszerezett háborús játék. Mondjuk aki a stratégiai játékok jellemző mélységeire pályázik, inkább ne ezt játssza, mivel a sok kockadobás inkább a fordulatos játékmenetnek kedvez, semmint a hosszú távú tervezésnek, és éppen ezért a Tannhäuser legjobb esetben is csak taktikai szintekre emelkedik fel. Viszont azt nagyon szép figurákkal, táblával, egyéb játékelemekkel (ami ugye a Fantasy Flight Games-nél alap) és szinte végtelen kombinációs lehetőségekkel teszi, különös tekintettel a későbbiekben megjelenő kiegészítőkre, amelyek még több színt, még több opciót és csavart visznek majd a játék menetébe.

Őrnagy