Életút

---

Azt hiszem, az első (általam is átélt) összecsapás közben jöttem rá, miért tanultuk meg a lovaglás és a fegyverforgatás legelemibb szabályait olyan kapkodva. Ha egy félig képzett dzsadnak a kezébe nyomsz egy szablyát, és alá dugsz egy lovat, akkor, ha szerencséje van, egy-két ügyetlenebb támadót megöl, mielőtt életét adná a törzsért, ha azonban akkor fog először markolatot és kantárt, akkor erre a kis hőstettre sem lesz képes, ráadásul elmenekülni sem tud majd, nemhogy később hasznát vennénk. A törzs úgy tartja, hogyha a leendő harcos félkész ismeretekkel túléli az összecsapást, akkor alkalmas lehet arra, hogy teljes jogú taggá váljon. Véleményem szerint, bár ez már akkor sem érdekelt senkit, sokkal inkább a szerencsén múlik ilyenkor a fiatalok sorsa, semmint a képességeken.

 

Egyébként Qalamnak hívnak, és a Bayadi törzshöz tartozom. A sivatag legfontosabb összetevőjének, a homok jellegzetességeinek a tanulásával töltöttem első tíz évemet. Rövid ideig pihentünk csak egy helyen, ennek nagy részében, kortársaimmal együtt, a földön ültünk, és arról magyaráztak nekünk, hogyan lehet a táj adottságait a javunkra fordítani. Ekkor még nem beszéltek kutaktól (azt sem igen tudtuk, hogy oázisok léteznek, azt pedig főleg nem, hogy alig kétnapi járásra városok fekszenek), így arra sem voltunk képesek, hogy megállapítsuk, ha éppen ott álltunk az egyik felett.

 

Különbséget kellett tennünk homok és homok között: a finomszemcsés lett az ellenségünk, a keményebb, így mondták, „vadabb”, pedig a barátunk. Ennek egyetlen oka volt, és ezt akkor ismertük fel, amikor felmálházott tevéken kellett portékát szállítanunk. A finomszemcsés homok hajlamos kiszámíthatatlanul megindulni, ezt minden valamirevaló kereskedő tudja, ha pedig mégsem, legkésőbb akkor rádöbben, amikor egy oázisban a föld elnyeli az állatait – minden vagyonával együtt, amit rájuk kötött. Mivel a szél kelet felől fúj, a dűnék fekvése is keleti: ezen az oldalon felhágni több mint veszélyes, bár ezt mi, fiatalok, egészen addig nem láttuk be, amíg egyszer csapatostul ott nem maradtunk egy kisebb domb alján, ami a súlyunk és a sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán egyszer csak megindult a lábunk alatt. Erre mondhatnátok, és igazatok lenne, hogy a múltban több ezren hágtak már fel úgy dűnék oldalain, hogy semmi bajuk nem lett. Bölcs meglátás, de nélkülözi a következetességet! A finomszemcsés homok, ahogy már mondtam is, kiszámíthatatlan. Előfordul, hogy megindul alattunk, de előfordul ennek ellenkezője is. Még mi sem tudjuk – bár sok rosszindulatú pletykát hallottam már arról, hogy az ibarai törzsek gyermekei úgy születnek, hogy fenekük mellett az agyuk helye is homokkal tömött -, hogy mi fog történni ilyen esetekben.   

 

Tizedik életévünkre nemcsak azt sajátítottuk el, mi a különbség finomszemcsés és vad homok között, de azt is megéreztük (később meg is láttuk), ha a sivatag bizonyos területei nedvesebbek – ez alatt vannak a kutak -, tudtuk, mit jelent, ha a homok piszkos (erre még visszatérek), és mit, ha fényes. Azok, akik kevés időt töltenek az Ibarában, gyakran látják azt fényesnek – de ez elsősorban a Nap csalóka fénye miatt van, amely kérlelhetetlenül világít az utazó szemébe, aki ennek köszönhetően egy idő után már a tevéje színét sem barnának látja, hanem aranynak. És akkor itt most azokról nem is beszélek, akik botor módon, víz nélkül vagy csak kevés vízzel, toronyiránt indulnak neki a sivatagnak: ők már az első, ivás nélkül töltött nap végére nem képesek megkülönböztetni a homoki elfeket a karavánok kereskedőitől, nemhogy azt nézegessék, milyen a táj körülöttük. A homok, nos hát, a nagy viharokat – főleg az el-dzsiahot – követően fényes. Hála Galradzsának, én még nem jártam a mélysivatag környékén, így az el-dzsiahot sem láttam, de mesélték, hogy nincs a világon gyönyörűbb annál, mint amikor ez a mindent elsöprő szél megtisztítja a homokot.

Egyetlen lény van rajtunk kívül (bár lehet, hogy azt gondoljátok, hogy kicsit elfogult vagyok), aki többet tud a homokról, mint mi, ez pedig a tevénk. A teve, bár sok harcos – elsősorban azok, akik még sosem tették be a lábukat az Ibarába, mégis azt hiszik, többet tudnak a sivatagról, mint az amundok – lenézi, lényegesen okosabb állat, mint a ló. Igaz, felszínes nézelődő számára úgy tűnhet, látszólag csak teherhordásra alkalmas, de nincs érzék és tapasztalat, amely hamarabb megsúgná, ha a föld, amin haladunk, veszélyeket rejt magában. Tudni kell olvasni a jelekből. A ló, akin az életünket kockáztatjuk harc közben, lehet, hogy érzi, ha baj közeleg, arra azonban már nem képes, hogy a gazdája parancsának ellenszegüljön. Próbálnánk csak meg egy tevét arrébb rángatni, ha az megmakacsolta magát! Fenyegethetnénk, üthetnénk napestig, mi egészen biztosan előbb unnánk meg a huzavonát, mint a teherhordónk!

 

Karavánokat is kellett követnünk: eleinte egyszerű volt a helyzet, hiszen, bár a dűnék között szabad szemmel nem láttuk a kereskedőket, de nagyon közel voltunk hozzájuk, így a nyomuk még friss volt. Aztán ahogy idősebbek lettünk, úgy maradtunk le tőlük; a szél megtisztította az útjukat, először az emberek lábnyoma tűnt el, majd a mélyebben a homokba süppedő tevéké. Egy idő után már csak a piszkos homok maradt mögöttük. Ezt a fajtát, mármint a piszkosat, a legkönnyebb felismerni, hiszen összekeveredik mindazzal, amit a kereskedők, elérve a sivatag peremét – vagyis azt a pontot, ahonnan minden józan törzs, mi is, az Ibara határát számítjuk, itt már nincs más, csak homok – a cipőjükön hordanak. Por, sár, egyebek -, a cipőjük tisztítását a sivatag ingyen elvégzi, ha már nem telt nekik szolgára. Vad homokkal az Ibara beljebb fekvő területein, bejáratott karavánutakon lehet találkozni. Vad, mert egészen kellemetlen a tapintása, főleg, ha valaki először érint ilyesmit, és mert megkeményedett a sok taposástól. A szélnek köszönhetően persze nem lehet éles határvonalakat húzni, néha még nekem is percekig kell néznem a sivatagot, hogy megállapítsam, melyik részén járok. A kulcs egyébként az arányokban rejlik – nincs olyan vihar, amely annyira szétfújná a homokot, hogy egy karavánutat ne lehessen felfedezni.

 

Gyerekként sokszor csaltam, amikor egyedül kellett boldogulnom, és kereskedőket kellett többi napi járásról követnem. Eddigre már Ibara nagy részét ismertem – amit nem, azt nem is akarom megismerni – azt is tudtam, hogy merre vannak a felszíni vízforrások, és mivel minden magára valamit is adó karaván háromnaponta áll meg készleteit feltölteni, nem kellett mást tennem, mint az oázisokat feltérképezni. Legkésőbb ezeknél megtaláltam a nyomaikat, ha nem, akkor tovább mentem a következő lelőhelyhez, és így tovább. Nem bajlódtam én sem nyomolvasással, sem a homok vizsgálatával! Tegyék csak azok a bolondok, akik ebben lelik örömüket! Én viszont sosem vesztettem el a karavánomat, és ez nagy dolog. 

 

Úti céljukat, azaz a városokat, viszont sokáig nem láthattam meg, előbb meg kellett tanulnom a fegyverrel bánni. Korábban is adtak a kezembe szablyát, – például akkor is, amikor még el sem bírtam. Amikor idősebb lettem az egész törzs nevetve mesélte, hogyan estem hasra kezemben a karddal, ami majdnem felnyársalt, ez után következtettek először arra, hogy elsősorban nem én fogom a törzs harcosainak jó hírét öregbíteni. Megtanították, hogyan fogjam meg, és milyen alapvető mozdulatokat lehet vele tenni, de ennél többet nem tudtam meg róla. Ekkor következett a már említett támadás: természetesen a Haszra törzs harcosai ütöttek rajtunk, velük szemben kellett helyt állnunk. 12 éves voltam ekkor, és csak arra emlékszem, hogy elfehéredtek az ujjaim, ahogy félelmemben szorítottam fegyverem markolatát, és a lovamat is igyekeztem egyenesben tartani, kevés sikerrel, egyébként. Túléltem, és sokkal nagyobb elszántsággal vetettem bele magam a tanulásba – utólag belegondolva, talán az egésznek ez volt a lényege. Úgy értem, egy törzs számára természetesen fontos a jó harcos, de sokkal fontosabb az olyan tag, mint amilyen egyébként én is vagyok, aki ismeri a homokot, a sivatagot, aki használni tudja az Ibarát. Ezért tanítják ezt először, ezért ülünk éjjel-nappal benne. Amikor már elég idősek vagyunk ahhoz, hogy értsük, mi a bosszú, akkor kezdünk igazán foglalkozni a szablyákkal. Az összecsapás után már tudtam, ki az ellenség, tudtam, kin kell elesett társaimért, barátaimért bosszút állni, és azt is tudtam, hogy erre a legjobb módszer, ha megtanulok a karddal bánni. Hónapokkal később, mivel én akartam, hogy így legyen, és nem a törzs várta elő tőlem, elsajátítottam mindazt, amit korábban, évek alatt sem lettem volna képes megtanulni, ha a tanítóim akarták volna belém verni.

 

Életem során viszonylag gyakran találkoztam idegenekkel. A Haszra törzs tagjait is lassan ismerősként köszöntöttük, egy időben annyiszor támadtak ránk (ok nélkül), és tettük ugyanazt mi is (csak mi okkal). Sok pletykát hallottam a fekete ruhás harcosokról is, közülük csak egyetlen egyet láttam, szerencsére őt is csak jó messziről. Mesélik, hogy még a homoki elfekkel is képesek elbánni, ezért ügyelni kell rá, hogy ne akadj az útjukba. Nos, én megfogadtam ezt a bölcsességet. A kereskedőket és az utazókat viszont kifejezetten kedvelem, mókás népek, bár előfordul néha, hogy nem jutunk dűlőre. Azt hiszem, sosem felejtem el, amikor először találkoztam karavánnal – úgy értem, amikor szemtől szembe láttam őket, és nem hátulról, a tevéik hátsó részét bámulva vagy lábnyomait kutatva. Egy oázisunknál történt, ahol vizet akartak szerezni, természetesen fizetés nélkül. Sosem értettem, hogyan képzelik az ilyesmit: egy kocsmában sem vedelsz ingyen, nemde?

 

A lényeg az, hogy ekkor találkoztam velük először, és lenyűgözött az, ahogyan a szavakkal bántak. Később, a városokban, amikor tevéink jó húsát mentünk elcserélni, rájöttem, milyen hatalma van annak, aki ügyesen fejezi ki magát. Volt idő, amikor naponta találkoztunk utazókkal, ezalatt, azt hiszem, egész tisztességesen megtanultam kereskedni, és mondatokat fűzni. Félre ne értsetek! Beszélni, nyilván, korábban is tudtam, hogyne tudtam volna, és még most sem vagyok képes úgy szólni, olyan festőien, mint a városban élők, de fejlődöm, igyekszem még jobb lenni. Tudományomat néha a törzs vándorlásai közben is fitogtatom – nem értem, miért, de úgy veszem észre, halálra idegesítek vele mindenkit. Lehet, hogy ezért választottak ki a mostani feladatra, hogy egy időre megszabaduljanak tőlem, de én úgy látom, a képességeimnek nagyobb szerepe volt a döntésben.

Nem is hinnétek, a sivatag milyen gyorsan változik, a kutak, az oázisok, mind folyamatosan gazdát cserélnek, a törzsek is, mint az köztudomású, vándorolnak. Az Ibara egyáltalán nem unalmas hely! Vannak persze állandó dolgok, de hol nincsenek? Mindenki örülne, ha a homoki elfek nem sajátítanák ki hasonszőrű társaikkal a mélysivatagot, illetve a krániak a délnyugati területeket, de a józanabbak tudomásul veszik az erőviszonyokat, és nem erőltetik annak megváltoztatását. Egy törzsnek azonban kutakra van szüksége, ezért újakat keres, ha egy korábbit elveszített.

 

Nos, hogy a lényegre térjek: a sivatag lakói komoly változásokat élnek át. Ha az én véleményemet kérdezitek, bár, gondolom, nem teszitek, a mélysivatag az, ahol történhetett valami… Valami, amiről jobb nem tudni. Nem hétköznapi dolgokról beszélek, ez olyasvalami, ami hosszú idő óta először megbolygathatja az Ibara békéjét. Elvesztettük a keleti kutakat. Egyet próbáltunk csak visszaszerezni, de csúfos kudarcot vallottunk – őszintén szólva visszafordultunk, hogy azok, aki megfosztottak bennünket (igaz, a Haszrákat is) vízkészleteink jelentős részétől, ne tegyék ugyanezt az életünkkel is. Bölcsen beláttuk, hogy nincs esélyünk ellenük.

Tehát ezért keresünk most kutakat mindenfelé, elsősorban erre, nyugatra, ahol csak a Fű Útjától kell óvakodni. Aki ismeri a sivatagot, márpedig én ismerem, azt nem fenyegetik a krániak. Az biztosan nem téved a kelleténél délebbre. Így hát itt vagyok, és ha végeztem, visszatérek a gyülekezőhelyre, és a továbbiakról már a törzs dönt.

 

A jövőben már nem találkozunk, bár azt beismerem, hogy most sem számítottam rátok. A ruhátok és a felszerelésetek alapján arra tippelek, hogy nem a sivatagban éltek, de arról nincs ötletem, hogy kik lehettek. Annak viszont örülök, hogy végighallgattatok, eszes embereknek látszotok, akik tudják, ha valaki igazat mond. Én elmeséltem, ami érdekelt benneteket, talán kicsit bővebben is, mint kellett volna, de így megismerhettétek az egész életemet, és megérthettétek, hogy feleslegesen nem ütöm az orromat semmibe.  

 

Elhallgatott, és mosolyogni próbált, hogy alátámassza jó szándékról tanúskodó szavait, de a terve csődöt mondott, csak az arca rándult meg. Engem nézett, most is, tekintetében őszinteség tükröződött: egy hiú bolond volt, és hogy mibe keveredett, abból láthatóan mit sem értett. Megfordultam, és elindultam a tevék felé. Megadtam neki, amire a legjobban vágyott, elmesélhette az életét, és összes tudományát, amelyre olyan nagyon büszke volt, és amely talán életében először hagyta cserben. Ennyit, úgy éreztem, megérdemelt. 

– Öljétek meg! – adtam ki a parancsot.

Hallottam visszafojtott kiáltását, és azt is, ahogy a teste a homokra zuhan. Valószínűleg piszkos homokra.

Mire a fűcsomagokkal megpakolt állatokhoz értem, már a nevére sem emlékeztem.