Haonwelli Laurana

Címkék
I.
 
 Haonwellben született a kaland kezdete előtt 24 évvel, Arel Negyedik Havának első napján, (a Győztes Csaták Ünnepén), félelf apától és ember anyától.
 Apja és annak ikertestvére dorani nemesi család második és harmadik gyermekei, a családi tradíciók szerint be is adták őket varázslótanoncnak, ám Liar (a karakter apja) közel sem úgy képzelte el az életét, hogy éveken át poshad majd unalmas könyveket bújva az egyetemen, így apjuk halála után azt ott is hagyta (engedték távozni, mivel nem szerzett számottevő tudást), ezek után pedig egy magányos mestertől kitanulta a bárdmesterséget, majd egyedül, vagy kisebb csapatokkal kalandozott É-Yneven.
 
 Az igazi fordulópont akkor következett be életében, mikor Haonwellben egy bálon barátaival fogadást kötött, hogy a jelenlevő hölgyek közül mutassanak bárkit, se perc alatt elcsábítja. Nos, hát mutattak is, persze direkt egy visszahúzódóbb, ám annál szebb nőt. Ami csak fogadásnak indult, később szerelemben, majd házasságban teljesedett ki, majd az asszony bejelentette, gyermeket vár. Liar határozottan boldog volt, nem úgy a leendő édesanya, kinek szívét kétségbeesés mardosta, midőn már biztos volt, hogy terhes.
 Na de milyen anya az, aki nem örömmel fogad egy ilyen hírt? – kérdezhetnéd jogosan, ám a helyzet cseppet sem egyszerű. Kisebb boszorkányszekta nevelte fel, viselte gondját kiskorában, és természetesen a gondoskodás fejében ellenszolgáltatásokat vártak el tőle (apróbb kémfeladatok, esetleg valaki ágyasa, stb.), ám miután beleszeretett Liarba, képtelen volt mindezt folytatni, így – bár nem remélte hogy megkapja – engedélyt kért a szektából való távozásra. Végül is engedélyezték a távozását, ám ennek súlyos volt az ára : ha leányt szül, önként át kell adnia a szektának. Akkor még nem gondolt bele a súlyos következményekbe, boldogan igent mondott. Most pedig érezte, szinte tudta, hogy lánya fog születni, s bár nem kellet volna, de mindezt férjének is elmondta, aki persze hallani sem akart a gyermek átadásáról.
 Teltek a hónapok, eljött a Győztes Csaták Ünnepe, és megszületett a gyermek, anyja megérzése nem csalt, valóban leányuk fogant, akinek az édesanyja után a Laurana nevet adták.
 Eltelt egy hónap, eltelt kettő, ám a szekta nem mutatkozott, így mindketten kezdték a biztonság hamis illúziójába ringatni magukat, de a szekta nem felejtett, s megtorolta a hűtlenséget.
 Liar épp a piacról tért vissza leányával, mikor félholtan találta feleségét a házukban, aki már csak annyit bírt mondani, hogy szereti, és hogy meneküljön minél messzebbre innen, hiszen biztos, hogy máris a nyomában vannak, majd pedig Liar karjaiban érte a végzet.
 
Ezek után felpörögtek az események. Liar üzent ikertestvérének a köztük lévő mentális köteléket felhasználva, hogy hamarosan meglátogatja, valamint sólymot küldött egyik kedves barátjának, (ki ekkorra már kiöregedett a kalandozóéletből, és egy kisebb falucska vezetésével foglalkozott), hogy sürgősen menedékre van szüksége, ezután pedig megkezdődött a hajsza.
 Doranban testvérétől valamiféle mágia elleni védelmet remélt, (a másik iker közben sikeresen elvégezte az egyetemet, s jelmágiára „szakosodott”, és ott maradt tanítani), ám neki csak egy rajzolatra volt ereje, Liar pedig ragaszkodott hozzá, hogy azt a lány kapja. (Innen van a tetoválás a jobb alkarján, Liar is arelita volt, ezért ábrázol kígyót markoló sólymot). Innen pedig a barátja faluja felé vette az irányt.
 Hrun éberen figyelt, mióta levelet kapott barátjától, melyben az állt, hogy üldözik, és hogy sürgősen segítségre és búvóhelyre van szüksége. Most is épp az erdőben sétált, mikor látta, hogy barátja megérkezik, de azt is látta, hogy egy gyanús nőszemély követi, majd megszólítja.
 Liar hátrafordult, és nem hitt a szemének. Halott kedvesét látta maga előtt, ahogy az integet neki, magához hívja. Az elmúlt időszak amúgy is inkább csak valami rossz álomra hasonlított, így el akarta hinni, majd így már valóban hitte, hogy felesége nem halt meg, sőt, itt áll előtte.
 Hrun nem értette, hogy miért rohan barátja a nőszemély karjaiba, aki valószínűleg üldözi. Nem értette, így várt még.
 Liar megcsókolta a nőt…
És Hrun látta, amint barátja – arcán mennyei gyönyör tükröződött - holtan esik össze, és kicsúszik a nő kezei közül.
 A boszorkány pedig íjhúr pendülését hallotta, majd átlőtt torokkal követte Liart a túlvilágra.
 Hrun pedig gyereksírásra lett figyelmes. Úgy érezte, tartozik barátjának, így magához vette a lányt és sajátjaként kezelte, egész addig, míg el nem hagyta a falut.
 
 
II.
 
„Mit is mondjak magamról? Te biztos azzal kezdenéd, hogy itt és ekkor születtem, szüleim jó gondomat viselték, satöbbi… Ha erre lennél kíváncsi az én részemről, boldogan elmondanám, csak az a baj, hogy mindezekről gőzöm sincs.
 Furcsállod? Pedig ez a helyzet. Igazi szüleimet nem ismertem, nem tudom hogy mikor születtem pontosan, vagy hogy mikor, de ami azt illet, a „gyermekkoromra” vonatkozó emlékeim, ki tudja miért, fölöttébb homályosak.
 
   Még mindig kíváncsi vagy? Végülis miért ne, elmondhatom, hogy mire emlékszem. Valamiféle kisebb faluban nőttem fel északon, az ottani emberek vadászatból tartották fenn magukat, a gyermekeiket is erre oktatták. A falu vezetőjének lányaként nem igazán léteztek korlátok számomra, nem csoda hát, hogy viszonylag kevesen kedveltek, bár ehhez nyilván szorosan kötődött az is, hogy már nagyon korán meglátszott, hogy bárki más lánya lehetnék, csak az övé nem. Szőke haj, zöld szemek, valamint a kiállhatatlanul vad és makacs természetem… Hrun minden volt, csak ilyen nem. De ezek mind csak homályos érzésekként maradtak meg bennem, élesebben csak két dologra emlékszem ebből az időszakból.
 
 Az egyik a felnőtté avatás szertartása. Ez annyiból állt, hogy a megfelelő kort elért fiatalok egy kiválasztott estén megkapták saját íjukat, beküldték őket az addig tiltott erdőbe, hogy ejtsenek el valamiféle vadat. Persze minél nagyobb, annál jobb. Az erdővel még nem is lett volna gond, mindig is vonzottak a tiltott dolgok, ha érted mire gondolok, ám rosszakaróim kimutatták a foguk fehérjét. Több év kellet, hogy a kissé erősre „sikeredett” íjamat megfelelően megtanultam használni, de ez még csak hagyján, mert összesen egy nyílvesszőt kaptam. Nem sok reménnyel vágtam hát neki a dolognak, de legalább az erdőt ismertem már, így elindultam a kedvenc helyem irányába. Biztos a szépen ragyogó holdak miatt volt, hogy kissé elbambulhattam, mert csak későn vettem észre, hogy valami nesz hallatszik az egyik közeli bokorból, majd két medvebocs tűnik elő. Lelőhettem volna az egyiket, de valahogy nem tudtam rávenni magam, de ahogy ezen gondolkoztam, megjelent a felbőszült anyamedve és egyenesen felém tartott. Hogyan is írhatnám le, amit akkor éreztem? Nem mondhatnám, hogy féltem, nem igazán félek semmitől. A szívem a normálisnál kétszer olyan gyorsan dobogott, éreztem az adrenalin egyedi lüktetését a véremben, majd csak puszta reflexből a húrra illesztettem a vesszőt, kihúztam az íjat amennyire csak tudtam, és lőttem, majd behunyt szemmel vártam, de csak nem történt semmi. Miután pedig újra kinyitottam, láttam, hogy a medve mozdulatlanul fekszik a földön, a nyílvessző pedig a bal szeméből áll ki. Felnéztem a gyönyörűen ragyogó holdakra, és csendben megköszöntem a kegyet annak, aki vigyázott rám abban a pillanatban. Ha akkor még nem is tudtam, nemsokára nyilvánvalóvá vált a kiléte.
 
A másik emlékem nem sokkal ezután játszódik. Emlékszem a falu szélén élő sámánról azt mondták, aki a szemébe néz, meglátja a végzetét, és ez roppant kíváncsivá tett, különben is a gyerekek gyakran azzal heccelték egymást, hogy ki mer közelebb menni a házához. Egyik este aztán én is velük mentem. Már a kerítésig is kevesen jutottak el, az ajtóig pedig csak én. Még mindig hallom, ahogy kopogok az ócska faajtón, és hogy az nyikorogva kinyílik. Megjelenik a sámán, és én belebámulok azokba az időtlen, felhőszürke szemekbe, de nem látok semmit különöset.
 Meg is akartam kérdezni, hogy mit jelent ez, de ezután – ki tudja, talán pont emiatt – ágynak estem nagyon magas lázzal, szörnyű lázálmok gyötörtek. Egyszer ébredtem föl csak, akkor pedig egy számomra – akkor még – ismeretlen nő hajolt fölém, nyakában hasonló medállal, mint az alkaromon található tetoválás – azóta sem tudom, hogy mikor, vagy kitől „kaptam”.
 Mindenesetre amikor újra fölébredtem, már nem volt semmi bajom, ám egy számomra ismeretlen erdőben találtam magam, az előbb említett nő társaságában. Mikor kérdőre vontam, azt felelte, hogy „Arel megjelölt magának”, és hogy ezért el kellet hoznia. Nem bántam igazán, végre elszabadultam abból az unalmas faluból, meg hát lenyűgözően jó vívó volt, volt mit tanulnom tőle.
 Megkezdődött a „taníttatásom” és néhány év múlva Arel felszentelt papnője lett belőlem. (Ezalatt a papnővel kalandoztak É-Yneven).
 
 Miután elváltak útjaink, úgy döntöttem, meglátogatom a híres-neves Eriont. Nem igazán szeretem a nagyvárosokat, de Erion lenyűgözött. Felejthetetlen érzés volt látni például a híres Critai-táblát. Nem tudtam megállni, majd minden pénzem föltettem a következő lépésre. Nem hinném, hogy megpróbálnám még egyszer, a szerencsét nem illik kísérteni, de akkor egyszer bejött, és az egy ezüst és néhány réz csillogó aranyérméket fialt. Még ma is alig hiszem el. Tudtam, hogy ha elkezdek ünnepelni, akkor a könnyen jött pénz könnyen – és gyorsan – távozni fog, és rám annyira nem jellemző előrelátással rendes felszerelést vásároltam magamnak, majd kezdődhetett az ünneplés. Életem egyik legszebb hete volt…
 
 Hogy azóta mit csinálok? Leginkább amihez kedvem van. Sokat utazom, voltam már cirkuszi látványosság, vándorszínész, volt hogy az asztal alá ittam egy törpét, nyertem már nagyobb összegeket szerencsejátékkal, persze arról szó sincs, hogy mindig becsületesen játszanék, nem mintha úgy nem menne, de úgy kevésbé izgalmas, és hát találtam már magam nagyobb kocsmai bunyó közepette is. Hagytam magam mögött néhány „megszegényedett” és egy leégett bankházat is, – azóta nem olyan szívesen látogatok Predocba – meg hát nem egy szívet összetörtem már, valahogy nem vagyok a hosszú távú kapcsolatok „szerelmese”. Szóval amint láthatod élvezem az életet, és örülök, hogy mindezt Arel nevében tehetem. 
 
 

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Drasworth

    2008-10-07 15:33:54

    Fájdalmasan gáz, kb 15 éves korában csinál az ember ilyen karaktereket. Kliséhalom, hangulatromboló leírásokkal fűszerezve.



    Odusz

    2008-10-07 20:53:46

    Hát igen, a szimpatikus idegrendszer... adrenalin boost aztán adj neki, AKCIÓ! nehézfegyverek, yeah! Pár napos kapcsolatok, nem érdekel semmi ebben a hülye világban, szerencsejáték, ital... yeah! Leinni egy törpét az asztal alá, megcsinálni a bankot, üldöznek, kit érdekel, yeah! Az Ares Predator hűségesen simul kezembe és a füstnélküli lőszerek megnyugtatóan sorakoznak az övemre függesztett tárakban. A védekező gránátok a páncélkabátom takarásában lógnak egy szimatszatyorban, ha egy olyat odadobok... Majd a dekás elsimítja!

    Ő, izé! Vagy nem Shadowrunról van szó? Bocsi! ;)

     

    Komolyra fordítva: remek kis Shadowrun karakter, csak nem kéne ide Arel meg Doran meg bárdapuci és boszimutter és teljesen jó! De tényleg teljesen jól el lehetne ott sütni. Meg valamilyen jó kis nehézfegyver íj helyett meg egy nyílvessző helyett CSAK és egy rakéta (vagy dumdum, vagy robbanótöltet, vagy ilyesmi), aztán adjunk a mutáns-macinak aki a farm mellett garázdálkodik...



    hajnalkrisztian

    2008-10-08 09:06:50

    Odusz: Mint ahogy a piros tűzoltós balta hasít egy zombi fejébe villant be az igazság. Ez tényleg tipikus shadowrun. Én meg csak mágus oldalról vizsgáltam. Át kell gondolnom még egyszer. :-)



    Odusz

    2008-10-08 19:34:12

    Hát nem? Csak a műfajt és a hátteret kell kicserélni és a feeling tökéletes! Aj, régi szép idők. De régen is Shadowrun- oztam. És még megunni sem lehet, mert ott is lehet eléggé változatos a történet. De tényleg, még a metahumánság is oké, csak azt kéne eldönteni, hogy a kis hölgy kibercsaj vagy fizikai adeptus legyen? :felvon:

     

    Hmmm. Hol is az a régi szabálykönyv? Támadt is pár ötletem, lehet hogy a köv. hétvégi MÁGUS helyett Shadowrun lesz! :aaaaa:



    MysticR

    2009-01-07 16:16:50

    Köszönjük Laura!

    A leírás során engem az adrenalin szó ellenére sem kapott el a shadowrunozhatnék. Csak néhány kérdés merült fel bennem.

    Ha jól emlékszem félelf és ember gyereke ember lesz, úgyhogy azon kívül, hogy akár színesíthetné a karaktert, nem igen tudom miért fontos. A dorani nemes származású félelf...nem hiszem, hogy a dorani nemesek között vannak félelfek.

    Talán hihetőbbnek tűnne, ha a boszorkányok egyszerre ütnének rajta a családon, és az apa kimenekítené lányát.

    Kicsit erős nekem, hogy egy néhány hónapos gyermekre tetoválnak. Meg azt sem értem, hogy a dorani tanító testvérnél miért nem voltak biztonságban annyi ideig, míg az apára is tetovált volna.

    Ami szitén furcsa, hogy miután a nyomukra akadt boszorkányt megölte a barát, felnevelte abban a faluban, melynek határában a boszorkányt megölték, és a boszorkányok, akik elvesztették az ide küldött emberüket, nem jártak utána, hogy mi történt.

    A medvebocsokat akarta bántani, de az anyjukat lelőtte (ami nem rossz teljesítmény, igaz Arel segített, ki tudja miért), s ezzel gyakorlatilag szegény bocsokat is halálra ítélte. Ezek a részek zavartak kicsit a klisék közt.




belépés jelentkezz be    

Back to top button