A függöny mögött…

(Az írás a Thrillion Kincsei játék 2008-as novellapályázatán a Freestyle kategóriában a közönségszavazáson első helyezést ért el.)

 

Még mindig hallom a hangját, ahogy szólongat a házak közül, kezét végighúzva a falakon.
– Éliás, Éliás hol vagy?
Soha nem talált meg, és én soha nem várattam sokáig. Mielõtt még a hangja rekedtté vált volna, elindultam felé, és mikor meghallotta a lélegzetem, úgy mosolygott, mintha nem tudná. Talán nem is tudta. Talán tényleg elhitte, hogy mindig ráérez, hol vagyok, merre járok, mit csinálok. Pedig nem így volt.

 

Én voltam az elsõ, erõs, egészséges gyerek – anyám mindig így mondta, és mikor mondta, a szeme csillogott. Aztán a hangja fáradt lett, tekintete szürke, ahogy folytatta. Õ volt a második, mint valami ványadt kis macska, akinek még nyekergésre sem futotta. Pedig egyszerre születtünk, pár perc különbséggel csupán, és anyám azt mondta, addig üvöltöttem, amíg õ meg nem érkezett. Nem tudom, nem emlékszem rá. Talán õ emlékezett rá, de soha nem kérdeztem meg, nekem elég volt, amit anyám mondott. Nem akartam tudni, mi van a fejében. Persze nem mintha szégyelltem volna, vagy ilyesmi, és ha akkor kérdezel, talán gorombáskodtam volna, de ma már ki tudom mondani: azt hiszem, féltem. Nem tõle, ó, tõle soha nem féltem, hiszen a húgom volt. Attól féltem, amiket látott. Sokan azt hitték, hogy bolond, de már akkor is tudtam, hogy tévednek. Bolondnak tartották, mert a vak húgom olyan dolgokat látott, amiket senki más. Én egyszerûen csak féltem.

Mert vakon született, és olyan naívsággal, mintha csak idepottyant volna erre a világra, pedig máshová indult. Azt mondtam, mintha, pedig pontosan így volt. Akárhogy is, senki sem tudott engem jobban megnyugtatni a húgomnál. Beteges volt, sovány, és sápadt, és anyám külön akart tartani minket, nehogy beteges legyek én is, de akárhogy ringatott, akármit is dúdolt nekem, egyre csak sírtam, amíg mellém nem rakta a húgomat. Amíg kicsi volt, õ sosem sírt. Késõbb is csak egyszer.

Egy kicsi faluban laktunk, ahol mindenki ismert mindenkit, így a gyerekek nyugodtan játszhattak napközben az utcán, amíg a felnõttek dolgoztak a földeken és a mûhelyekben. Nem volt mitől tartani, és jó is volt ez így. De a legtöbb gyerek nem szívesen játszott a húgommal, ezért én nem szívesen játszottam velük, így az idő legnagyobb részét kettesben töltöttük. Már akkor is furcsa volt néha, mindig beszélt olyan dolgokhoz, amik nem voltak ott, és táncolt olyan dallamokra, amik nem hangzottak el, de a gyerekek csinálnak ilyet, én is csináltam, így nem zavart különösképpen. Később az apámék már befogtak munkára a földünkön, de én ragaszkodtam hozzá, hogy a húgom hozza az ebédet, mert el sem tudtam képzelni, hogy egész nap távol legyek tőle. Megtanítottam neki az utat, és ő jött minden délben, fehér ruhájában, kezében batyuval, ami húzta vézna kis testét, és mosolygott. Amíg ettünk, mesélt a madarak, és a bogarak hangjáról, én pedig meséltem neki a tájról. Akkor azt hittem, ez mindig így lesz.

Nyolc évesek voltunk. Későn mentünk hazafelé, kéz a kézben, ahogyan mindig is. A nap már lebukott a horizont alá, hogy máshol szórja szét arany sugarait, de én szerettem az éjszakát, a húgomnak meg mindegy volt. Legalábbis akkor még azt hittem. A rét mellett hirtelen megállt, és azt mondta.
– Nézd, Éliás, nézd!
Összerezzentem, és gyorsan körbepillantottam, kutatva, hogy mit is kéne néznem. Ő pedig folytatta.
– Feküdjünk le a fűbe, és nézzük…
– De mit, Sára? – zavarodott voltam, de ő magával húzott a fűbe, lefeküdt, és felmutatott az égre.
– A csillagokat, Éliás. Nézzük a csillagokat.
Tudom, először megdöbbentem, hogy honnan tudja, hogy már feljöttek a csillagok. Tátott szájjal ültem sokáig, de végül kinyögtem.
– De Sára, te nem is látod őket… – szavaim nyomán mély lett a csend. Én még soha, soha azelőtt nem mondtam ezt neki. Mindketten tudtuk, de én soha nem mondtam. Egy darabig hallgatott, és amikor megszólalt, a hangja öreg volt. Nem, nem úgy értem, hogy olyan, mint egy öregemberé, hanem olyan, mint aki nagyon sokat tud, és ettől más a hangja.
– Valóban nem. Nem úgy, ahogy te. Én a szívemmel látom őket, mindet, még azt is, ami túl halvány a te szemednek, Éliás. Valahonnan onnan jöttem én is, és oda is tartottam. Csak megálltam itt.
Ezt úgy mondta, figyelj nagyon, ezt úgy mondta, mint aki arról beszél, hogy megerősödött a szél, vagy esni kezdett. Továbbra is csak ültem mellette, de valami szorítani kezdte a mellkasomat, és el akartam futni onnan. Ne felejtsd el, csak nyolc éves voltam. Ő akkor újra a kezem után nyúlt, és túlságosan meg voltam rettenve, hogy elhúzódjak. Nem tudtam, mit gondoljak, és apám ősszes rémmeséje egyszerre kúszott fel a torkomon. A hangja halk volt és kérlelő.
– Ne haragudj Éliás, nem mondtam komolyan.
De tudtam, hogy komolyan mondta, és ő is tudta, hogy tudom.

 

Később azt hittem, hogy álmodtam az egészet, és bizonyos értelemben talán így is volt. Ő nem beszélt róla, és én sem, mert nem akartam tudni róla. El akartam felejteni, és ez valamennyire sikerült is. De mikor a húgom egyedül játszott, lopva figyeltem, és hallottam, miket énekel, és olyankor messzire futottam. Ez ritkán fordult elő, és majdnem olyan sok időt töltöttem vele, mint azelőtt. Engem lekötött a munka apámmal, de számára nem akadt semmi. Magányos lett, és csendes, és én sem tettem meg mindent, hogy ne így legyen.
Hogy miért mesélek akkor róla? Mert senki, értsd meg, senki ezen a világon nem tett még annyit sem, mint amit én tettem. Mindenki fölös koncnak tartotta őt, de nekem a részem volt, a húsom és a vérem, a soha nem ismert énem, és úgy szomjaztam a mosolyára, mint más egy korty vízre egy tikkasztó nyári napon. Bármennyire is féltem attól, amit mondott, és hogy mikor mond ilyeneket megint, az semmi volt ahhoz az örömhöz, amit akkor éreztem, amikor elém jött, vagy meghallottam, hogy engem hív.

Évek teltek így el, és rajtam kívül mindenki hallotta, látta, milyen furcsa a húgom. Előttem nem tett, vagy mondott semmit, de mások igen. Bolond, őrült, hívták mindennek, és én csak lehajtottam a fejem, és elfordultam.
Mit gondolsz, mit tehettem volna? Tíz éves múltam, s ugrottam volna ököllel a falunak? Vagy akár a saját apámnak? Vagy mondtam volna, hogy tévednek? Mivel magyarázhattam volna? Így hát nem tettem, és nem mondtam nekik semmit, csak megkerestem őt, átöleltem, és hosszú órákig ültünk így.
Egyszer megkérdezte tőlem:
– Te is azt hiszed, hogy bolond vagyok, Éliás?
– Tudom, hogy nem vagy az – feleltem. – De ezen kívül semmi mást nem tudok.
– Nemsokára elmegyek innen, Éliás. Nem való nekem ez a hely. Segítesz majd nekem?
Megkövülten néztem rá, és a szemei, istenem, azok a vak szemek beleláttak a szívem legmélyére.
– Segítesz? – Kérdezte ismét, és én bólintottam, és szinte hang nélkül leheltem:
– Segítek. Akármit is kérsz tőlem, segítek.

 

Akkor megnyugodott, és elaludt a karjaimban, én pedig hazavittem törékeny kis testét, és betakartam. Olyan volt, mintha egy angyal aludt volna az ágyamban. Súlya nem hagyott nyomot a párnán, szőke haja szétterült a takarón, és mosolygott.
Másnap nem hozta el az ebédet, és én elszöktem, pedig tudtam, hogy apám meg fog verni. Úgy rohantam, ahogy csak bírtam, de nem volt a házunkban, és a faluban sem, sehol. Bevetettem magam a fák közé, pedig a könnyektől már alig láttam, és csak rohantam, rohantam, amíg el nem fogyott a hangom, és már szólongatni sem tudtam őt. A patakhoz érve elestem, és mikor felemeltem a fejem, megláttam. Táncolt a vízparton. Táncolt a fénnyel, a lepkékkel, a vízpermettel. Táncolt az egész világgal. Ennél jobban nem tudom elmondani neked. El sem tudtam képzelni, hogy jutott ide egyedül. Egyszer csak megállt, és egyenesen rám nézett, pedig esküszöm, még levegőt sem mertem venni. Pár másodpercig azt hittem, köddé foszlik, aztán megszólalt, és Sára volt megint. Hangja félénk, mint tapogatódzó keze ismeretlen helyeken.
– Éliás? Te vagy az Éliás?
Felálltam, és közelebb léptem.
– Én vagyok. Mindenhol kerestelek. Féltem, hogy elmentél, és nem látlak többé.
Észre sem vettem, hogy elcsuklott a hangom, és újra sírtam. Ő hozzám lépett, átölelt, arcát a mellkasomhoz szorította, és éreztem, milyen forróak a könnyei.
– Soha, soha nem hagynálak itt egy szó nélkül, búcsú nélkül. Csak te vagy nekem, más meg sem lát, nem ismernek. Tudom, hogy te is félsz, de hidd el, én is. Nagyon, nagyon félek…

Megrettentem. Azt hittem, tudja, mit akar, és azt hittem, ez majd erőt ad nekem is. De nyoma sem volt a fénnyel táncoló, csillagokat látó húgomnak. Csak egy kislány volt, aki félt minden tüskétől, amit belészúrtak. Az ölembe vontam, és sokáig zokogott megállíthatatlanul.
– Nem kell félned, Sára, én itt vagyok. Téged senki sem bánthat, egy pillanatra sem hagyom. Nem tudom, mit gondolsz, mit érzel, mit hiszel, de a húgom vagy, ezért nem kell félned. Te vagy az én csillagom.
Csak azért szólaltam meg, hogy mondjak valamit, de ő abbahagyta a sírást, és újra mosolygott.

 

Az elkövetkező időkről keveset mondhatok. Persze kikaptam apámtól, és tényleg csak annyit dolgoztam, amennyit kellett. Nem segítettem többet, sem otthon, sem másoknak. Megtettem, amit kellett, és rohantam a húgomhoz. Semmirekellő, rongy alak lettem a falu szemében, aki soha nem áll meg a saját lábán. Talán igazuk is volt, hiszen nézz csak rám.
Múltak a hónapok, és én egyre magasabb, szálasabb lettem, Sára pedig egyre vékonyabb és sápadtabb. Nem kellett mondania, és tudtam, nem bírja már sokáig itt. Olyan volt, mint a partra vetett hal. Mégsem mertem megkérdezni soha, hogy mikor és hogyan és hol akar elmenni, mert el sem tudtam képzelni az életemet nélküle. Mindenki azt mondta, hogy nem normális, hogy ennyire szeretem a hugomat, és hogy boszorkány, aki a markában tart. Akkor nagyon fájtak nekem ezek a szavak, de a hugom csak mosolyogott, és vígasztalt. Ő vígasztalt engem! Talán csak erőt gyűjtött. Vagy úgy volt, ahogy mondta. Félt.

 

Tizenhat. Tizenhat évesek voltunk, amikor megkért, vigyem el a patakpartra. Elvezettem oda, ahol régen táncolt. Leültem egy fára, és csak néztem, ahogy áll a fövenyen, arcát a beszűrődő napsugarak fényébe fordította, két kezét kitárta, és szinte ragyogott. De aztán térdre rogyott, és én felkiáltottam, odarohantam hozzá, és felemeltem. Felém fordult, megsimította az arcomat.
– Éliás, ezt egyedül kéne megtennem, de képtelen vagyok. Maradj itt velem.
– Maradok – mondtam, pedig reszkettem, mert nem tudtam, mit akar.
– Ígérd meg, hogy amit hallasz, senkinek nem mondod el.
– Ígérem.

A nap felé tárta hát karjait újra, és dalba kezdett, amitől úgy éreztem, elpattan a szívem, nem akartam hallani, de a fejemben volt, és nem tehettem mást. Aztán táncba kezdett újra, szédítő táncba, minden lépése itt van előttem. Boldog és szomorú voltam egyszerre, nevettem és sírtam, de ő nem állt meg. Egészen a végéig nem állt meg. Akkor is csak egy pillanatra, felém fordult, és látott, ó tudom, hogy akkor látott, és csak annyit mondott.
– Ég veled, Bátyám, Éliás.

Eltűnt. A ruháján kívül semmi más nem maradt, csak egy sóhajtás a fák között, „Éliás”. Órákig ültem ott, amíg apám és néhány férfi rám nem talált. Azt mondták, mosolyogtam, nevén szólongattam a hugomat és a ruháját fogtam. Nem tudom. Számomra olyan volt, mintha aludtam volna.
Nem érdekelt semmi, elveszett valami, amit nem pótolhattam soha. Nem hiszem, hogy Ő tudta, de a végére én megértettem.
Másnap megjöttek a csendőrök, és elvittek. Annyi mindent kérdeztek, de mit mondhattam volna? Azt mondták, én öltem meg a hugomat, és hogy paphoz kell mennem, mielőtt a vesztőhelyre visznek. Hát most itt vagyok. De mi végre, mikor kézenfogva jött velem a csillagom, az angyalom, és nem maradhatott. Hogy maradhatnék egy percig is nélküle? Ha rájött volna, magával vitt volna. Tudom.

 

Bárcsak látnám az arcodat Atyám, ahogy ülsz ott, a függyöny mögött. Mit gondolsz vajon? Holnap reggel. Holnap reggel szedd össze a rongyaim, és fogd a fehér ruhát, égesd el, és szórd a szélbe a hamvakat. Csak ennyit tegyél meg.
Hogy én? Nem érted még? Megígértem, hogy senkinek nem mondom el, amit akkor dalolt. De nem ígértem meg, hogy magamban tartom örökre. Mennem kell, vár a csillagom.