Tiszteletkör
Száz méteres síkfutás. Az atlétika olyan vénséges idők óta a sportok királynője, amióta először rendeztek olimpiát. Akkor még a régi Föld nemzetállamainak sportolói küzdöttek a dicsőségért, ma pedig bolygók, holdak, bolygónyi méretű űrállomások válogatottjai. A versenyszellem nem halt ki az emberekből, még ha öt évszázad telt is el a XXI. század globális megmérettetései óta.
Száz méter. Alig néhány másodperc, és eldől, érdemes volt-e elviselned annyi fájdalmat.
Rajthoz!
– Mindenki csal, fiam – mondja Tom. A száját figyeled, húsos ajkai, mint két otromba pondró vonaglanak túlságosan nagy fogai előtt. – Mindenki. Csak az nem számít doppingnak, ami még nincs rajta a tiltólistájukon. Fogd fel így!
– Nem, a lista nem számít – vág közbe Marthy. Borostája serceg az ujjai alatt, ahogy az állát vakargatja. – Az a fontos, hogy ne vegyék észre.
Bólogatsz, és még mindig a gilisztákat bámulod Tom szája helyén.
– Érted, mi a lényeg, Bob? – Mindketten rád merednek, és nem tudod eldönteni, melyikük szólt. Még mindig szédülsz; túlhajtottad magad az edzésen. Valami nincs rendjén. Megint bólintasz, mert mást nem tudsz. A hangok eltompulnak, időbe telik, míg rájössz, már nem hozzád beszélnek. Kapjátok be mindketten!
– Kikészül ezektől a szerektől, Marthy, más módszer kell.
– A vérimplantátumok a legmodernebbek, és teljesen biztonságosak…
– De a srácod teriibacki. A gravitáció ott sokkal nagyobb, ezért az izmainak eleve erősebbnek kellene lenniük.
– Tom, figyelj, hozzá fog szokni a szerhez, különben esélye sem lesz a döntőre…
Önkéntelenül felröhögsz, előrebicsaklik a fejed.
– Attól tartok, ez így nem elég, Marthy.
– Te vagy a menedzser, a te dolgod felhajtani minden más, lehetséges… eszközt.
– Van egy ötletem.
– Remek. Miért nem ezzel kezdted? – Marthy hangja ingerült. Nem csoda, ma nem úgy ment a futás, ahogy kellett volna.
– Hánynom kell – szúrod közbe. – Hánynom kell, Marthy.
– Hé, öreg, nyugi – mondja valamelyikük, és óvatosan a pad támlájának dönti a hátad. – Lélegezz mélyeket, Bob.
Száz méter. Csak száz méter. Mégis olyan hosszú, maga az örökkévalóság.
Elkészülni!
Van egy pont, amelyen túl az emberi szervezet már nem hajszolható tovább. Az elme apátiába esik, a test elernyed. A hegymászók megfagynak a sátrukban vagy a lavina alatt, a mélytengeri búvárok tovalebegnek a sötétben és többé senki sem találja meg őket, a súlyemelő karja megremeg, a súly hangos dörrenéssel ér földet; a vadvízi evezős kajakjával együtt ripityára törik egy kiálló sziklán.
Vér ömlik végig a sodrásban, vér szalad végig a kémcső falán. Valaki megpaskolja az arcod.
– Semmi baj, fiatalember, semmi baj. Csak egy kis vér. Ennyire nem bírja a látványát? Mondtam, hogy ne nézzen oda.
Marthy válaszol helyetted – nahát, ő is itt van? És hol ez az itt?
– Sajnos sosem bírtuk az efféle kínzást, doktornő. Elmehetünk?
A doppingellenőr biccent:
– Igen, persze. Köszönjük az együttműködést.
– Semmiség.
Fogalmad sincs, honnan hová vezet Marthy, de mész vele, mindig is mentél, mióta tízévesen felfedezett, s te mindent hátrahagyva vele tartottál. Egy perc hírnévért. Néhány másodperc pályán töltött időért. Az idő – minden.
Nem bírod tovább, megszólalsz: – Marthy, nem vagyok jól.
– Még egy hét, és elmúlnak a mellékhatások.
– És ha máris lebuktam?
Erre ő csak felröhög:
– Lebukni? Egy vérvételtől? Bob, falnak megyek, ha ilyen hülyeségeket beszélsz. Ha szkenneltek volna, akkor sem kellene aggódnunk.
Aggódnunk. Marthy mindig többes számban beszél, mint a kismamák. Elmentünk orvoshoz, nem pedig elvittem a gyereket orvoshoz. Elmentünk doppingellenőrzésre, holott csak téged ellenőriznek. Marthyt nem. Mindig ez a kibaszott többes szám.
– Tom felhívott. Van számunkra valami meglepetése.
– Meg… meglepetés?
Nem tudod, válaszolt-e Marthy. Az utóbbi időben túlságosan összefolyik minden. A nappalok és az éjszakák, a látomások hegymászókról és furcsa kalandorokról, agyadban lüktető, túlhergelt szívekről és kettészakadó inakról. Fáj… régen szeretted ezt a fájdalmat, ebből tudtad, hogy élsz, élünk, mondta Marthy, és lelkesen magyarázott az izomzat elsavasodásáról. Izomlázról és csodakenőcsökről. Aztán valahogy képbe került Tom.
Ha valakit győzelemre esélyesnek látnak, arra lecsapnak a hozzá hasonló fejvadászok. A döntőnek felbecsülhetetlen reklámértéke van. Ha pedig valaki győz, a reklám extra időt kap. Te meg egy tiszteletkört a pályán. Ha nem esel össze. Az sem számít, ha utólag kiszűrnek. A reklám reklám marad. Te pedig elveszted az érmed. A lelked nem, mert azt addigra már rég eladtad.
A leghosszabb ez a másodperc, a felkészülés és a rajtpisztoly dördülése közötti idő. Lábad, mint két roppant erejű rakéta, kilövésre vár.
Az idő. Tom magyarázott valamit az időről, mielőtt a laboratóriumba kísért volna. Mielőtt azokat a kis, hártyavékony implantátumokat a szemedbe helyezték.
– Ott nem fogják keresni őket, Bob. Ha egyáltalán gyanakodni kezdenek – teszi hozzá Tom, de már nem tudod, mihez, mert az előző mondatokat elfelejtetted. Az időről beszélt talán? Igen, persze, mi másról. A még lefaragható ezredekről és tízezredekről.
Zárt szobában találod magad, és egy hangszóróból feléd szűrődik egy távoli, ám ismerős hang.
– Bob, hallasz? Fontos, hogy rám figyelj! Jól kell csinálnunk.
Rekedten kérdezed, ki tudja, hányadszor már életedben: – Mit kell tennem, Marthy?
– Figyeld az órát, Bob. Látod? Ott szemben. Ha megáll, menj oda, és érintsd meg. Megértetted?
Az egy óra? Különös, régimódi holmi, percmutatóval. De még mindig nem egészen érted. Az óraimplantátumot bármikor lekérdezhetnéd. Csak rá kell gondolni, és… nem működik. Furcsa. Miért árnyékolják le a hálózatot? Felpillantasz a számlapra. A mutató halkan kattog, ahogy fáradhatatlanul rója a köröket. Azt kívánod, bárcsak te is ilyen volnál, mint ez a mutató, ami soha el nem fárad, soha nem veszít az idejéből… Amint erre gondolsz, tompa szúrást érzel a szemedben, s az óramű megáll.
Ajkad lebiggyed, érzed, hogy valami történt.
– Ma… Marthy?
Feltápászkodsz ültedből, és az órához lépsz. Megkocogtatod a plexiüveget a számlap fölött, aztán ismét érzed azt a szúrást – megdörgölöd a szemed, s mire felnézel – a szerkezet újra elindul. Fülsértő üdvrivalgás hallatszik a hangszóróból.
Tested ívben megfeszül; rajt!
Mire a startpisztolyból felszáll a füst – a bíró kezében régimódi fegyverutánzat az emberiség hőskorából -, kirobbansz a rajtgépből. Minden porcikád majd’ szétveti az energia.
Száz méter. Csak a saját pályád látod, perifériás látásod megszűnik, akár egy ragadozóé, mely kiválasztotta áldozatát.
– Nem fogják észrevenni a kamerák? – kérdezed megnyúlt arccal. Homlokodról szemedbe folyik az izzadság.
– Még te sem fogod észrevenni, Bob – morogja Marthy, és végigfut az edzésterven. Alig pár hét a versenyig.
– A szemem, Marthy. Fáj tőle a szemem.
– Majd megszokod. Ott, a pályán fel sem fog tűnni.
– Marthy…
– Tessék? – morogja az orra alatt.
– Nem hiszem, hogy ez helyes.
– Hogy? – Most már felnéz rád, de képtelen vagy megszólalni. Megrázod a fejed – semmi, semmi, felejtsd el, Marthy -, s a zuhanyzóba indulsz.
Egy kis manipuláció az idővel, miért is ne, nincs az a doppingellenőr, aki ezt kiszúrná, hiszen nincs kémiai mellékhatása; néhány, tízezredmásodperc töredékéig tartó időhurok, míg a többiek számára ugyanaz marad a világ. A labor felvételén csak annyi látszott, hogy egyik pillanatban még egy asztalnak támaszkodsz, s a következőben méterekkel arrább állva éppen elhúzod a kezed az órától. Ha csak alig-alig változtatnak az idődön, az emberi szem még lassításban sem fogja fel az ugrást.
A laborban azt mondták, kicsi az esélye, hogy eltűnnél valami tér-idő-logikai buborékban. Az volna csak a szenzáció, élő egyenes adásban, Bob Carson egyik pillanatban még ott a pályán, s a következőben – huss! – volt, nincs. Elmosolyodsz a gondolatra.
Mire célba érsz, már csak te vagy a pályán. Pedig tisztán emlékszel rá, érzékelted ellenfeleid vibráló jelenlétét a rajtnál.
A pisztoly füstjének szagát érzed, megborzongsz, ahogy körülnézel az óriási, ovális és ürességtől kongó stadionban. A szürke lelátók egészen föléd borulnak, a csillagos ég homorúvá válik, s mélyebbé; akár egy hal szeme, visszanéz rád az éjszaka.
A rajtbíró fehér, összecsukható székében üldögél. Nem néz rád. Az öltözőbe indulsz, mielőtt felébredsz.
Marthy végre befogja a száját, ő is érzi, már mindent elmondott, amit lehetett, te pedig annyit edzettél, amennyit csak bírtál; a doppingteszt negatív eredménnyel zárult, de tudod, hogy a többi nyolc versenyző is ugyanúgy beszedte a maga adagját, ahogy te, és ugyanúgy negatív a tesztjük. Mindenki csal, vésd jól az eszedbe. Az esélyeket ki kell egyenlíteni, ennyi az egész. De Tom, ő nem bízik benned, neki nem elég a vérimplantátum, a genetikai módosítás. Neki az idő kell. Nála van a gomb, s te a fájdalomra gondolsz a szemedben. És arra, hogy soha, senki nem fog rájönni. És arra, hogy azon a néhány tízezreden múlhat minden. Egy perc élő adás, egy perc hírnév.
Rajthoz!
Száz méter. Csak száz méter. Mégis olyan hosszú, mint az örökkévalóság. Ne nézz oldalra. Soha ne nézz ki oldalra.
Elkészülni!
Tested megfeszül, lábad, mint két roppant erejű rakéta, kilövésre vár.
Ragadozó vagy, saját útján száguldó üstökös – eldördül a startpisztoly -, s innentől egyetlen nagy levegővétel az egész. A füstre gondolsz, amely lassan száll föl a bíró rajtpisztolyából; szemedben apró szúrást érzel – csak egy porszem, nem számít -; aztán jóval később távolról érkező fájdalom hatol agyadba, de mire rájössz, hogy a combod görcsöl, átlépsz a célvonal fölött. Lépted megnyúlik, s lelassul. Vége. Nem mersz felnézni, nem mersz oldalra nézni.
Halványan érzékeled, ahogy hátad lapogatják, kezet fogsz valakivel, de még mindig nem pillantasz fel. Tom vajon hányszor nyomta a gombot, hány ezredet próbált javítani rajtad? Aztán lassan kiegyenesedsz, mire arcodhoz repülnek a kamerák, mint a legyek, körbezsongnak, s te önkéntelenül is elhessegeted őket.
– Bob! Bobby! – kiáltja valaki torka szakadtából, és ragyog a szeme. – Megnyertük! Megnyertük, Bobby!
Marthy megszorongatja a vállad, mikor a kordonhoz tántorogsz, a kamerák csak titeket mutatnak, ezt nézi az egész emberiség, s a gondolattól elzsibbad a lábad; Marthy pedig a füledbe súg:
– Fuss egy kört! Megérdemled. Van egy perced, Bob! Rád figyel a világ!
Olyan a tapsvihar, mint a tenger zúgása; ezernyi fénypont villog, föléd borul a stadion, s meglátod magad a kivetítőn. A te arcod volna? A te mosolyod? Tétován megérinted ajkad szélét, s az öltözőben hagyott hártyákra gondolsz: néhány tízezred töredékére eltűntek a tokból, amelyben hagytad őket, valahányszor Tom benyomta a gombot görcsös ujjaival.
Még akkor is jólesőn bizsereg a karod, a lábad, mikor lassú futásnak eredsz, s intesz a tömegnek.
Archnihil
2009-05-11 23:13:41Bocs, kicsit hamarabb ment el: szóval hangulatos az egész, jópofa az E/2, gratula hozzá!
Odusz
2009-05-12 20:01:37"Az sem számít, ha utólag kiszűrnek. A reklám reklám marad. Te pedig elveszted az érmed. A lelked nem, mert azt addigra már rég eladtad."
Nagyon jó! "Tapsi- tapsi"!
Megyek is futni...
Aingus_Og
2009-05-12 23:10:05Hát ez számomra... borzalmas volt. Az E/2 olyan szinten idegsített, hogy el sem tudom mondani. Bocsánat.
Onsai
2009-05-14 16:11:20Tökéletesen szétesett az írás, akárcsak a pali. Tetszett, gratula!
Vigilis
2009-05-20 18:17:46Újra bőlére eresztem enyhén nedvedző ajkaimat. Hát na, ehhez is grat. A perspektívaváltás, a személyváltás eleinte elidegenített az egésztől, a végére meg már kényelmetlenül éreztem benne magam... a legjobb, ügyesen vezetve. Az ember porszemmé válása, a sikermánia, a teljes önpusztítás, az akarat sportjában az önálló döntések folhozása mind bennevolt. Ugyan lehetett volna pl. a korból többet közölni, de érdemben nem adott volna sokat hozzá. Ha nem lennék lusta felkelni, most én is futnék egy tiszteletkört, de a pennámat vagy a novelládat lobogtatva
Maradj nyomasztó, szétesős, scifis. Drukk neked, futó!