A hazárdőr halálos játszmája

Címkék
A nevem Martin Boyle. Magánnyomozó vagyok, de sokan arról ismernek, hogy kedvelem a sportfogadásokat. Régen ez rengeteg bajt okozott nekem, amiknek végül az lett a következményük, hogy el kellett hagynom szeretett szülővárosomat, New Orleanst. Mióta San Francisco-ba költöztem, megváltoztak a szokásaim és jómagam is. Nem tudom, hogy én lettem-e az évekkel egyre érzékenyebb, vagy az emberek idegesítőbbek, de mind kevésbé voltam képes tolerálni a kosárlabda meccsek közönségét, pedig egykor még szerettem kijárni rájuk. Újabban valahogy mindig kikaptam egy csapat dühkezelésre szoruló bekent arcú idiótát, akik a nyálukat az én fejemre üvöltötték, ezért átváltottam a tévés közvetítésekre. Érthető módon hezitáltam, amikor a bukim, Stevo rám sózott egy belépőt egy mérkőzésre, amelyen két egyetemi csapat játszott az országos döntőbe kerülésért. Csak a jó kapcsolat, no meg a hitelkeret megőrzéséért fogadtam el a jegyet, ám emlékezetesebb élmény lett belőle, mint arra bárki számított volna.
 
Az, hogy a meccset jó ideig emlegették, nem a játék színvonalának volt betudható. Sem a San Francisco-i, sem az oregoni fiúk nem álltak a helyzet magaslatán. Átlagos támadó és pocsék védekező játék jellemezte mindkét brancsot. Egy-két fiú jobban összekapta magát, és megvillantotta az oroszlánkörmeit, de nekik is bőven volt még mit fejlődniük. Az igazat megvallva a közönség többet tudott ezekről a srácokról, mint én. A kedvencük Reggie Lucas volt, akinek a keresztnevét hangosan skandálták, ahányszor csak hozzá került a labda. Az tény, hogy, ha pontot szerzett a San Francisco-i csapat, az többnyire neki, illetve egy Luther Nolfi nevű játékosnak volt köszönhető. Az állás a két kimagasló teljesítményű csapattárs ellenére is kiegyenlített maradt, egyik fél sem tudott elhúzni a másiktól. Nekem ez csak annyi izgalmat jelentett, hogy friscoi révén két kilót raktam a helyiekre, amit már a második negyed végére megbántam, amikor az oregoniak átvették a vezetést. Reggie, az ifjú sztárreménység kezdett kifulladni, amit aggodalommal figyeltek mind a szurkolók, mind az edző. Jonathan Harris régi motoros volt a szakmában, de a győzni akarás köde láthatóan elborította az agyát. A harmadik negyedben is pályára küldte Reggie-t, aki egyre nehezebben viselte a hajtást. Nem kapcsolt, kihagyott helyzeteket, sőt még a lépést sem bírta tartani a társaival. A környezetemben ülők egyre döbbentebben figyelték az eseményeket, úgy tűnt, nem ezt a teljesítményt szokták meg a sráctól.
 
Reggie nem volt képes beletörődni abba, hogy veszítenek, és csak erőlködött tovább. A nagy igyekvés nem változtatott a játékán, csupán felhergelte magát a gyengeségén. Reggie mind ingerültebbnek és agresszívabbnak mutatkozott. Szabálytalankodott, beszólt az ellenfélnek, sőt még a saját csapattársait is elküldte a francba. Amikor az egyik oregoni játékosnak valami olyat mondott, amit nem kellett volna, kitört a balhé. A két fekete srác egymásnak ugrott, és mivel a bunyó társaságban az igazi, rögtön többen is csatlakoztak hozzájuk. A kosármérkőzés hamarosan átalakult a birkózás és a boksz meghatározhatatlan egyvelegű keverékévé. Nem lehetett látni, hogy ki akarja szétválasztani és ki erősíteni az egymást püfölők tömegét. A közönség szesszel felfűtött tagjai lelkesen drukkoltak a meccs közelharcban történő folytatásához. Ebben a légkörben már csak az hiányzott, hogy a szurkolók között is kipattanjon a szikra és az egész stadion egymást csépelje.
 
A bírók, hála az égnek, nem hagyták idáig fajulni a helyzetet, és nagy nehezen szétválasztották a verekedőket. Néhányan még kapdostak az ellenfelük után, de hiába. Akár egy szétnyíló függöny, úgy távolodtak el egymástól. A harctér üresen maradt, egyetlen ott heverő srác kivételével. Amikor a hőzöngő játékosok észrevették az eszméletlenül fekvő Reggie-t, dühüket felváltotta a dermedt félelem. Mindannyian egyre gondoltak. Ugyanarra, amire a közönség: valaki túl nagyot ütött a szerencsétlen fiúra.
Az egész stadion egyetlen visszatartott lélegzetben egyesült. Némán figyeltünk, senki se mozdult. Egy darabig odalent is csak bámészkodtak. A berohanó sportorvos jelezte, hogy az idő mégsem állt meg. A kíváncsian ágaskodó nézők feszülten várták, hogy kiderüljön, hogy mennyire súlyos az ifjú Reggie Lucas állapota. Az orvos legelőször a szemét, majd a pulzusát vizsgálta meg. Szívmasszázst adott neki, látszott, hogy mindent megpróbál, hogy megmentse, de eredménytelenül. A hír lassan eljutott a közönségig, hogy Reggie-t nem tudták visszahozni az életbe. A srác számára a mérkőzés véget ért, nekem viszont csak ekkor kezdődött el igazán.
 
A játékot természetesen lefújták, ami – tartsanak bár érzéketlennek – azt jelentette, hogy futhattam a pénzem után. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy utána akartam járni a történteknek. Persze ezzel nem voltam egyedül. A nézők csak egy idő elteltével, többszöri felszólításra kezdték elhagyni a stadiont. Groteszk módon a média előbb szállt ki, mint a zsaruk. Odakint egyből lerohanták a távozókat a semmiből előtűnő riporterek, akiknek minden vágyuk az volt, hogy megragadják a tragédia emberi arcát. A híradóskocsik egymás után érkeztek, szinte minden második percben befutott egy. A mikrofonvégre kapottak egyöntetűen azt hangoztatták, mennyire megdöbbentette őket a szörnyűség, aminek a tanúi lehettek. Bárcsak oszthattam volna a véleményüket, de ahhoz túl sok halált láttam.
Az adott körülmények között a legjobb, amit tehettem, hogy csendben olajra lépek. Semmi kedvem nem volt beszélni a vérre és könnyre éhes médiacápákkal, hallgatni őket meg pláne nem, ezért, mielőtt bárki mélyenszántó gondolatsorba kezdhetett volna a világ erkölcsi hanyatlásáról, biztonságos távolságba húzódtam. A híradósoktól és újságíróktól nem sokkal lemaradva megérkeztek a törvény őrei is, köztük egy régről ismerős arccal. Az egyik szirénázó autóból jóbarátom, Alex Kamen nyomozóhadnagy szállt ki, akit legutóbbi közös ügyünk óta áthelyeztek a Központi Rendőrkapitányságra, a kiemelt fontosságú esetekhez, ahol pár hangos sikerrel meglódult a karrierje. Fiatalos, megnyerő külseje volt, de bármit pusmogtak az irigyei, az előléptetését nem annak köszönhette, hogy jól mutatott a tévében. Alex hozzám hasonlóan mindig követte a megérzéseit és nem rettent meg, ha ezek rázós helyzetekbe sodorták. Értette a dolgát, és biztos voltam benne, hogy, amit a rendőri pályán nyomozati munkával el lehet érni, azt ő el is fogja.
 
Az, hogy Alex kijött a helyszínre, csak érdekesebbé tette az ügyet. Ő elsősorban gyilkosságokkal foglalkozott, erre pedig a riporterek is hamar ráharaptak, de a legtöbb, amit ki tudtak húzni belőle az a klasszikus „no comment” nyilatkozat volt. Bár Alex nem vetette meg a rivaldafényt, azért tudta, hogy mikor kell befognia a száját. Reggie halála önmagában vad találgatásokra adott okot, semmi szükség nem volt arra, hogy egy kiragadott mondattal ezeket a sajtó alátámassza. Az aktuális sztárnyomozójuk kiküldésével a fejesek valószínűleg csak azt akarták tudatni a néppel, hogy a legjobbat bízták meg a vizsgálat lefolytatásával. Máskülönben Alex aligha a főbejáraton akart volna bejutni.
 
Nem akartam zavarni. Kisebb dolga is nagyobb lehetett annál, hogy velem foglalkozzon, ezért maradva az eredeti elképzelésnél, megpróbáltam átvágni az egyre sűrűbb tömegen, hogy hazajussak. A sorsnak úgy látszik más tervei voltak, mint nekem, mert az egymást jobbra-balra nyomó testek áramlata különös módon pont Alex elé sodort, aki épp arról kérdezte a társát, hogy a halottkém megérkezett-e. Normál körülmények között nem hiszek az eleve elrendelésben, de időnként kétségeim támadnak. Még hálát is adtam volna a sorsnak, ha a mellkasomnak nem nyomja neki egy rendőr a gumibotját, amivel szavak helyett próbálta jelezni, hogy innen ne tovább.
– Hello, Marty! Te meg mit keresel itt? – kérdezte Alex meglepve.
– Amit mindenki más, kosármeccset nézni jöttem.
– Jó neked, én csak így jutok el egyre. Örülök, hogy összefutottunk! – mondta és már ment is tovább.
– Ne félj, nem maradtál le sokról! – szóltam utána. – A srác már azelőtt haldoklott, hogy lecsapták.
Alex az utolsó mondatra megtorpant és visszafordult felém.
– Tényleg? – kérdezte érdeklődve.
– Úgy láttam.
– Ez egész érdekes. Mondd, ráérsz egy kicsit? Talán segíthetnél nekem!
– Szívesen, ha segítségre szorulsz!
– Hát persze, nélküled mihez is kezdenék? Na húzd ide a beledet!
– Jó-jó.
– Őrmester, engedheti! – szólt oda Alex az egyenruhás rendőrnek.
Épphogy kijutottam tehát az épületből, mentem is vissza ugyanoda. Alex és én nyíltan, bizalmasan beszélgettünk, ahogy a régi barátok szoktak.
– Mi az ábra? – kérdeztem.
– Most nézzük meg az ESPNU felvételeit és gondoltam te, aki már láttad, hogy mi történt, esetleg elmondhatnád, hogy mire figyeljünk oda!
– Annyit már most elárulhatok, hogy ez a Reggie a második negyedtől elég ramatyul nézett ki. Nem lepne meg, ha kiderülne, hogy nem a verekedésbe halt bele.
– Nagyon remélem, hogy tévedsz! Elég felhajtás van az ügy körül vad fordulatok nélkül is.
– Halál élő közvetítésben, hát nem irigyellek! Gondolom, azért küldtek, nehogy valaki idő előtt eltüsszentse, hogy rasszizmus.
– Én nem kérdeztem, de az biztos, hogy ha nem a kosárpályán ölik meg a srácot, akkor senki nem hajtaná ennyire az ügyet.
– Ha csak a végét nézzük, az leginkább egy kocsmabalesetre emlékeztetett. Vagy szerinted gyilkosság volt? – tettem fel a legtöbbeket érdeklő kérdést.
– Egyelőre fogalmam sincs, de mindjárt meglátjuk, hogy mi történt pontosan.
 
Alex a rangjához illően tartotta kézben az ügyet, pedig épphogy belecsöppent. Már az épületbe való belépés előtt gondoskodott arról, hogy mindenki tudja a stadionban, hogy mire van szüksége. Két biztonsági őr várta őt és a társát, Robert Weiss nyomozót, hogy mutassák az utat. Kinyitottak nekünk egy ajtót, melyen az „Idegeneknek belépni tilos!” felirat vöröslött, és végigkísértek minket egy kihalt folyosón. Itt két ideges úr csatlakozott hozzánk, akik a sekélyes üdvözlésen túlesve kérdések sorával bombázták Kamen nyomozót. Jonathan Harris, a san franciscoiak edzője és Carl Maybury, az oregoni csapat vezetője, bár egyaránt biztosították a rendőrséget szíves együttműködésükről, mégis leginkább az érdekelte őket, hogy meddig kell itt tartaniuk a játékosaikat. Alex közölte velük, hogy addig, ameddig csak szükséges, majd diplomatikusan lerázta mindkettőjüket. A két szótlan őr társaságát a felvonóig élveztük, amely előtt a kapott utasítást követve megvárták, míg végignézzük a felvételeket. Beszálltunk a terebélyes, tükörfalú liftbe és felmentünk a közvetítőszobába, mely nevéhez hűen tele volt zsúfolva monitorokkal és videós berendezésekkel. Egy fiatal technikus várt minket, aki örömmel csillogtatta meg technikai tudását a nyomozók kedvéért.
– Mindent beállítottam a verekedés kirobbanásának kezdetéig. Ha gondolják, kezdhetjük is!
– Rendben, nézzük! – szólt neki Alex.
A szalagok elindultak. Egy központi monitoron ment az adásba került anyag, hat kisebb, számozott készüléken pedig azoknak a kameráknak a felvételei, melyek bejátszása között a rendező eredetileg válogatott. Voltak köztük számunkra teljesen érdektelenek, mint például azok, amelyek a közönséget pásztázták. Egyébként olyan érzésem volt, mintha a 24 című sorozat sportváltozatát nézném. Valós időben több szemszögből egyszerre láttam a történéseket, és bár a terroristanyúzó Jack Bauer hiányzott, akcióban azért így sem volt hiány. Az ominózus verekedésre három operatőr is ráállt, kettő másik az őrjöngő edzők beszédes arckifejezését vette fel, akik teli torokból való üvöltözésükkel vették ki a részüket az eseményekből. A bunyót egyértelműen Reggie provokálta ki. Alig várta, hogy bebizonyíthassa, hogy milyen kemény gyerek, mégis szinte egyből a kupac aljára került. Mindannyian guvadt szemmel figyeltünk, azonban a sorsdöntő pillanatot a többi harcba szálló játékostól nem láttuk jól.
– A hármas kamera felvételét tekerje vissza, tegye a nagyképernyőre, és játssza le újra lassítva! – kérte Alex a technikus sráctól, aki néhány gyakorlott mozdulattal meg is oldotta a feladatot. Jó érzékkel lett kiválasztva a megfelelő nézőpontú anyag. Látszott Reggie arca, amikor a végzetes ütést a fejére mérik, sőt még az is, ahogy a szemében kihunynak a fények.
– Ez kicsoda? – kérdeztem a vétkes játékosra mutatva.
– Marlon Rush, az oregoniak centere.
– Megvan a gyilkos – jelentette ki Robert Weiss, Alex társa.
– Nézzük meg újra, ezúttal normál sebességben! – kérte Kamen nyomozó.
Az ismét lejátszott felvételen nem egy halálos erejű csapást láttunk. Legalábbis nekem határozottan nem úgy tűnt. Marlon Rush éppenhogy megcirógatta egy kicsit Reggie buksiját, aki mégis úgy összecsuklott, mintha egy vonat száguldott volna neki.
– Cinkes – mondtam ki a véleményemet, amit Alex, ha nem is szívesen, de osztani látszott. Más lezárta volna itt az ügyet, hisz megvolt a tettes. A zsaruk általában nem bonyolítják, amit nem muszáj. Alex Kamen választás előtt állt, és, ha hű akart lenni magához, akkor nem fogadhatta el a kényelmes megoldást.
– Na jól van, nézzük meg mi volt korábban! – hozta meg a döntését
– Minek? – akadékoskodott Weiss – Megvan, ami kell!
– De nem az, ami nekem kell! – felelte neki Alex – Mit is mondtál Marty, mikor kezdett el romlani a fiú játéka? A második negyedben?
– Jaja. Miután bedobta a büntetőket.
– Jó, akkor lássuk azt!
– Mindjárt! – felelte a technikus.
Miután szinkronba helyezte az összes szalagot, kisebb-nagyobb pörgetésekkel megnéztük az elejétől a végéig a felvételeket, amiken egész másként jelent meg az áldozat, mint később. Előbb még egy friss és energikus játékos képét mutatta, a büntetődobások után viszont mintha kicserélték volna.
Egy operatőr kizárólag vele foglalkozott. Ezen a felvételen láthatóvá vált milyen hamar, szinte átmenet nélkül kerül át Reggie egyik végletből a másikba. A közelképek megmutatták, hogy a negyed végére teljesen kivolt. Az állóképessége a béke seggét csapkodta. Lihegett, verejtékezett, vagyis egész egyszerűen szétesett a fiú. Néhányszor még a szívéhez is kapott. Valami súlyos és egyelőre megmagyarázhatatlan történt vele. Bármi lehetett a kiváltója, nem volt rajta a felvételeken.
– Ahogy elnézem, teljeskörű boncolásra lesz szükség – állapította meg Alex.
– Az is lehet, hogy maga szedte be, ami megölte – vetettem fel.
– Kokszra gondolsz?
– Jah. A sportolók egyre korábban kezdik szedni, és ma már szinte mindenki nyomja.
– Durva, de igaz lehet. Rajta maradsz az ügyön?
– Arra számíthatsz.
– Helyes. Én beszélek a játékosokkal és a helyszínelőkkel. Neked mik a terveid?
– Mára semmi, de holnap felkeresek valakit, aki felvilágosíthat Reggie viselt dolgairól.
– Kicsodát?
– Legyen elég annyi, hogy egy bennfentest. Lényeg, hogy ha Reggie kokszolt, azt ő tudni fogja.
– Remek, akkor holnap keressük egymást!
Ez volt a végszavunk. Weiss képén látszott, hogy nem rajongott az ötletért, hogy még jobban beleavatkozzak az ügybe, de ez az ő problémája volt. Az én legfőbb gondom az volt, hogy mielőbb hazajussak és kipihenjem magamat az igencsak eseménydúsnak ígérkező holnapra.
 
A férfit, akitől a szükséges információkat meg kívántam tudni, úgy hívták, hogy Morris Abernat. A nagyfőnök, George Spota váratlan halála óta felvitte az isten, vagy inkább az ördög, a dolgát. Morris szép fokozatosan betöltötte a keletkezett űrt, és átvette az irányítást az egykor Spota fennhatósága alá tartozó érdekeltségek, köztük az illegális szerencsejáték felett. Híre ment, hogy vezérként félretette a beosztottként még csendben vallott kesztyűs kéz politikát. A hatalomnak már csak ilyen a hatása. Míg korábban elég volt rácsörögnöm, ha találkozni akartam vele, nagy emberként elérni is csak körülményesen tudtam.
Morris a kínai negyed mellett vert tanyát és azt beszélték, hogy körülvette magát egy rakás eszelős gyilkossal, miután valaki egy kocsiból leadott sorozattal az értésére adta, hogy nem ért egyet az új vezetéssel. Én még korrekt fickóként ismertem meg, és hinni akartam benne, hogy nem tűnt el teljesen a régi énje. Az üzenetet, hogy beszélni szeretnék vele, csak több közvetítőn keresztül tudtam eljuttatni hozzá, de összehoztam a találkozót.
 
Ígéretemhez híven tehát a meccs másnapján útnak indultam. Morris megörökölt Spotától egy éjszakai mulatót, ez lett a főhadiszállása, amelynek nappali nyugalmában az ügyeit intézte. Ide tartottam, remélve, hogy régi barátként és nem új ellenségként üdvözöl. Az utcán nagy volt a jövés-menés. A hátsó bejárathoz mentem, mely egy gőzös sikátor felől nyílt. Az ajtóban egy termetes, copfos verőember állt készenlétben, aki érkezésemre azonnal a fegyveréhez nyúlt.
– Nyugi! Martin Boyle vagyok, meg van beszélve! – mondtam neki, de ettől nem lett barátságosabb. Felszólítás nélkül a falnak lökött és megmotozott. Amikor megtalálta a Beretta 92-esemet, csak jobban felhúzta magát.
– Ez mi? – kérdezte
– Pisztolynak hívják. Régi találmány.
– Kurva vicces. Ez nálam marad!
– Felőlem, de visszakérem.
– Majd meglátjuk, visszakaphatod-e? – keménykedett az ipse.
Nem volt kedvem leállni vele mellet döngetni, ezért csak magamban replikáztam a dumájára. Az efféle pofák annyira rosszul viselik, ha nincs balhé, hogy jobb híján generálnak maguknak. A tökös csávó elrakta a stukkeremet, majd bekopogott a fémajtón, amelynek kinyíló retesze mögül egy véreres szempár bukkant elő.
– Mi van Frank? – kérdezte.
– Ereszd be ezt az ürgét, de figyelj rá! Nem tetszik nekem!
Ez a Frank tényleg nem csípett. Egyfolytában szemmel vert, amikor elmentem mellette, de nem is foglalkoztam vele. Telihold lehetett az éjjel vagy bennem volt valami irritáló, nem tudom. Tény, hogy Robert Weisset is beszámítva rövid időn belül már a második fószernek birizgáltam az orrát.
 
Odabent a másik keményfiú szintén megmotozott, majd végigkísért egy folyosón, amelyen a linóleum csak úgy ragadt a mocsoktól. Útközben láttam még pár érdekes figurát, akikkel ránézésre se volt ajánlatos leállni szórakozni. Csupa kőből vésett arc. A szájukon egészségtelen vigyor, a szemükben üresség. Régen, ha meló előtt tükörbe néztem, én is ezt a tekintetet láttam magamon. A Morrisról szóló pletykák tehát nem túloztak. Kezdtem egyre komolyabban tartani attól, hogy mi vár a folyosón túl.
Újabb őrökkel védett ajtó nyílt ki előttem, amely a mulató nagytermébe vezetett. Fények és zene nélkül a szórványosan bevilágított hely különös benyomást keltett. Mint egy alvó vámpír fészke. Sötét és élettelen. A sarokban ott ült maga a tulaj az embereivel körülvéve. Morris Abernat nem nyújtott valami épületes látványt. A tekintete arról árulkodott, hogy riasztóan keveset alszik. Meglehet, túl hirtelen szakadt a nyakába a hatalom.
– Üdv Morris! – köszöntöttem.
– Ááá, Boyle! Egy arc a történelem előtti időkből! Mondták, hogy nagyon akarsz találkozni velem! Egy régi barátnak csak nem mondhattam nemet, ugye fiúk?
Az emberei helyeseltek, de valahogy mégse lopták be magukat a szívembe. Az járt a fejemben, hogy ha Morrisnak fordul a kedve, az első csettintésre hazavágnak.
– Vic, te menj vissza a helyedre! Na, Boyle, mond csak, mi volt olyan fontos?
– Gondolom hallottad, hogy tegnap meghalt egy fiatal kosaras, Reggie Lucas!
– És? Ahhoz nekem mi közöm van? – kérdezte hamisítatlan utcai faszagyerek stílusban, ami korábban távol állt tőle
– Csak szeretném, ha elmondanád, mit tudsz róla! Gyanítom, hogy kokszolt a srác.
– Azt nekem honnan a faszból kéne tudnom? Minek zargatsz egyáltalán ilyenekkel?
Ez a túlzott kifakadás elgondolkodtatott. Különösen vigyáznom kellett arra, hogy mit mondok. Meglehet a lehető legrosszabb emberből akartam információt kicsikarni.
– Ugyan már, Morris! – feleltem simulékonyan. – Amikor még Spota volt a főnök, tudtál mindent az összes sport legutolsó játékosáról is!
– A barátod úgy beszél, mint egy kibaszott zsaru! – szólt a váltakozó hangulatú főnök jobbján ülő keményfiú.
– Higgadj le, Pauley! Marty jó arc, igaz?
– Le se tagadhatnám.
A beszélgetés egy cseppet oldottabbá vált, de továbbra is úgy éreztem, hogy bármikor visszabillenhet az előbbi feszült és gyanakvó légkörbe.
– Szóval Lucas érdekel – kezdett bele Morris egyelőre higgadtan. – Hallottam róla, hogy nagyon be akart kerülni a profik közé, de amennyire tudom, csak azt szedte, amit mindenki más. Az edzője állította össze az adagját.
– Nem lehet, hogy elcseszett valamit az öreg?
– Nem valószínű. Túl régóta csinálja, hogy akkora bakot lőjön, hogy akármelyik kis nigger beledögöljön.
– Azért lehet, hogy beszélek vele.
– Nem tartom jó ötletnek. Bármi történt a sráccal, neki ahhoz semmi köze! Amúgy minek érdekel annyira?
– Besegítek egy régi barátnak a nyomozásba.
– Felcsaptál zsarubérencnek?
– Fogjuk rá, de csak erre az ügyre.
– Remélem is. Nem állhatsz egyszerre mindkét oldalon.
Azt akartam felelni, hogy nem állok egyiken se, de az csak egy könnyen elmérgesedő vitára adott volna okot. Amilyen paranoiás lett Morris, a végén még azzal is meggyanúsít, hogy bedrótoztak.
– Igaz – feleltem egyszerűen. – Most viszont azt hiszem, odébb állok!
– Ne siess annyira! Nem akarsz inni pár pohárral? Felidézhetnénk néhány jó sztorit a görényről!
– Szívesen, de majd máskor!
– Várj, csak egyet! Meséld el már a fiúknak, hogyan szedted le a három legjobb emberét egy sikátorban!
Nem volt túl sok kedvem belekezdeni a sztoriba. Már az kínos volt, hogy Morris felhozta. Ez egy félretett számla volt, aminek az okán simán kinyírathatott. Az emberei könnyen vehették célzásnak, hogy előjött vele. Szinte láttam, ahogy kibiztosítják az asztal alatt a fegyvereiket.
– Na, mi lesz? – sürgetett Morris.
– Nem vagyok jó mesélő.
– Lőni azt biztos jobban tudsz. Gyorsan és hidegvérűen, csak az a baj, hogy nem mindig gondolkozol mielőtt a fegyveredet használnád!
– Senki sem tökéletes.
Láttam, hogy az összes tekintet rám szegeződik. Egyébként is utáltam, ha egy társaságban mindenki engem néz, pláne ilyen pofák, amikről nem lehetett leolvasni mást, csak a börtönéveket. Azt vettem észre, hogy egyikük keze sincs az asztal felett. Az se kizárt, hogy már mind arra készültek, hogy darabokra lőjenek. Mindössze a parancsot kellett kiadni rá.
– Nézd, én nem haragszom rád! – felelte Morris könnyed hangnemben. – És ha nem akarsz dumálni, nem erőltetem.
Ez a válasz megnyugtatott. Biccentettem feléjük egyet és nem túl gyorsan, de azért határozottan a kijárat felé indultam. Már félúton voltam, amikor Morris újra folytatta a szövegelést.
– Látod Pauley? – panaszkodott az emberének. – Mostanában csak akkor keresnek fel a régiek, ha akarnak valamit.
– És nem adnak cserébe semmit – egészítette ki a jó Pauley.
Morris szórakozott velem, ez már világos volt, de nem akartam tovább ebben a partnere lenni.
– A nagy emberek átka. Majd még beszélünk! – feleltem távozóban és otthagytam a bandát.
 
Mintha egy szikla gördült volna le a vállamról, amikor kikerültem Morris és kórusának látóköréből. Életveszélyes lett az egykor megbízható haver társasága. Nem terveztem, hogy valaha újra találkozzak vele, pláne, hogy bármit is kérjek tőle. Ezt még megúsztam baráti alapon, de legközelebb már komoly árat kellett volna fizetnem a legkisebb szívességért is. Ahogy elnéztem őt, azt se tartottam kizártnak, hogy meg se éri a következő hónapot a pali. Szét volt esve és, ha valaki az ő helyzetében ilyen állapotba kerül, az inkább romlani szokott, mint javulni.
Persze, amikor gyorsan el akar tűnni az ember, mindig akad egy idióta, aki megnehezíti a dolgát. Nekem ott volt Frank, aki továbbra se adta fel, hogy kihozzon a sodromból. Azt hiszem komoly magánéleti problémái lehettek.
– A fegyveremet visszakaphatnám? – kérdeztem tőle amennyire türelmesen csak tudtam.
– Minek egy ilyen jó pisztoly egy ekkora buzinak?
– Elárulom, ha odaadtad.
– Ne fárassz! Na, ki vele! – ragaszkodott a válaszhoz.
– Majd megírom levélben.
– Köcsög mitugrász. Csak ennyire vagy képes?
Vannak az életben helyzetek, amikor az ember hiába akar okosan viselkedni, az útjába akad valaki, aki elől nincs kitérés. Úgy döntöttem, itt az ideje taktikát váltani és áttérni az úgynevezett non-verbális kommunikációra. Lassan felemeltem az egyik karomat, és míg Frank azon agyalt, hogy mit akarok ezzel, kirúgtam a lábát, a kezemet ökölbe szorítottam, és az éppen megfelelő magasságban térdre rogyott ipsét teli erővel kiütöttem. Talán mondanom se kell, a Beretta hamarosan megint a gazdája zsebében pihent.
 
Hazudnék, ha az állítanám, hogy nem élveztem egy picit az iménti közjátékot. Persze könnyen megjárhattam volna, ha az én Frank barátom egy kicsit fürgébb, de mivel végülis jól jött ki a lépés, lazán fogtam fel ezt a kis incidenst. Az ügyre visszatérve, azon morfondíroztam, hogy felkeressem-e az érintett edzőt, Jonathan Harrist. Lett volna hozzá pár kérésem, azonban ahogy Morris beszélt róla, gyanítottam, hogy a pasas az ő embere. Feltéve, hogy ez tényleg így volt, beleköpni a levesébe talán nem legbölcsebb dolog volt, amit tehettem. No persze sose a bölcsességemről voltam híres.
A fegyvert egy elégedett mosollyal elraktam a Chevy Novám kesztyűtartójába, majd felhívtam a titkárnőmet, a kissé anyáskodó, de felbecsülhetetlen Janet Goldot, hogy keresse ki nekem Jonathan Harris címét. Mielőtt figyelmeztethetett volna, hogy milyen egyéb kötelezettségeim vannak, befejeztem a hívást és megcéloztam az edző házát.
 
Útközben felhívott Alex Kamen, hogy információt cseréljünk. Hezitáltam, hogy elmondjam-e, mire készülök. Valószínűleg nem gratulált volna hozzá, ezért inkább arra próbáltam terelni a társalgást, hogy ő mit tudott meg. Ugyan barátok voltunk, sőt ezúttal jóformán partnerek, de némi egészséges rivalizálás is közrejátszott ebben az ügyben, legalábbis részemről.
– Hello Alex! Mik a fejlemények?
– Én is épp ezt akartam kérdezni.
– Na jó, akkor mondom én. Úgy néz ki, hogy telibe találtunk! Reggie rendszeresen kokszolt. Az orvosi jelentés alátámasztja ezt?
– Még nem kaptam meg, a csapat tagjai viszont roppant bajtársiasak. A halottról vagy jót, vagy semmit elvet követik.
– Zsákutca?
– Azt azért nem mondanám. Az egyiküktől annyit megtudtam, hogy ő és a csapat másik ásza, Luther Nolfi utálták egymást, mint a szart.
– Nem rossz, de szerintem más lehet a háttérben.
– Mire tippelsz?
– Azt még korai lenne megmondani. Még követem a megkezdett nyomot.
– És mégis mit akarsz tenni? – tette fel Alex a kérdést, amitől tartottam. Hazudni nem akartam neki, hisz azzal azt kockáztattam volna, hogy ez lesz az utolsó közös nyomozásunk.
– Felteszek pár kínos kérdést az edzőnek – feleltem. – Sáros az ürge, kénytelen lesz beszélni.
– Hát nem tudom, nekem ez egy kissé rizikósnak tűnik – fejezte ki aggodalmát a hadnagy úr.
– Bízz bennem! Kiszedem belőle, amit kell.
– Pontosan ettől félek. Ha tényleg ő az emberünk, egy rosszul kikényszeríttetett vallomással mindent elszúrhatsz.
– Ugyan, nem fogom megverni! Maximum ő ezt fogja hinni.
– Legyél nagyon óvatos Marty! Ez a Harris nem egy piti alak.
– Jól van, engem se ejtettek a fejemre.
– Erre olykor nem mernék megesküdni!
– Oké, visszafogom magamat. Most elégedett vagy?
– Ezt akartam hallani. Akkor majd hívlak, ha megvan a halottkém jelentése!
– Jó, szevasz!
Alex, ha netán korábban csörög rám, esetleg még eltántoríthatott volna az elhatározásomtól, ekkor viszont már túl közel voltam a célhoz, hogy visszaforduljak. A Chevy Novával ott álltam Harris edző háza előtt azzal a szent meggyőződéssel, hogy ha a fene fenét eszik is, szóra fogom bírni.
 
Nem mondom, csinos vityilló volt. Hagyományos, fehérre mázolt családi ház, de nagyon jól karbantartva. A festék úgy ragyogott rajta mintha csak pár perce fejezték volna be a felújítást. A kertet is szépen gondozták, a sövényt milliméter pontossággal nyírták le és, ha jól láttam, hátul elterült egy takaros üvegház is. Kellemes zug egy özvegyembernek öreg napjaira, főleg ha van miből fedeznie a fenntartását, ami bizony nem olcsó mulatság. Ha az edző tényleg Morris Abernatnek dolgozott, ez természetesen aligha okozott neki gondot. Keresztülsétáltam a viruló kerten, végig a mintázott kőlapokon, és közben elnézegettem azt a kis csörgedező szökőkutat, ami csak tovább erősítette azt a benyomást bennem, hogy nem a szegénynegyedben járok. A ránézésre is masszívnak tűnő ajtón volt egy aranyszínű kopogtató, de inkább a csengőt használtam. Harris edző jópár percig váratott és, amikor végre előtolta a képét akkor is csak annyira kukucskált ki amennyire a helyén hagyott biztonsági lánc engedte.
– Ki maga? Egy újabb rohadt újságíró? – kérdezte idegenkedve.
– Nem, magánnyomozó vagyok és a rendőrségnek segítek.
– Már mindent elmondtam, ami a meccsen történt. Faggassa őket!
– Én nem egészen arra vagyok kíváncsi.
– Hanem?
– Ezt beszéljük meg odabent.
– Na jó, kap tőlem pár percet!
– Hálás köszönet.
Harris edző leakasztotta a láncot, és nem túl szívélyesen beinvitált. Hiába dicsértem meg a házát, ettől még nem lett vendégszeretőbb. Mázlija, hogy nem az elbűvölő természetéből kellett megélnie, mert hamar éhen halt volna. Az arcéle határozott, a tekintete ellentmondást nem tűrő volt. A hangja mély és erőteljes, egy kicsit talán félelmetes is. Ha gyerekként találkozom vele, azt hiszem, a szemébe se bírtam volna nézni.
 
Bementünk a nappaliba, ami valósággal harsogta azokat a sikereket, melyeket elért a pályafutása során. Alig volt egy üres hely a falon. Csapatok zászlói és fényképek voltak kiakasztva, amiken híres sportolókkal mosolygott együtt, és ha mindez nem lett volna elég, tele volt a szoba üvegvitrinekkel, amikben serlegek, plakettek és kupák csillogtak. Akár egy győzelmi múzeum, ami egyedül azt nem árulta el, hogy ennyi elismeréssel mit keres Harris egy kis egyetemi csapatnál.
– Látom volt pár jó éve – mondtam, hogy picit letörjek a szarvából.
– Több is, de térjünk a lényegre! Mit akar tudni?
– Ezt már szeretem. Én is az egyenes beszéd híve vagyok. Arra lennék kíváncsi, hogy mióta tömte szteroidokkal Reggie Lucast?
– Magának aztán van bőr a képén, hogy idejön és megvádol a saját házamban!
– Nekem felesleges játszania magát. Tudok a kapcsolatáról Morris Abernattel.
A név kiejtése jól láthatóan megrémítette, de nem esett le tőle az álarca.
– Fogalmam sincs ki az – próbálkozott.
– Ő viszont ismeri magát és tudja, hogy maga állította össze Reggie „étrendjét”. Ennek két oka lehet: az egyik, hogy nála szokott fogadni a saját csapatára, vagy ki tudja, a csapata ellen. A másik, hogy tőle szerzi be az anyagot, amit a játékosainak ad. Akármelyik az igazság, egyik se vet magára túl jó fényt.
Harris edző erre nem mert mondani semmit, ami azt jelezte, hogy jó irányba tapogatózom. Azt hiszem, egész életében készült rá, hogy valaki szembesíteni fogja, de mégse kezelte túl jól.
– Nyugodjon meg, edző! Én nem azért vagyok itt, hogy felelősségre vonjam. Legalábbis egyelőre. Most még csak a véleményét kérdezem.
– Mégis miről?
– Arról, hogy ön szerint okozhatta-e Reggie halálát valami, amit maga adott neki?
– Az kizárt. Pontosan, személyre szabva állítom össze, amit a sportolóimnak adok. Ha lehetnek is mellékhatások, azok csupán évekkel később jelentkeznek.
Igaz, nem mondta ki nyíltan, hogy a szteroidokról beszél, de ahogy újra végignéztem a díjain, azok egyre hamisabban csillogtak. A látszólag szilárd alapokon egy jellemgyenge férfi állt, csupa törékeny hazugsággal.
– Maga aztán komoly szakember. Csak az nem fér a fejembe, hogy ennyi tapasztalattal és tudással, hogy nem vette észre, milyen szörnyű állapotban van Reggie a harmadik negyedben? – tettem fel neki a talán legkínosabb kérdést.
– Láttam, hogy nincs jól, de a fiú egyszerűen nem volt hajlandó leülni a kispadra!
– Nem is tudtam, hogy újabban a játékosok döntenek az edző helyett.
– Ezt maga nem érti, muszáj volt győznünk!
– A csapatnak, személy szerint magának, vagy neki?
– Mindenkinek. Ha a csapat veszít, kiesik. Én elveszíthetem a munkámat, ha nem mutatok fel eredményeket. Reggie pedig… ő mindenáron be akart kerülni a profik közé. Meg is volt hozzá a tehetsége, de az önmagában nem elég.
– Valóban?
– Így van. A maximumot kell kihozniuk magukból, ha sikeresek akarnak lenni az életben! Én csupán segítek a játékosoknak ebben. Megszerzem, amit kell, hogy bírják a versenyt a többiekkel. Ez része az edzéstervnek.
Az a képmutató büszkeség, ami áthatotta Harris szövegét, és amit a szoba is visszatükrözött, egyre inkább felcukkolt. Éreztem, hogy nem sokáig leszek képes türtőztetni magamat.
– Nem lehet, hogy Reggie pluszban szedett még valamit, hogy meglegyen az a bizonyos maximum? – kérdeztem Harris arroganciájára apellálva.
– Ha csak egy füves cigit elszívott, arról én tudtam.
– Akkor kizárólag az ölhette meg, amit magától kapott.
Harris rájött, hogy az előbbi válaszával saját magát keverte gyanúba. Továbbra is tagadta a felelősségét, de a határozottságából láthatóan veszített.
– Erre nincs bizonyíték – mondta.
– Még nincs, de mindig marad valami nyom.
– Talán – felelte halkan.
– Ahogy én látom, maga körül már bezárult a kör, csak még nem vette észre. Elég, ha a sportszövetség megnézi a meccs felvételét.
– Nem érdekel. Nem tartozom magyarázattal.
– Nekem talán nem, de másoknak igen.
– A hivatalos vizsgálat majd eldönti.
– Én nem várok addig. Tudom, hogy maga és Morris Abernat tehetnek Reggie Lucas haláláról, és nem érdekel, kinek a torkára kell lépnem, hogy ezt bebizonyítsam!
– Hidegen hagy a fenyegetőzése.
– Ez nem fenyegetés volt.
– Akkor mi? Talán ígéret?
– Én ultimátumnak nevezném. Ha ma estig nem tesz vallomást, elintézem magát egy életre!
– Ennyit érne a maga szava az enyémmel szemben?
– Nincs olyan nehéz dolgom! Csupán a megfelelő irányba kell terelnem a nyilvánosságot, és a gépezet úgy darálja be, hogy a jóhírének az emléke is örökre eltörlődik! Nem vagyok rendőr, az se érdekel, ha nem tudják elítélni, de azt garantálom, hogy mire végzek magával, utána még egy kölyökcsapat közelébe se engedik!
Harris dühödten a szemembe nézett, hogy mélyebb hatást kölcsönözzön a közhelyes frázisnak, amivel elő kívánt jönni.
– Nagy hibát követ el! – mondta elszántan.
– Majd meglátjuk.
– Ezzel nem csak az én torkomnak szegezett kést, hanem mindenkinek, aki számít a hallgatásomra!
Harris ingerültségébe félelem vegyült. Kibillent a magabiztosságából, ahogy lassan ráébredt, hogy mindent elveszíthet, amit sok év alatt elért. Nyerő pozícióban voltam, és úgy is beszéltem vele.
– Hallgatni nem mindig arany, gondolkozzon el! Itt hagyom a névjegykártyámat. Mellesleg igazán szép ez a szoba! Olyan inspiráló! Akkor a közeli viszontlátásra!
Magára hagytam Harrist a feje felett lebegő kard képével, hadd ízlelgesse. Órák kérdése volt csupán, hogy megtörjön. Ha a szimatom nem csal, egy-két újságíró már megpedzegethette előtte a szakmai hibákat, amiket elkövetett, ezért is fogadhatott olyan kelletlenül. Nekem már csak egy utolsót kellett löknöm rajta. Nem sajnáltam egy cseppet se, azt kapta, amit megérdemelt. Harris sorsának az alakulása innen kizárólag attól függött, hogy hajlandó-e együttműködni.
 
Az idő nekem dolgozott, így tarthattam egy kis szünetet. Egyelőre nem volt más tennivalóm, mint várni, ezért beültem egy kínaiba egy laza ebédre. Már jártam több tucat kínai gyorsétteremben, de mintha az összes ugyanannak a láncnak az egysége lenne. A berendezés, a választék és az ízek mindenütt tökéletesen egyformák voltak. Igaz, néhol jobban ügyeltek az ételek frissességére, és nem öntötték rá kérdés nélkül a pacsuli szószukat a megrendelt kajára, de ez a legtöbb, ami alapján különbséget lehetett tenni köztük. Hozzá kell tennem, én se voltam újító kedvemben, ezért a szokott ételt kértem, illatos-omlós kacsát tojásos rizzsel.
Az üvegpult mögött álló, kényszeresen mosolygó ázsiai egyedül azt tanulta meg a nyelvből, ami a kiszolgáláshoz feltétlen szükséges, de ez nem okozott kommunikációs problémát közöttünk. Végső soron mutogatással hidaltuk át a nyelvi gátakat. Ferdeszemű barátom kikotorta az ínycsiklandozóan festő húshalomból az én adagomat, amivel beültem az egyik csöndes sarokba. Éppen belekezdtem volna az étkezésbe, jobban mondva a falásba, amikor megszólalt a zsebemben az a nyomorult mobil, a huszadik század talán lebosszantóbb találmánya. Máskor azon nyomban kikapcsoltam volna, de Alex hívott, akivel ezt aligha tehettem meg.
– Helló, Alex, mi újság? – kérdeztem tőle.
– Előbb te mondd el! Nyugtasd meg gyenge idegeimet!
– Semmi szükség idegességre! Az edző biztos, hogy összejátszik Morris Abernattel, de egyelőre nem volt hajlandó beszélni.
– Túl sokat képzelsz bele ebbe az ügybe. Ez csak egy sima gyilkosság. Abból meg, ha piszkálni kezded Abernatet, csak baj lehet! Szakadj le róla, mielőtt kinyíratod magadat!
Ezek után kár lett volna beszélnem az ultimátumról, amit az edzőnek adtam. Alex csak bedühödött volna, ezért inkább azt mondtam, amit hallani akart.
– Oké, végül is te vezeted a nyomozást!
– Ebbe nagyon könnyen beleegyeztél – felelte gyanakodva. – Te, Marty, esküdj meg, hogy nem sumákolsz!
– Ezt meg miből gondolod?
– Onnan, hogy ismerlek!
– Nem hallgatok el semmi fontosat, esküszöm!
– Jól van, remélem is! Mellesleg megkaptam a halottkém jelentését és kiderült, hogy a Reggie kulacsában lévő energiaitalt felspécizték egy kimondhatatlan nevű méregerős szarral. Íztelen, szagtalan, egészen kis adagban fokozza a teljesítőképességet, ám ha túl sokat nyelsz belőle…
– Akkor elpattan az agyad.
– Pontosan.
– Ezek szerint túl sokat akartak kihozni a srácból.
– Nem hiszem. Szerintem inkább valaki ezzel próbálta leplezni a saját indítékát – ragaszkodott a saját elképzeléséhez Alex.
– Megint Luther? Csak azért, mert nem csípte Reggie-t?
– Az enyhe kifejezés, hogy nem csípte. A halálba kívánta, és jó oka volt rá. Mindketten ugyanahhoz a válogatotthoz akartak leigazolni a szezon végével. Nekik viszont csak az egyikük kellett. Na, ehhez mit szólsz?
– Egy átlagos Nashfield epizódnak elmegy. Luther hozzáférhetett ahhoz a szerhez?
– Kémia szakos, emellett laborasszisztensként is dolgozik. Ha azt akarta volna, szerintem egy kádat megtölthetett volna abból a vacakból, hogy abba fojtsa bele Reggie-t.
– Ha innen nézzük, akár igazad is lehet. Mit akarsz a sráccal? Beviszed megizzasztani?
– Weiss már úton is van vele. Ha minden jól megy, estére le is zárhatjuk az ügyet.
– Remek. Csak aztán tényleg ő legyen a tettes!
– Mintha némi irigységet vennék ki a szavaidból.
– Mit mondtál? Sajnálom, de rossz a vonal.
– Haha. Azért kösz a segítséget.
– Nincs mit, majd elküldöm a számlát.
– Na, ennyit a közszolgálatról. Légy jó!
Barátságosan elköszöntem Alextől, de közben azért ettem a kefét. Bármi is volt a meggyőződésem, a tények ellenem szóltak. Luthernek megvolt a lehetősége és az oka, hogy megölje Reggie Lucast, mégse akaródzott elfogadnom. Meglehet, hogy csak a hiúságom tiltakozott a bűnössége ellen.
Az éhség szerencsére időlegesen elterelte a figyelmemet a csalódottságról. Rátűztem egy darabka ropogós kacsahúst a villámra, és rá is haraptam volna a kívánatos falatra, ha az az átkozott készülék nem szólal meg újra. Túl népszerű lettem hirtelen. Ha az keresett, akire gondoltam, nem követhettem el azt a hibát, hogy nem fogadom a hívását. Az ügyből talán mégse lettem teljesen kigolyózva és kapva kaptam az alkalmon, hogy bebizonyíthassam, hogy Reggie azok áldozata lett, akik szteroiddal tömték.
– Maga az Boyle? – kérdezte a hívó, Jonathan Harris.
– Igen, mit akar?
– Gondolkodtam az ajánlatán, és úgy döntöttem elfogadom, de a részleteket inkább ne telefonon beszéljük meg! Jöjjön értem két óra múlva a Frederic Hill Sportcentrum kosárpályájára!
– Egyvalamit most rögtön áruljon el: ugye Morris Abernat szállítja magának az anyagot?
– Igen, és erről hajlandó vagyok vallomást tenni, de nem akarok vele együtt börtönbe kerülni!
– Rendben, meglátom, mit tehetek!
– Ez nekem nem elég! Értse meg, hogy az életemet kockáztatom! Biztosítékot akarok, hogy nem lesz bajom és azt, hogy maga személyesen vigyen be!
– Oké, meglesz, de ha megpróbál átverni, a rendőrség és a sajtó lesz a legkisebb problémája.
– Eszembe se jutott. Ott leszek a pályán, ahogy ígértem!
– Én is.
A megállapodás gyorsan létrejött. Talán túlságosan hamar, ám a sors néha hirtelen fordul. Harris szavai arra utaltak, hogy tényleg valami komolyba tenyereltem bele. Felkavartam az állóvizet, de hát annyi baj legyen. Tudtam, hogy igazam van. Egész egyszerűen éreztem. Alexet nem akartam beavatni. Ez már az én ügyem volt, nekem kellett pontot tennem rá. Ezen kívül látni szerettem volna a képét, amikor beviszem Harris edzőt, ő pedig kitálal. Színpadias jelenetnek ígérkezett, de ezekért a pillanatokért érdemes élni.
 
A bizalom minden kapcsolat alapja, és én tényleg bízok mindenkiben, de jobb felkészülni arra az eshetőségre is, hogy tévedek. Bár a találkozó nyilvános helyszínre lett megbeszélve, ráadásul fényes nappal, a tapasztalat azt mondatta velem, hogy a kellőnél inkább több fegyverrel menjek el rá, mint kevesebbel. Amikor megérkeztem a Frederic Hill Sportcentrumhoz, az első dolgom az volt, hogy elrakjam az egyre jobban kedvelt Beretta 92-est, a második pedig, hogy hozzácsapjak plusz két tárat. Reméltem, hogy nem egy kelepcével egybekötött vadnyugati leszámolás felé tartok, ugyanakkor már szinte hozzászoktam ahhoz, hogy Murphy törvénye rám duplán érvényes.
A Chevy Novával ráfordultam a sportcentrumba vezető feljáróra, ami egy épületkomplexumot, egy tenisz-, illetve futópályát, valamint egy fedett medencét is magába foglalt. Épp dudálni akartam az őrnek, hogy nyissa fel a sorompót, azonban csodák csodájára megtette magától. Ilyen is ritkán fordult elő velem. Többnyire akadékoskodó betonfejekbe ütköztem, ha valahová be akartam jutni. Egy tökéletes világban persze minden flottul menne, ám tartottam tőle, hogy ez az alkalom inkább a szabályt erősítő kivétel lehetett, mint egy új nyerő sorozat kezdete.
 
Mivel először jártam a sportcentrumban, megkérdeztem az őrt, hogy hol találom a kosárpályát, mire a fiatalsága dacára már őszes srác türelmesen eligazított, sőt azt is elárulta, hol találok szabad parkolóhelyet. Ez utóbbi aligha okozhatott volna komolyabb problémát, hisz ahogy elnéztem, alig lézengett néhány ember a pályákon. A visszapillantóban láttam, hogy a sorompó lezárul mögöttem, amire csak úgy mellékesen kaptam oda a tekintetemet, ám ekkor észrevettem, hogy a kivételesen kedves biztonsági őr engem figyelve egy walkie talkie-t vesz a szájához. Nem kellett nagy ész, hogy kitaláljam, a kis sumák jelentette, hogy megérkeztem. Többre nem is volt szükség, hogy a bennem szunnyadó gyanú feltámadjon, ezért amint leparkoltam, egyből felhívtam Janet Goldot, a titkárnőmet.
– Helló Janet. Ráér?
– Épp a három órára megbeszélt ügyfélnek magyarázom, hogy miért nincs itt, egyébként igen!
– Akkor jó. Kérem, nézze meg nekem, hogy ki a Frederic Hill Sportcentrum tulajdonosa!
– Egy pillanat.
A válaszadás eltartott egy darabig, de biztos voltam benne, hogy megéri rá várni. Janetben még sohasem csalódtam, akármit ki tudott keresni a komputerén. Korábban az okmányirodán dolgozott, amit annyira utált, hogy felüdülés volt számára nálam dolgozni.
– Kicsit zavaros a tulajdonlás – kezdett bele -, azonban a különböző társaságok volt ügyvezető igazgatónak felsorolása közt felfedeztem az egyik régi ismerősét.
– Kicsodát? – kérdeztem izgatottan.
– George Spotát.
A válaszreakciómat a vallásos lelkületűek érzékenységét tiszteletben tartva inkább nem részletezem. Legyen elég annyi, hogy a szófordulat találóan összegezte azt a helyzetemre nézve igen kellemetlen megállapítást, hogy megint csak igazam lett.
– Bajban van?
– Ne aggódjon, nem jobban, mint máskor! Mondtam már Janet, hogy maga tényleg aranyat ér?
– Ahányszor csak beszélünk.
– Akkor igaz. Menjen haza nyugodtan! Ma már nem lesz szükségem önre!
– Legyen óvatos! – köszönt el tőlem.
Az idős hölgy lassan jobban ismert, mint a saját anyám. Tényleg készültem valamire, amin a kellő óvatossággal együtt is simán rajtaveszthettem.
 
A feltételezést előzetesen is visszautasítva nem őrültem meg. Az igazság az, hogy túl közel voltam a tűzhöz, hogy ne érezzem a melegét. A megfutamodás lett volna a legokosabb megoldás, de egyúttal a legkevésbé vonzó is. Hezitálás nélkül szálltam ki a kocsiból, és elindultam a baljósan magasló „D” épület irányába.
A pisztoly ott pihent a hátamnál, a kés pedig a megszokott helyen. Ráérősen, zsebre tett kézzel közelítettem a nekem állított kelepce felé, ami enyhe westernfilmes érzetet kölcsönzött a pillanatnak. Már csak Ennio Morricone zenéje hiányzott.
Az épületben halotti csend uralkodott. Vihar előtti, ha úgy tetszik. Lépéseim tompán visszhangoztak az üres folyosón. Biztos voltam benne, hogy egy egész fogadóbizottság vár rám, feltehetőleg magán a pályán. Csak arról nem volt pontos elképzelésem, hányan lehettek, viszont akadt egy ötletem, hogy kitől kérdezzem meg.
 
Nem volt kétségem afelől, hogy Harris edző tényleg eljött a találkozóra, az öreget ismerve viszont biztos kikönyörögte, hogy egy csendes zugban várja ki, míg ártalmatlanná tesznek. Bár ez csak tipp volt, de fogadni mertem volna rá, hogy az öltözőben a kezét az arcába temetve üldögél a saját gondolataiba temetkezve egy kopott padon. Ha az élet valamely területén, hát itt általában be szoktak jönni a megérzéseim.
 
Nem is tévedtem nagyot. A kezét valójában összekulcsolva tördelte az ölében, egyébként pontosan ott volt a gerinctelen féreg, ahol vártam. Az öltözőbe belépve egyből előkaptam a Beretta 92-est és kibiztosítva Harris edzőre szegeztem, aki a szemeivel elmélyülten a padlót bűvölte. Mire felnézett, már olyan közel voltam hozzá, hogy nem is látta a pisztoly egészét. Megrettenve rándult össze és tátott szájjal, remegő ajkakkal kereste a szavakat.
– Hányan vannak? – előztem meg egy kérdéssel.
– Ketten biztosan – jött a gúnyos válasz a hátam mögül.
Nekem annyi – állapítottam meg. Lassan megfordultam és eldobtam a pisztolyt, mielőtt Morris emberei kényszeríttettek volna rá. Az iménti élcelődés az én Frank barátomtól származott, akinek a délelőtt folyamán adtam egy kis arcmasszázst. Már előre örült annak, hogy kamatostul visszaadhatja. Frank egy hangtompítós Glockot tartott maga előtt. Úgy tűnt, hogy fegyverek terén tényleg megegyezik az ízlésünk. Nem kevésbé alattomos külsejű társa, Vic, egy szintén hangtompítóval felszerelt Walther P22-es stukkert szorongatott a kezében. Frankhez hasonlóan valaminek nagyon örült, legalábbis erről árulkodott az arca. Biztos szerette a munkáját.
 
A pókerben rég megtanultam, hogy sosem szabad egy leosztásban gondolkodni, ezúttal mégis elkövettem azt a hibát, hogy csak azzal a lehetőséggel számoltam, hogy a pályán várnak rám. A legtöbb jó, amit elmondhattam, hogy, ha meg akartak volna ölni, azt a két pszichopata már rég megtehette volna. Ez persze nem jelentette azt, hogy Frank kihagyja a lehetőséget a bosszúra. Ahhoz viszont közel kellett jönnie, hogy az öklét használhassa.
Úgy hittem, értékeli majd a gesztust, hogy ugyanúgy felemelem a kezemet, mint amikor a figyelmét elterelve kirúgtam a lábát, majd leütöttem. A mozdulat felidézte benne a délelőtti kis incidensünket és ösztönösen azt hitte, hogy meg akarom ismételni a trükköt. Lófarkas barátom nem is tévedett nagyot. Míg lenézett, előcsúsztattam a csuklómra erősített kést, majd egyetlen hosszú lendülettel a kipattintott pengével elmetszettem a torkát. A szerencsétlen megpördült a levegőben, én pedig elkaptam, hogy élő pajzsként használhassam. A társába nem szorult sok bajtársi együttérzés és gondolkozás nélkül beleeresztett hármat a P22-essel a még élő és lélegző Frankbe, aki azonban elég jókötésű volt ahhoz, hogy a golyók ne hatoljanak át a testén. A rohadék negyedszerre is próbálkozott volna, de addigra leszedtem Frank Glockjával. Abból a közelségből a lövedék a szokottnál is ocsmányabb munkát végzett. Lefogadtam volna, hogy a pasast zárt koporsóban fogják temetni a rokonok.
 
Frank nehézkes, kilyuggatott teste a társáéval együtt hullott a földre. Észrevettem, hogy nekem is véres lett a ruhám, és nem csupán a pajzsként használt fickó vére száradt rajta. Az egyik golyó, amit Frank társa kilőtt, mégiscsak eltalálhatott. Amíg az adrenalin pörgött bennem, fel se tűnt, de ahogy csökkent a dózis, egyre inkább megéreztem a hasamból feltörő fájdalmat. Bármily hihetetlen, rég nem sebeztek meg. Már szinte elszoktam tőle.
Az iménti brutális jelenetet Harris edző dermedten nézte végig, de a végére összeszedte annyira a bátorságát, hogy futásnak eredjen. Elárulhatom, hogy nem jutott messzire. Mivel üldözni se időm, se kedvem nem volt, simán becéloztam a Glockkal. A sérülésem rendesen felingerelt, de nem vesztettem el miatta a fejemet. Ahelyett, hogy megöltem volna, csak a lábait lőttem szét. Harris a szekrénynek vágódott, majd a földre zuhant. Míg a padlón rikoltozott, kimérten odasétáltam hozzá. A hasán kúszva próbált tovább menekülni, ami mit ne mondjak, szánalmas látványt nyújtott. Egy rideg mozdulattal a hátába rúgtam, amitől megfordult, és így a szemébe nézhettem. Úgy félt az öreg, mint soha az életben, de ez nem csalt elő belőlem túl sok könnycseppet. A homlokának nyomtam a fegyvert és újra megkérdeztem:
– Hányan vannak?
– Ne bántson, kérem!
– Pedig pontosan ezt fogom tenni, ha még egyszer meg kell ismételnem a kérdést!
– Jól van az istenért, jól van! Morris Abernattel együtt még öten.
Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. A számbéli fölény alapján az előbbi felé hajlottam, Morris jelenléte viszont az utóbbit nyomta meg a mérlegen. Végül kiegyeztem egy halk hoppában. Ezek után felvettem a földről a Berettámat és a hulla P22-esét is. Ha az edző tényleg igazat mondott, szükségem lehetett rájuk.
– Hol vannak? – kérdeztem tőle.
– Nem tudom. Gondolom a pályán.
– Köszönöm. Élmény volt magával találkozni – mondtam és ezzel hátat fordítottam neki.
– Nem hagyhat itt! – üvöltötte Harris rémülten utánam.
– Csak figyeljen! – feleltem neki közönyösen és elindultam a rám váró leszámolásra.
 
A sérülésem rossz ómennel ruházta fel a kipattanóban lévő tűzharcot. A fájdalom kihatással volt a reakcióidőmre és a mozgáskoordinációmra is, röviden mindenre, ami egy rázós pillanatban létfontosságú lehetett. Össze kellett szednem magamat. Benne voltam a slamasztikában nyakig, ráadásul önként és dalolva másztam bele. Az összes jellemhibám közül a legrosszabb az önhittségem volt, de nem hittem volna, hogy ez tesz majd a sírba.
A kitűzött feladatra, az öt jómadár levadászására koncentráltam, és amennyire csak lehetett, igyekeztem túllépni a fájdalmon. Felspannoltam magamat, hogy eltereljem a gondolataimat a sebemről, és úgy tűnt, a módszer beválik. Ha nem is maximálisan, de legalább hetven százalékosan harcra készen álltam. Hetven százalék, nem is rossz esély. Akár fogadtam is volna magamra, igaz, legfeljebb egy kisebb összeggel.
 
A folyosó egyre hosszabbnak tűnt, reméltem, hogy nem egy túlvilági fény vár a végén. Kicsit verejtékeztem, de nem törődtem vele. Azon morfondíroztam, hogyan hajtsam végre az akciót. A lerohanás aligha lehetett reális opció. Időm az nem sok volt a tervezgetésre, de annyi az első perctől világos volt, hogy olyan helyről kell támadnom, ahonnan kevésbé számítanak rám. Mondjuk egy felsőbb szektorból. A látásom egyelőre nem homályosult és kitűnő céllövő voltam, öt ember viszont még az én nem mindennapi tapasztalatommal is sok. A legjobb esetben max három ganéjt tudtam volna egyhuzamban leszedni. A fejetlenség lehetett az ütőkártyám, no meg a viszonylag nyílt terep. Úgy kalkuláltam, hogy ha észrevétlenül sikerül a közelükbe férkőznöm, akkor végezhetek mindegyikőjükkel, és talán még én is életben maradhatok. Ehhez sietnem kellett. Bár Morrisnak minden jel szerint kezdett végleg elmenni az esze, de hülye azért ő sem volt, hogy még sokáig céltáblaként álljon.
 
Futni képtelen voltam, ezért csak a séta tempóján gyorsíthattam kicsit. A lépcsőmászás kész gyötrelem volt. Minden egyes lépésnél belenyílallt a kín a hasamba, mintha forró tűkkel kínoztak volna. Ha nem igyekeztem eléggé, könnyen kikészíthetett a seb, Morris gyilkosainak már csak a munkát kellett volna befejezniük. Egy okos ember persze simán hívta volna a zsarukat, de ahogy ők bedöngetnek, még Alex is, azzal csak elbaltáznák a kínálkozó alkalmat. A rendőrség különben is mindig későn érkezik. Már ha lehet hinni a filmeknek.
Nem is gondolkodtam másban, csak abban, hogy magam rendezem le a bandát. A kosárpálya emeleti szektorának lengőajtaját egész finoman löktem be, majd a szélén fogva lazán visszaengedtem. Eközben az öt felfegyverzett alak odalent bármikor észrevehetett. Amikor az ajtó felnyikordult, azt hittem menten infarktust kapok, de nem tettem semmi hirtelen mozdulatot. Csak a fejemet fordítottam el annyira, hogy lássam, kiszúrtak-e. A szívem veszett kalapálása kissé alábbhagyott, amikor kiderült, hogy rejtve maradtam. Folytattam hát tovább a becserkésző akciót. Végiglopakodtam a lefelé ívelő széksorok között, majd a lelátó előtt óvatosan leguggoltam, és összeszorított fogakkal nyeltem a fájdalom újabb ingereit, melyet a mozdulat okozott.
 
A pálya ki volt világítva, viszont az én szintemen nem kapcsolták fel a fényeket. Mondhatni ideális volt így a helyzet, mégis azt éreztem, hogy egyre kevésbé vagyok az ura. Megtöröltem a homlokomat, ami úszott a verejtékben. Pocsékul voltam, a teljesítőképességem fokozatosan romlott, de nem adtam fel. A fegyverek közül kiválasztottam a Glockot. Annak a használatában voltam a leggyakorlottabb. Megszoktam a súlyát, pontosan ismertem, mennyire rúg vissza, és jól tudtam, hogy mire vagyok képes vele. Egy puskának persze jobban örültem volna, de ne legyünk telhetetlenek.
 
Lassan kilestem a rejtekemből, hogy jobban megnézzem magamnak a célpontokat. Középen állt Morris Abernat, akit néhány hete még nem szívesen lőttem volna le, ám abban a pillanatban hideg számítással őt jelöltem meg az elsőként kiiktatandó alanyként. Morris körül nagyjából egyenletes négyszög alakban álltak fel az emberei. Mindegyikük másfelé figyelt. Nem tudom, hogy gyanították-e, hogy valami nem stimmel, de egyfolytában a ki- és bejáratokat lesték. Meglehet, csak megszokásból. Nem ismertem őket, és nem is érdekelt, hogy kicsodák. Egyedül Pauleyt tudtam beazonosítani, aki kellemetlen beszólásokkal keserítette meg az életemet a délelőtti találkozón. Nem mintha a szívemre vettem volna, de úgy döntöttem, hogy ő lesz a második, akit leszedek.
Némelyek talán megvetnek, hogy alattomban és nem szemtől szemben álltam ki az öt fegyveres gengszter ellen. A magam részéről nem tartottam valószínűnek, hogy álmatlan éjszakáim lesznek emiatt. Sohase voltak.
 
Épp belőttem az utolsó célpont pozícióját is, amikor az egyikük mintha észrevett volna. Amilyen gyorsan tudtam, lebuktam és a fegyvert készenlétben tartva vártam, hogy mi lesz. Hallgatóztam, de nem történt szóváltás és lépések zaja se koppant. Ha elég okosak, akkor persze kézjelekkel mutatták meg egymásnak, hogy hol is vagyok, és amikor legközelebb kidugom a fejemet, az egész olyan lett volna, mint a vásári céllövöldében, csak több vérrel.
Nem volt más választásom, kockáztatnom kellett. Előbukkantam a Glockkal célra tartva és azzal szembesültem, hogy az egyik gyilkos tényleg kiszúrt, ám bizonytalanságában még nem szólt erről a társainak. Nem is adtam rá lehetőséget. A számomra névtelen ember előlépett első számú célponttá, a következő másodpercben pedig áldozattá. A távolság miatt kénytelen voltam testre célozni, de mint a példa mutatta, a szív környéke is halálbiztos tud lenni.
Ezzel egy gyönyörűen megkoreografált, de kegyetlen balettszám vette kezdetét. Ahogy a vér kibuggyant az elterülő fickó ruhájából, majd a társai egyazon pillanatban ráeszméltek, hogy halálos veszélyben vannak, az színpadra illően légies volt. A filmekben mindig lassított felvételben mutatják ezeket a részeket, pedig a valóságban minden olyan gyorsan történik, hogy csak az jut el a tudatunkig, amire koncentrálunk.
 
Én az ölésre összpontosítottam. Bármit, ami mozgott, azt végleg meg akartam állítani. A tervezett sorrend felborult, arra lőttem, akit értem. Az elsőt rövidesen követte a második halott, ám a harmadik fegyveres likvidálásakor már rám is záporoztak a lövések. Fedezékbe kellett volna bújnom, azonban éreztem, hogy nincs erőm egy második körre. Egy sorozatra tettem fel az életemet és a szerencsére bíztam magamat. Csupán azt írhattam a javamra, hogy sikerült meglepnem őket, és emiatt egy darabig nem lesznek képesek pontosan célozni.
Ezzel az őrült magabiztossággal egy újabb gyilkost küldtem át a másvilágra, ezúttal Pauleyt, aki a bal orcájába kapta a lövedéket. Már csak Morris Abernat maradt hátra az ötösből. Egyedüliként és utolsóként. Ekkor történt meg az, amire nem számítottam. Érkezett egy lövés, ami elég szerencsés volt ahhoz, hogy eltrafálja az egyik karomat. A találat hátralökött, és egy időre minden elcsendesült. A fejemben egy iszonytató érzés jelent meg, a halál és a bukás ígérete, de nem engedtem átadni magamat neki. Felegyenesedtem, és egy rövidke pillanatra én és Morris utoljára egymás szemébe néztünk. Nem maradt semmi mondanivalónk a másiknak, a fegyvereké volt a szó. A kérdés, ami összekötött minket, hogy ki lesz az, aki hallani fogja a másik halálhörgését. Nem zárhattuk ki a lehetőséget, hogy ezt a csatát egyikünk se nyeri meg, mégse tétováztunk. A két pisztoly szinte egyszerre dördült el. Mindkét lövés célt talált, de csak az egyik volt halálos. Morris Abernat élettelenül esett össze elfoglalva helyét kiiktatott emberei koszorújában.
Túl sok okom azért nem volt örülni. Ami azt illeti, elég ramaty állapotban voltam. A golyó a mellkasomon talált el és úgy vetett hátra, mint egy jól irányzott, közelről bevitt ökölcsapás. Azt hittem, ezúttal tényleg végem, leáldozott a szerencsecsillagom, de lassan tudatára ébredtem, hogy nem jött el az én időm. A szívem még dobogott, még nyeltem a levegőt és még fel tudtam emelni a kezemet, hogy leadjam a rég esedékes segélyhívást.
 
A várakozás borzalmas volt. A műtét még szörnyűbb. A kórházi koszt meg egyenesen iszonyatos. De a legrosszabb az volt, amikor mindezek után Alex Kamen bejött látogatóba. Már akkor sejtettem, hogy nem egy baráti vizitben lesz részem, amikor belépett az ajtón. Alex sosem tartotta vissza a véleményét. Az a fajta őszinteség jellemezte, amit brutális jelzővel szoktak illetni. Persze amiatt, hogy épp egy kórházi szobában kornyadoztam, túl egy életmentő műtéten, kénytelen volt visszafogni magát, de amikor kitört belőle a szó, abban nem volt köszönet. Ha egy karcolás nélkül megúszom, ki tudja, az se kizárt, hogy ott helyben lepuffant.
 
Miután bejött, percekig meg se szólalt. Csak állt zsebre tett kézzel és láttam, hogy robbanni készül. Akármit mondhattam, tisztában voltam vele, hogy azzal csak begyújtom a kanócot, de mivel a kettőnk közt zajló pislogóverseny kezdett nagyon idegesíteni, mégis elkövettem azt a hibát, hogy megszólaltam.
– Hello, Alex! – köszöntöttem.
– Martin, te hülye barom! – vágta a fejemhez simán.
– Én is örülök neked!
– Állj le! Rohadtul nem vagyok vicces kedvemben!
– Mi a bajod?
– A bajom? Te vagy a bajom!
Azt hittem, tudom miért akadt ki, ám, mint utóbb kiderült, teljesen rossz nyomon jártam. Szó szerint.
– Bocs, hogy nem hívtalak, de nem hittem, hogy idáig fajul a helyzet!
– Hát persze, mert neked mindig a magad feje után kell menned!
– Általában be szokott jönni.
– De most kurvára nem! – ordította.
Ilyennek még sose láttam és ez kissé megijesztett. Nem értettem, hogy mire kapta fel így a vizet, hisz a rosszfiúk meghaltak, Harris a kezében volt azzal, hogy csapdába csalt, az ügyet le lehetett zárni.
– Mit akarsz ezzel? – kérdeztem tanácstalanul.
– Csesszenek meg! Jártam a helyszínen, láttam, hogyan intézted el azt a kurva bandát! Ez nem egy sima összecsapás volt haver, hidegvérrel levadásztad őket!
– Álltam volna ki eléjük?
– Jaj, ne gyere nekem hátulról! Simán leléphettél volna, azonban neked muszáj volt kiélni magadat!
– Na igen, mert engem ez dob fel!
Próbáltam komolytalannak beállítani, amit mondott, de nem ment. Azt hiszem, kezdett átlátni rajtam és a java még csak ekkor jött.
– Én is pont ettől félek – felelte. – De ami felteszi erre az egész elbaszott, bérgyilkos típusú akciódra a koronát, az az, hogy az egész tökéletesen értelmetlen volt!
– Ugyan miért? Mindenki megbűnhődött. Ha úgy vesszük, még én is.
– Jesszus Marty! Még arra se szántál időt, hogy bárkit is kikérdezz, mielőtt lövöldözni kezdtél, ugye? Gondolom, mert akkor talán már tudnád, hogy Morris Abernatnek és az edzőnek semmi közük nem volt Reggie Lucas halálához!
– Történt valami, amiről nem tudok?
– Az enyhe kifejezés. Talán még emlékszel Luther Nolfira, Reggie csapattársára. A helyzet az, hogy miután Weiss behozta, a fiú szinte egyből bevallotta a gyilkosságot.
Hallottam, hogy Alex mit mond, de nem akartam elhinni. Annyira biztos voltam a saját igazamban, hogy ragaszkodtam hozzá, amíg csak tudtam. Micsoda hiábavaló kapálózás.
– Vallomást tett? Nem lehet, hogy csak…
– Nem, minden kétséget kizáróan ő tette. A szert is megnevezte, amellyel megmérgezte.
A szavak ólomsúlyként nehezedtek rám. Tudtam, hogy ha tovább ellenkezem, azzal csak nekem lesz rosszabb. Feladtam hát az erőlködést és szembenéztem az igazsággal, hogy orbitális bakot lőttem. A hősies vérontás, amit rendeztem, hirtelen elvesztette a jelzőjét. Mentegethettem volna azzal, hogy kíméletlen gyilkosokat és egy félőrültté vált bandavezért vontam ki a forgalomból, de akárhogy csavartam, a tettem okafogyottá vált. Egy szörnyű tévedéssé, amit Alex előtt már semmi sem moshatott tisztára.
– Most mi lesz? – nyögtem ki hosszas tétovázás után.
– Mi lenne? A feletteseim azt hiszik, hogy hős vagy és némi kozmetikázással ez így is maradhat. Az egyetlen, aki bekavarhatna, az a megnyomorított Harris, akinek viszont annyi vaj van a fején, hogy aligha fog beszélni vagy perelni, pedig lenne rá oka. De ha már itt tartunk, azt se fogom fel ésszel, hogy tudtál így elbánni az öreggel?
– Erre mit mondjak? Nincs lelkiismeret furdalásom, ha azt várod.
– Meglep, hogy egyáltalán a kifejezést ismered. Veled valami baj van, de komolyan. Ezt az ügyet elbasztad, méghozzá nem is akárhogyan. Azt hittem, tudom, ki vagy, de félek belegondolni, hogy milyen ember is vagy te valójában.
Egyszerű szavak voltak, mégis ahogy kimondta őket, ölni lehetett volna velük. Alex megismerte egy eleddig ismeretlen oldalamat, és cseppet se tetszett neki, amit látott.
– Egy beteges gyilkos vagyok – válaszoltam Alexnek. – Erre akarsz kilyukadni, igaz?
Egy kicsit talán túldramatizáltam, mert reméltem, hogy ellentmond, azonban hallgatott. Beletelt egy kis időbe, ám a tetteim mégiscsak visszaütöttek rám. Elértem, hogy egy jóbarát megundorodjon tőlem.
– Egyedül vagy Marty – közölte kisvártatva. – Most az egyszer még kiállok érted, de nem lesz több közös nyomozásunk. Ahogy te a dolgokat intézed… az még nekem is sok!
– Hát, előbb-utóbb minden jónak vége szakad – mondtam egy vállrándítással felérő mosollyal kísérve. Persze ironizáltam, ahogy mindig. Ez volt a legtöbb, ami tőlem telt.
– Úgy van – felelte Alex és elment, azonban a szavai a szobában maradtak.
Egyedül vagy – mondta. Igazság szerint mindig is egyedül voltam. Ha a magam sajátos szemszögéből néztem, tulajdonképpen nem történt más, mint visszazökkentem a régi kerékvágásba. Persze ez nem mentett fel az alól, hogy keményen elbarmoltam a kettőnk ügyét, ám segített abban, hogy ne süllyedjek önsajnálatba. Néha persze nem árt, ha az élet emlékezteti az embert, hogy nem tévedhetetlen. Ez készít fel legjobban az újabb játszmára.
 

Utolsó hozzászólások   [Ugrás a fórumhoz]

    Ardin_con_Tyrus

    2009-03-10 23:02:54

    Ismét egy kellemes olvasmányban volt részem. Köszönet érte.



    Croaker

    2009-03-22 08:48:19

    Újfent nagyon jó lett!!



    Aleister

    2009-05-04 19:57:05

    Nekem annyira nem tetszett.

    Az írás gördülékenységével még nem is lenne bajom, csak épp teljesen valószerűtlen a főhős 1-2 reakciója. Olyan mintha egy c-kat krimit láttam volna.

    Nehezen hiszem például el, hogy bárki nekimegy 5 fegyveresnek úgy, hogy nincs személyes érdekeltsége az ügyben. Arról nem is beszélek, hogy az illető lőtt sebet kapott. Tudom, hogy a heroikus fantaziban mindenki kiálló nyílvesszőkkel rohangál, de egy napjainkban/világunkon élő ember azért félteni is szokta az életét.

    No aztán ott volt az 5 bűnöző, aki kiállt középre fedezék nélkül, kivilágítva...mi több előzékenyen félhomályba borították a bejáratot, hogy a belépőt a padok mellett még az is elrejtse.

    Szerintem attól lesz élvezhető egy írás, ha képes vagyok beleélni magam a főhős (vagy akár egy mellékszereplő) helyzetébe, de ilyen irreális, világidegen viselkedések mellett ezt nem lehet megtenni.

    Arról nem is beszélek, hogy 5 ellenfélről volt szó, de én csak 4-et láttam meghalni.



    Harry_Angel

    2009-05-11 15:36:42

    "Az elsőt rövidesen követte a második halott, ám a harmadik fegyveres likvidálásakor már rám is záporoztak a lövések. /.../ Ezzel az őrült magabiztossággal egy újabb gyilkost küldtem át a másvilágra (íme a negyedik), ezúttal Pauleyt, aki a bal orcájába kapta a lövedéket. Már csak Morris Abernat maradt hátra az ötösből."

     

     

    Nálam megvan az öt. Másrészről szó sincs semmiféle heroizmusról, ez a záró párbeszédből is egyértelműen kiderül szerintem. A visszajelzést azért köszönöm, természetesen a többieknek is!



    Aleister

    2009-05-11 16:01:00

    "...a harmadik fegyveres likvidálásakor már rám is záporoztak a lövések. Fedezékbe kellett volna bújnom, azonban éreztem, hogy nincs erőm egy második körre. Egy sorozatra tettem fel az életemet és a szerencsére bíztam magamat. Csupán azt írhattam a javamra, hogy sikerült meglepnem őket, és emiatt egy darabig nem lesznek képesek pontosan célozni.

    Ezzel az őrült magabiztossággal egy újabb gyilkost küldtem át a másvilágra, ezúttal Pauleyt ..."

    No nekem ez úgy jött le, hogy a "harmadik fegyveres likvidálásakor" egy hosszabb folyamatot jelez, nem egy pillanatot. A főszerepelő leírja, hogy közben rá is záporoztak a lövések. Átgondolja, hogy nem lesz már ereje fedezékbe vonulni, mérlegel, majd úgy dönt, hogy tovább tüzel. Végül végeredményként közli, hogy Pauley-t is hidegre tette.

    Persze ez értelmezés kérdése, lehet, hogy én olvastam ki az egészből rosszul.

     

    Egyébként én sem mondtam, hogy heroista lenne a főhős, csak a heroikus fantaziban tapasztalt 'addig ölök, amíg az ÉP-im 0-ra nem csökkennek' hozzáállást tanúsított.

    Remélem sikerült pár hibára rávilágítanom!




belépés jelentkezz be    

Back to top button