Nagy Szellem (novella)

Hosszú Sas rövidet füttyentett. Hallani alig lehetett, csupán lehelve préselte ki a levegőt makulátlanul fehérlő fogai közt, ám a helyiségben tartózkodó férfiak mégis felkapták fejüket a hangra. Bölcs Medve kezében megállt az eddig körbejáró, faragott mintákkal ékesített pipa, és lassú, megfontolt mozdulattal tette maga mellé a füstölgő tárgyat.

Egyikük sem szólt. Meggörnyedve ülték körül a faház közepén kialakított, inkább csak turista látványosságnak szánt, mint valódi használati eszközként funkcionáló tűzteret. Vékonyka láng imitálta a máglyát, és az ujjnyi vastag hasábokról aprócska füst vonaglott felfelé, hogy a plafon közelében megrekedve, a mestergerenda mentén kígyózva a deszka rései közt kutassa a szabadba vezető utat.

Hosszú Sas, miután megbizonyosodott róla, hogy mindenki megértette a jelzést, visszafordult a store[1] ablakához. Vigyázva mozdult, nehogy leverjen valamit az indián dísztárgyak közül a falak mentén körbefutó és az ablak aljába is jutó polcokról. Meg kellett hajolnia, hogy kilásson az opálosan piszkos üvegen, de egyáltalán nem zavarta a kényelmetlen testhelyzet. Figyelmét az út kanyarulatában felbukkanó, porfelhőt kavaró, fakózöldre festett furgon kötötte le. A jármű csak az utolsó pillanatban fékezett, közvetlenül az indián boltocska előtt. A sofőr megvárta, amíg a kocsi körül elül a por, majd kivágta az autó ajtaját. A zsanérok nyikorgása belevegyült az autórádióból bömbölő ócska country zajába. Egy középkorú, alacsony termetű, feketehajú, bronzbarna bőrű férfi pattant ki a vezetőülésből, hosszú, barna bőrkabátja úgy libbent utána, mint combközépig lecsúszott szárnyak. Az idegen megvakarta a tarkóját, köpött, majd határozott léptekkel elindult a boltocska felé.

– Fehér Kígyó! – Hosszú Sas gyűlölettel ejtette ki a nevet.

Odakint a deszkalépcső – egyik fok a másik után – megnyikordult, ahogy a jövevény felfelé tartott rajta, aztán a léptek zaja elhalt a bejárat előtt. Néhány másodpercnyi csönd következett – a jövevény nyilván hallgatózott -, majd feltárult az ajtó. A helyiség állott füstje, az érkezőt mellbe vágva szökött ki a szabadba.

– Hó! Mi van itt? – kiáltott az idegen. Egyik kezét az arca elé kapta, mintha útját tudná állni a gomolygásnak, majd gyorsan belépett a helyiségbe, mint aki attól fél, hogy a következő pillanatban becsapják orra előtt az ajtót. Hátát a deszkafalnak vetette, tekintetével rutinosan felmérte a bent tartózkodókat, aztán karját lassan leengedte, és tenyerét hanyagul átcsúsztatta az oldalára szíjazott pisztolytáskára. A mozdulat nem volt fenyegető, inkább csak jelzés értékkel bírt.

– Hiszen itt késsel lehet vágni a füstöt! Végre kigyulladt ez a rozzant viskó?

A benti társaság nem mozdult. Rezzenéstelen tekintettel figyelték az idegent.

– Arra számítottam, Bölcs Medve, hogy magadban leszel, és ha néhány értelmes szót szeretnék váltani veled, úgy kell majd a kezedből kivernem az ópiumos pipát – mondta. – Nem is gondoltam volna, hogy ennyi tisztességes ember társaságában talállak. – A tisztességes szót olyan gúnnyal hangsúlyozta, hogy Hosszú Sas önkéntelenül is felé mozdult. Az idegen keze megrezzent a pisztoly agyán.

Bölcs Medve korát meghazudtoló fürgeséggel pattant fel a padlóról.

– Minek jöttél, Fehér Kígyó? – hadarta, hogy megelőzze az értelmetlen vitát.

A fegyveres ajkát keskeny éllé húzta a düh.

– Kőszívű Hódnak hívnak, öreg! – Mérgében csikorogtak a fogai. – Csak ti hívtok Fehér Kígyónak, de nem ez a nevem! Lehetne annyi eszed, hogy legalább te nem cáfolsz rá a saját nevedre! Nem valami bölcs dolog fegyveres embert ingerelni.

– Minek jöttél, Fehér kígyó? – ismételte meg Bölcs Medve, mintha nem is hallotta volna a burkolt fenyegetést.

– Vigyázz, öreg, ha nagyon körülnézek, biztosan találok a kunyhódban néhány embargó alatt lévő kubai szivart. Ha másért nem, hát ezért beidéztethetlek a hivatalba! – Pár másodpercig fürdött a sötét pillantások tüzében, aztán hirtelen témát váltott. – De nem ezért vagyok itt… nem érdekelnek az átkozott füstölnivalóid. Az új tipi[2] miatt jöttem. Tudod, amit a szemközti dombra állítottatok…

– Igen? – Az öreg hangjából hiányzott az érdeklődés.

– Nem tetszik a formája! Mióta építenek a sziúk ilyen szögletes oldalú, csapott tetejű sátrat? Mire kell ez nektek?

– Nem tartozik rád, Fehér Kígyó! – A mondat olyan egyértelmű kinyilatkoztatásnak hatott, ami akár azt is jelenthette: vége a meghallgatásnak, el lehet menni.

A másik nem érte be ennyivel.

– Ha nem vagy hajlandó elárulni, akkor azt feltételezem, valami betiltott szertartáshoz készülődtök… és az ilyet kénytelen vagyok jelenteni a hatóságnak.

Az öreg sóhajtott.

– Hát jó. Elmagyarázom neked, mert már sérti a fülem, hogy úgy sírsz, mint egy squaw[3]. Hosszú Sas testvérünk nagyon beteg… – miközben beszélt rápillantott az ablaknál várakozó indiánra. A fiatal férfi gyorsan leküzdötte meglepetését, szemét kifordította, és veszett kutyaként kevés habos nyálat préselt ki a fogai közül.

– Hogy ez a langaléta beteg lenne? Alig hiszem, de azért folytasd! Érdekel, mi kering az agyadban…

– Amint mondtam, testvérünket rendkívüli kórság támadta meg – folytatta Bölcs Medve. – Ennek a sajnálatos esetnek hírét vették feketeláb barátaink is – csontos ujjával a padlón kuporgó emberek közül rábökött két alakra -, akik felajánlották, hogy izzasztókunyhót építenek, és segítségével kiűzik fiatal harcosunk testéből az ártó szellemeket… Ennyi az egész, most már érted. Azért ilyen furcsa a kunyhó alakja, mert a feketeláb törzsnél szokásban lévő formát követi.

– Ezt jól kitaláltad, öreg, de nem veszem be. Mióta barátaitok a feketelábok? Már csak az hiányzik, hogy megjelenjen néhány varjú indián is, és akkor tényleg nem tudom, mit gondoljak rólatok.

– Nos, Fehér Hold, a varjú törzs sámánja pont azért jött, hogy tanulmányozza szokásainkat – Bölcs Medve most a tűzrakó hely túloldalán ücsörgő indiánra mutatott -, és Ülő Farkas, cherokee törzsfőnök pedig azért látogatott el hozzánk, hogy útmutatást nyújtson, a turisták népe hogyan tudna minél több dollárt itt hagyni a pow wow[4] idején.

Az idegen szemmel láthatóan elképedt.

– Ez aztán a válogatott banda! Ezt mindenképpen közölnöm kell a hatóságokkal. A rezervátumban készül valami…

Bölcs Medve Hosszú Sasra pillantott. A fiatal indiánon látszott, hogy csak egy jelzésre vár, és a következő másodpercben elvágja a jövevény torkát. Az idős férfi lassan megrázta a fejét, és újra a fegyvereshez fordult.

– Ha gondolod, Fehér Kígyó, hát menj árulkodni a hatóságokhoz, de nekik sem tudunk egyebet mondani. Csak ki fognak nevetni téged, mint egy ugráló, játékos kölyökkutyát. Hát hiányzik ez neked? – Az öregember elmosolyodott, és megértően bólintott, mint aki szívén viseli a másik sorsát.

– Hát jó! – A férfi látszólag beletörődött a pillanatnyi vereségébe. – De ne higgyétek, hogy ennyivel megússzátok! Minden mozdulatotokat figyelni fogom, és ha valami törvénybe ütközőt tapasztalok, mérget vehettek rá, hogy rács mögé juttatom az egész bandát. – Mérgesen sarkon fordult, és kilépve a helyiségből hatalmas lendülettel becsapta maga mögött az ajtót.

Bölcs Medve visszatelepedett a padlóra, Hosszú Sas pedig elfoglalta korábbi őrhelyét az ablaknál. Kisvártatva fejbólintással jelezte, hogy a furgon eltűnt a sziklák mögötti kanyarulatban.

– Nem lehet veszélyes a tervünkre ez az ember? – kérdezte az egyik feketeláb indián.

–  Nem valószínű, de azért jobb, ha számolunk vele. A fickó képes az egész törzsi rendőrséget a nyakunkra hozni – válaszolt Bölcs Medve.

– Talán helyesebb lenne végezni vele.

– Nem. Cherokee testvérünknek – Ülő Farkas felé biccentett – a Nagy Szellem tudtára adta, hogy tervünknek az Érett Kukorica Holdhónapjának közepén kedveznek a csillagok. Ha nem akarunk kicsúszni az időből, már csak háromszor kelhet és nyugodhat le a napkorong, aztán el kell kezdenünk a hetvenhét napig tartó szertartást. Ha most megölnénk Fehér Kígyót, eltűnése szemet szúrna a hatóságoknak, és helyette mást küldenének a nyakunkra. Ismert ellenséget, nem szívesen cserélek le ismeretlenre.

– Elfogadom testvérem érvelését – hajtott fejet a feketeláb indián. – Reméljük, Fehér Kígyó soha nem jön rá, hogy törzsünknél sem építenek ilyen formájú kunyhót.

– Uff! – Bölcs Medve egy pillanatra lehunyta a szemét. – Sokkal nagyobb baj, hogy hét nap múlva itt van az első pow-wow ideje. Tömve lesz fehér turistákkal a rezervátum. Szeretem megpumpolni a sápadtarcú csordát, ám most legszívesebben elzavarnám valamennyit. De sajnos nem tehetem. Ezzel határozottan kivívnám a hatóságok érdeklődését… – Bölcs Medve néhány pillanatig saját gondolataiba merült. –  És a tervezett szertartás helyét sem tehetjük máshová. Csak itt, a falu alatt, a föld mélyén húzódnak azok az erők, amelyek mindenképpen szükségesek a rítus lefolytatásához. Nehéz lesz a kíváncsiskodók elől elrejteni a sámántipiben folyó ceremóniát. Testvéreim, adjatok tanácsot, miként biztosítsuk, hogy semmi se zavarhassa meg a szertartás!

Csend telepedett a helyiségre. Bölcs Medve körülhordozta tekintetét a jelenlévőkön, de egyikük sem emelkedett szólásra. Ekkor Hosszú Sas az ablaknál mocorogni kezdett. Egyik lábáról a másikra nehezedett, látszott rajta hogy valamit nagyon szeretne mondani, de neveltetése nem engedi, hogy beleszóljon a főnökök és sámánok tanácskozásába. Bölcs Medve elmosolyodott, majd halkan megszólalt.

– Testvéreim! Mikor ég az erdő, a farkasok a vadon többi állatával együtt menekülve keresik a kiutat a lángok elől. Ha egy gyenge nyúl találja meg a szabadulást, az ordasok minden fenntartás nélkül követik a hosszúfülű állatot. Nincs köztük egy sem, aki botor büszkeségében más csapáson indulna. – Hatásszünetet tartott, majd folytatta: – Cselekedhetünk-e mi másként, mint a farkas, ha nem találjuk a menekvés ösvényét a probléma tűztengeréből? Hosszú Sas több, mint egy gyenge nyúl, és minden bizonnyal ismeri a gondjainkból kivezető csapást. Hallgassuk hát meg őt!

Minden arc a fiatal indián felé fordult. Hosszú Sas komolyan bólintott, aztán halkan, tekintetét a padló deszkáira szegezve beszélni kezdett.

Bölcs Medve arcán nem látszódtak érzelmek. A fiú még alig érte meg a tizenhat nyarat, de már idős, tapasztalt embereknek ad tanácsot. Büszkeség kúszott az öregember lelkébe, mosolyogva figyelte, ahogy fia mondandója végén elcsendesül.

#

Nyolcvan nap múlva Bölcs Medve elégedetten lépett ki az izzasztókunyhónak átalakított, furcsa kinézetű tipi ajtaján. Minden a legnagyobb rendben zajlott. Fehér Kígyó többször is megjelent ellenőrizni a domb tetejére állított sátrat, de mindannyiszor csalódottan távozott. A gyógyulni vágyó turisták pedig egy szakajtó dollárt hagytak hátra, csak hogy egy órácskára bemehessenek az izzó kövekről felszálló gőzbe.

Ám mindez nem számított. Csak a mai nap történései. A hetvenhét nappalt és éjszakát átölelő szertartás vége. A különböző törzsek sámánjai ez idáig egymást váltva mormolták varázsszavaikat, imádkoztak Föld Anyához, hogy választottjukat segítse a hosszú és veszélyes ösvényen.

Nagy Szellem totemje ma új helyre fog költözni. Százkét év telt el azóta, hogy utoljára el kellett mozdítani helyéről az arany és ezüst ötvözetéből készült, az indián sámánok erejét adó kis szobrocskát, ám most megérett az idő, hogy a fehér ember elől tovább menekítsék. A híradások szerint a sápadtarcúak közeledtek a totem rejtekhelye felé, és a Törzsek Titkos Tanácsa Bölcs Medvét részesítette abban a megtiszteltetésben, hogy több mint száz év elteltével megérintheti a Nagy Szellem lelkét rejtő bálványt. Nem lesz könnyű dolga. Nincs élő ember, aki elmesélhetné, miként zajlott az előző szertartás, és csupán egy megkopott bőrtekercs rendelkezik róla, hogyan kell lefolytatni az ősi rítust.

A sziú rezervátumban éppen a második nagy pow wow fesztivál zajlott. Tömve volt turistákkal a falu, de Bölcs Medve reménykedett, hogy minden különösebb baj nélkül be tudják fejezni a szertartást. Az idős indián mélyen beszívta a friss levegőt, átnézett a reggeli órákban lassan gyülekező, a táncra váró idegenek feje felett, és miután a béke átjárta lelkét, elindult, hogy elvégezze a küldetését.

#

Hosszú Sas gondterhelten nézett apja után. Legszívesebben vele tartott volna, de egyszerű személyével nem háborgathatta a ceremóniát folytató sámánokat. A store mellé, a faluba vezető út szélére telepedett. Tudta, Fehér Kígyó meg fog jelenni a pow wow idején, hogy körülszimatoljon a környéken, és meg sem lepődött, amikor a zöldre festett furgon felbukkant a kanyarban. Feltápászkodott, majd nyugodt, lassú mozdulatokkal kisétált az út közepére.

Az autó kis híján elgázolta. A jármű csúszó kerekekkel fékezett, és hatalmas porfelhővel borítva be Hosszú Sast, megállt. Az indián torkát marta a por, de nem szerezte meg azt az örömet a kocsi vezetőjének, hogy elköhögje magát. Az ingert visszatartva jókorát nyelt, majd félrenézve úgy tett, mintha a bosszantó, furgonos jövevényt észre sem venné. Kőszívű Hód kiugrott a vezetőülésből, nyitva hagyva járműve ajtaját. Az autórádióból mintha ugyanaz az ócska country üvöltött volna, mint nyolcvan nappal ezelőtt.

– Mi van Langaléta Sas! – vigyorgott a jövevény. – Azért mégiscsak jót tett neked az izzasztókunyhó. – A férfi a furcsa tipi felé bökött. – Nyomát sem látom rajtad betegségnek, bár azon sem csodálkoznék, ha mégis elkapnál valamiféle nyavalyát. Ebben a porfészekben könnyen megbetegszik az ember…

– Minek jöttél, Fehér Kígyó? – Hosszú Sas az apjától ellesett, lenéző hangsúllyal tette fel a kérdést.

– Kőszívő Hód a nevem! – dühöngött a jövevény. – Már megtanulhatnád!

Hosszú Sas magában jót derült a másik mérgén.

– Bölcs Medvét keresem! – folytatta vöröslő arccal a férfi. – Merre bujkál?

– Mióta bujkál a bölény egy varangyos béka elől? – Hosszú Sas elégedetten mosolygott, aztán eszébe jutott a titkos szertartás, és békülékenyen, sietve hozzátette. – Ma még nem láttam. Ha valamit szeretnél neki üzenni, szívesen átadom.

– Hm. Mire ez a nagy szolgálatkészség? Valami nagyon nem tetszik itt nekem… Tudod mit? Inkább megkeresem én magam az öreged. Biztosan az új sátor körül sündörög.

Hosszú Sas megvonta a vállát.

– Keresd csak!

A jövevény a szemközti dombra épített izzasztókunyhóhoz sietett. Hosszú Sas várt. Öt perc sem telt bele, Kőszívű Hód máris visszatért.

– Átkozott kövér turisták! – morgolódott. – Lépni sem lehet tőlük. Az egyik még rám szólt, hogy várjam ki a sorom a kunyhó előtt! Mit képzel ez magáról? Nemhogy megköszönné, hogy dolgozom. Ha mi törzsi rendőrök nem lennénk, már rég kilopta volna a szemét is ez az indián csürhe… – Egészen Hosszú Sas elé állt. – Tudod mit gondolok, te égimeszelő? Mivel nem kísértél el, és ilyen nyugodtan várakozol itt, nyilván nincs semmi látnivaló a sátornál.

– Ezek szerint, máris menned kell, Kígyó? – Hosszú Sas vigyorgott.

– Aztán tudod e, hogy még mit gondolok? – A másik nem zavartatta magát. – Túl sok turista van itt ahhoz, hogy az öreged zárva tartsa ezt a szánalmas kis csecsebecse boltot.

Hosszú Sas arcáról leolvadt a mosoly, de inkább nem szólt egy szót sem. Félt, hogy bármit mondana, szavai árulójává válnának.

– Bizonyára van valami oka, hogy az öreged a szedett-vedett árujával nem akarja megpumpolni a fehéreket.

Hosszú Sas egy határozott lépéssel elállta a másik útját. Kőszívű Hód szép lassan elővette a pisztolyát.

– Ezeken felül még azt is gondolom, hogy ha ebben a pillanatban nem kotródsz arrébb, minden sajnálkozás nélkül beléd eresztek egy golyót.

A két indián farkasszemet nézett, miközben az autórádióból a hírolvasó hangja reccsent. Néhány pillanat telt el feszült csendben, aztán Hosszú Sas kedvetlenül húzódott el az útból. Ha a fickó lelövi, vagy megsebesíti, akkor később sem lesz lehetősége segíteni, amikor valóban szükség lehet rá.

Kőszívű Hód gonoszul elmosolyodott, majd tekintetét egy pillanatra sem levéve a másikról felhátrált a deszkalépcsőn. A store bejáratához érve, egy mozdulattal felrántotta a bolt ajtaját, és egy ugrással bent termett az épületben.

Odabent akkora füst fogadta, hogy köhögni kezdett, és kicsordultak a könnyei. Hunyorogva próbált körülnézni. Az aprócska indián üzlet belül teremnyire tágult, falai belevesztek a félhomályba. Kőszívű Hód megtántorodott, dühösen megrázta a fejét, majd jókorát ordított, mire a dimenziók nyomban a helyükre ugrottak. A falak elérhető messzeségbe kerültek, a tömött polcokról éppen csak le nem hullottak az indián csecsebecsék.

A helység nagy részét egy ugyanolyan csapott tetejű tipi foglalta el, amilyen a szemközti dombon is terpeszkedett. A furcsa sátor teljesen magába foglalta a boltocska közepén lévő tűzteret, és alóla sűrű, illatos füst kavargott kifelé, megtömve a szoba levegőjét.

– Mi van itt? – kérdezte döbbenten, de a store ban senki nem válaszolt, pedig vagy harminc szempár fordult felé. A festett arcok gyűlölete szinte átégette a lelkét, és mintha egy pillanatra megállt volna az idő. A férfiak némelyike előregörnyedve, mozdulatlanul fogta körül a belső sátrat, némelyikük a fal mellett, a boltocska padlóján ülve, kezét az égre emelve merevedett különös pózba, a tipi előtt pedig Bölcs Medve feküdt, mint akiből kiszállt az élet.

– Mit műveltek itt? – kérdezte Kőszívű Hód, és egyebet is mondott volna, de hátulról Hosszú Sas késének nyele tarkón vágta. Egy szó nélkül csuklott össze, és dőlt el a belső sátor mellé.

Az egyik feketeláb indián nyomban Bölcs Medvéhez sietett, majd letérdelt mellé.

– Él, ez kétségtelen, viszont a tudata nincs velünk. Ennek az embernek – Kőszívű Hódra mutatott -, a kiáltása megzavarta és eltépte a testét meg a lelkét összekötő kapcsot. Ez baj. Valakinek utána kell mennie, hogy befejezze a küldetését. – Felemelte tekintetét, majd körbenézett. Szeme megállapodott Hosszú Sason. – Neked kell apád helyébe lépned! Még megmentheted Bölcs Medvét… de ha mégsem sikerülne, ne feledd, Nagy Szellem totemjét mindenképpen biztonságba kell helyezted!

– De én nem vagyok sámán. – Hosszú Sas hangjában nem ellenkezés volt, csupán megállapítás.

– Még nem vagy az – bólintott a feketeláb indián. – De érzem rajtad apád erejét. Közülünk nem távozhat senki, mindannyiunkra itt van szükség, hogy varázsszavainkkal megnyithassuk az utat. Lépj apád mellé, és készülj!

Hosszú Sas minden további szó nélkül beállt a füstbe. Ujjait széttárva előrenyújtotta, tudatát amennyire lehetett kitisztította. Érezte, ahogy a körülötte mormolásba kezdő sámánok hangja betölti a gondolatait… Aztán egyik pillanatról a másikra kinyílt a tér, a helyiség falai szétcsúsztak, és a legmélyebb sötétség tört rá. Csupán előretartott keze fénylett, mintha belülről égetné a tűz. Ujjainak kontúrja sebesen rázkódva megremegett, elmosódott, feloszlott. Éles, tépő fájdalmat érzett belsőjében, majd hirtelen megkönnyebbülést, mintha lelke egy másik, békésebb világba költözött volna át. Körülnézett. Mellőle eltűnt a tipi, az indiánok, a store, a falu, csak a semmi vette körül, mégis vére áramlásából érezte, hogy eszeveszett sebességgel utazik valahová. Aztán megszűnt ez az érzés is, és egy szempillantásnyi idő múlva különös helyen találta magát. Amerre csak ellátott mindent por borított. De nem úgy, mint nagy szárazság idején a tipik tetejét, hanem valami földöntúli módon világítva. A por vakított. Hosszú Sasnak résnyire kellett húznia a szemét, hogy valamit is lásson. A porban kőtömbök hevertek mindenfelé, szikladarabok, mintha óriásgyermekek dobálták volna őket szerteszét. Minden békésnek tűnt, látszott a tájon, hogy nyugalmát soha nem háborgatta élőlény. Ő is félve mozdult, szentségtörésnek érezte a jelenlétét.

Az első lépés idegenül hatott számára, olyan könnyűnek tűntek a lábai, mintha nem is a talajon járna. Pár méter után hátrafordult, és megdöbbenve tapasztalta, hogy bármennyire is finomszemcsés volt a por, szellem lábai nem hagytak benne nyomot. Felnézett az égre. A koromfekete égbolton, csak a csillagok ragyogtak. Egyikük fényesebb volt a többinél, és miközben figyelte, a csillag megváltoztatta a helyzetét.

Hirtelen eszébe jutott a küldetése. Újra, most már határozottan keresve valamit körülnézett, és hamarosan megtalálta a totemet. A szobrocska csak úgy a semmi közepén, nem messze tőle állt a porban, árnyéka méteres csíkot vetett a talajra. Hosszú Sas nagyokat szökkenve iramodott felé. Boldogsággal töltötte el a futás, még soha nem érezte, hogy a mozgás ilyen megelégedettséget okozhat.

Amint közelebb ért a szoborhoz, pár lépésnyire tőle egy ájult férfi áttetsző lényét vélte felfedezni. Nyomban elkomorult, szívét elöntötte az aggodalom. Odarohant, mellétérdelt, és gyengéden megemelte a férfi fejét.

– Apám! Térj magadhoz! El kell rejtenünk Nagy Szellemet!

Bölcs Medve szempillái megrezzentek.

– Vizet…

Hosszú Sas tehetetlenül nézett körül, majd reménytelenül széttárta a karját.

– Nem hiszem, hogy itt vizet tudok neked szerezni, apám. Végy erőt magadon, a fehér ember rögvest ideér!

Bölcs Medve felült. A kötelességtudat hamar kiverte fejéből a bódulatot.

– Igazad van, nem törődhetünk testünk fájdalmával, el kell menekítenünk Nagy Szellem lelkét. – A fiára támaszkodva talpra állt. – Gyerünk a szoborhoz!

Elindultak, de velük együtt mintha még valami meg akarta volna kaparintani a kincset; egy repülő tárgy sötét árnyéka vált el a láthatár peremétől, és száguldott a totem felé. Hosszú Sas felnézett az égre.

– A fehér ember járműve! Mindjárt itt lesz! – nyögte.

Versenyt futottak az árnyékkal, és előbb értek oda mint a sötétség. Bölcs Medve felkapta a szarvasbőrökbe gondosan bebugyolált tárgyat, majd megragadta Hosszú Sas kezét.

– Indulhatunk! – kiáltotta, és erősen megszorította fia markát.

A vér meglódult ereikben, ahogy a sebesség kirántotta őket a porból, és a következő pillanatban mindkettőjüket a békés semmi ölelte át. Csak néhány pillanatig tartott az utazás, agyukba egyik pillanatról a másikra lobbant be a külvilág.

Körülnéztek. Míg az előbbi rejtekhelyen a por uralta a tájat, addig itt a homok volt a meghatározó. A táj hasonlított a földre, de az idegenül ható, vöröses fényben fürdő láthatár minden kétséget kizáróan mutatta: még nem érkeztek haza. Itt is kavicsok, szélkoptatta barna és vörös kövecskék heverte mindenfelé, de mintha gyöngyökkel szórták volna tele a tájat.

Pár lépést tettek a furcsa talajon, aztán egy nagyobbacska kőtömbnél megállapodtak.

– Megérkeztünk – mondta Bölcs Medve, és a szikladarab árnyékába állította Nagy Szellem totemjét. Minden szó nélkül egymásra pillantottak, összekapaszkodtak, és újra belemerültek a száguldó semmi közepébe.

#

Hosszú Sas egy pendülést érzett a szívében, és megértette, visszatért a testébe. Furcsa volt körülnéznie a füstös kis üzletben. A határtalan béke, a boldogság érzete elmúlt, helyette valamiféle hiány töltötte be a lelkét, de nem bánkódott az eltűnt boldogság után, inkább örült, hogy eddig részese lehetett. Apjához lépett, segített neki felállni a padlóról. A store ban minden szem rájuk tapadt. Hosszú Sas némán bólintott, nem volt szüksége szavakra. Felkapta a még mindig aléltan heverő Kőszívű Hódot, zsákként a vállára vetette, és kisétált vele az udvarra. A furgon nyitott ajtaján behajította a férfit a vezetőülésre. Egy pillanatra megdermedt, amikor az üvöltő autórádióból felhangzott a sercegő hang:

– Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek!

Aztán megvetően köpött, és elindult, hogy egy pohár vizet kerítsen az apjának.

 [1] bolt, üzlet

 [2] indián sátor

 [3] indián asszony

 [4] zenés-táncos indián szertartá

(Az írást címlapra gurította: Reprobus)