Patrick Rothfuss: The Name of the Wind

Kevin J. Anderson, Robin Hobb, Tad Williams és Ursula Le Guin. Tény, hogy néhány ismert névről van szó a fantasztikus irodalom jelenlegi nagyjai közül, akiknek műveit rajongók ezrei forgatják nagy örömmel. Tény azonban az is, hogy ha egy regény elkezdéséhez ilyen ismert nevek igencsak hízelgő és dicsérő ajánlásain kell keresztülvágnia magát az egyszeri olvasónak, akkor az a mű igencsak jól sikerült. A The Name of the Wind esetében pedig erről van szó. És nem ám holmi rövid „the best novel of …I recommend it, yee” jellegű, sablonos mondatokat találunk az első oldalakon, hanem szépen megindokolt, több bekezdésből álló ajánlókat a fent említett írók tollából és újságok lapjairól. Ez amolyan előjátékként kellő prekoncepcióval ajándékozza meg az embert, miszerint most kellemes szórakozásban lesz részünk. És nem is tévedünk nagyot.

 

A történet az Utcakő Fogadóban (Waystone Inn) kezdődik egy kis faluban valami nagy háború/csapássor után, ahol is – leszámítva a manapság egyre gyakrabban bekövetkező démonok és egyéb lények által elkövetett támadásokat – relatív békésen éldegél Kote, a vörös hajú fogadós. Mint előbb-utóbb kiderül, az egész világban nagy a káosz, a királyt megölték, a démonok egyre gyakoribbak, martalócok fosztogatnak, s ez az őrület lassan beszivárog a falu életébe is. Kote életére azonban sokkal nagyobb hatást gyakorol a Krónikás (Chronicler) eljövetele, aki egy nagyhatalmú varázstudó, Kvothe nyomába eredt, hogy megtudja, mi az igazság az arkanista életét övező számtalan legenda és rejtély mögött, aki nem is oly mellesleg felelős a király haláláért. És meg is találja őt. Az olvasó számára az egyes utalások hatására annyira nem meglepő, hogy Kote azonos a Kvothe nevű legendával, majd „a fogadós” beleegyezik, hogy elmondja életét a történetírónak.

 

Innentől átváltunk Kvothe szemszögébe, és a kisebb-nagyobb intermezzókat meg természetesen a befejezést leszámítva végig egyes szám első személyben halljuk a történetet. „Hősünk” a vándorló muzsikus- és mutatványosnép, az Edema Ruh gyermeke, és alig tizenkét évesen elveszíti a szüleit: mikor visszatér erdei útjáról, a társulatból mindenkit holtan talál és belebotlik a titokzatos gyilkosokba, kiket – mint később kiderül – Csandriánoknak (Chandrian) neveznek. Pár szóból kiderül, hogy a mészárlás oka valószínűleg apja legújabb éneke, aminek megírásához olyan legendákat piszkált meg és olyan neveket mondott ki, amiket nem kellett volna. Ezután Tarbean városába kerül, ahol jó három évig utcagyerekként él, majd végül összeszedi lelki erejét, és úgy dönt, mindent megtud a támadókról és megtalálja őket. Ez pedig csak az ismert világ legnagyobb könyvtárában, az Egyetem Archívumában (Archives) lehetséges. Az ide való bejutáshoz neki is be kell iratkoznia a „varázslóiskolába”, a bejárás ugyanis csak a tapasztaltabb novíciusoknak engedélyezett. Nem légből kapott ötlet, hisz a társulatukhoz korábban csatlakozott egy arkanista, Abenthy, Ben. Ő mindenfélére megtanította a fiút, még a mágia alapjaira is, amihez az ifjú Kvothénak rendkívüli tehetsége van. A bosszún túl régi vágya is teljesülhet, hisz amikor először látta Bent varázsolni, elhatározta, hogy egyszer majd ő is megtanulja a szél nevét. Így tehát végül felvételt nyer az Egyetemre, ahol is a regény legnagyobb része játszódik. Nincs szó világrengető történésekről vagy a királyság megmentéséről, a mű inkább a fiú mindennapjaira koncentrál, emberi kapcsolataira, problémáira. Ebben Hobb Látnok-trilógiájára, az ifjú Fitz kalandjaira emlékeztet.

 

Ha végignézzük az eddigi hozzávalókat, megállapíthatjuk, hogy egy jó kis sztereotipikus regény fortyog a lábosban. Részben igazunk is van, de csak első ránézésre. Rothfussnak ugyanis sikerül ezekből az alkotóelemekből egy lebilincselő könyvet varázsolnia. A kulcsszó talán a hitelesség. A világ maga rendkívül hihető, s nemcsak a történések teljesen logikusak, de a szereplők is élők, és csak annyira sablonos egyikük-másikuk, ami még nem zavaró. Maga Kvothe a legjobban kidolgozott karakter, motivációi, cselekedetei teljesen érthetőek, ami el is várható: a The Name of the Wind az ő fejlődésregénye. Rendkívül tehetséges zenész és hihetetlenül gyorsan tanul. Néha az író ugyan túllő a célon, amikor számszerűsíti, hogy mégis mennyire: hogy egyéb elfoglaltságai mellett is sikerül fél év alatt elkészítenie azt a „műremeket”, ami másoknak talán másfél alatt. A Superman-szindróma azonban nem fenyeget, mert tehetséges barátunkat annyi helyről érik sorscsapások, ellenségek, büntetések, hogy bőséggel érezzük esendő emberi mivoltát. Ráadásul Kvothe talán az egyetlen „fantasyhős” (na jó, egyáltalán nem hős), aki folyamatosan anyagi gondokkal küszködik. Árva, munkát keres a tandíjra, a megélhetésre, ami még inkább kihangsúlyozza bizonytalan helyzetét. Az egyetlen hátrány, hogy csupán a fiú szemszögéből ismerjük meg a múltbéli eseményeket, így a számtalan mellékszereplő némiképp háttérben marad. Ez egy 700 oldalas könyvnél szokatlan megoldás, mindazonáltal ez a könyv koncepciójának, a visszaemlékezésnek alapvető eleme.

 

Mint már említettem, a regény nagy része egy fiú varázslóvá, arkanistává válásáról (is) szól. A mágia szerepe azonban eléggé…..sajátos. Háromféle mágiát ismerünk meg: a szimpatikus mágiát (sympathy), a szigaldriát (sygaldry), ill. a nevek mágiáját. Az első lényegében két dolog összekapcsolása, a legalapvetőbb mágiaforma. Kapcsolj össze két követ, és ha az egyiket fölemeled, a másik is emelkedni kezd. Az energia nem vész el azonban, csak átalakul: az első kő így kettő súlyával fog bírni. Kapcsolj össze egy követ és egy szekrényt, s a kő három szekrénynél is nehezebb lesz. A szigaldriáról némileg kevesebbet tudunk meg, ez egyfajta rúnamágia, amit Kvothe az Egyetem varázsműveseitől (artificer) tanul. A nevek mágiája azonban a valódi mágia, melyet talán még a mesterek közt sem ismer mindenki. Ez hasonlít legjobban a „klasszikus” varázslásra: mondd ki a dolog igaz nevét és az engedelmeskedik neked. Engem ez A Szigetvilág varázslójára emlékeztet. Rothfussnál a varázslat meglehetősen tudományos, ami nemcsak a szimpatikus mágia szabályaiban csapódik le. Kvothe első mesterétől, Bentől is eleinte alkímiát, gyógynövénytant, stb tanult. Az Egyetemen belül pedig jön a matematika, retorika, orvoslás, és megannyi más tudomány. Egy ismertető szerint ez a regény Harry Potter felnőtteknek. Hát, ha akad is néhány közös momentum, a mágia szerepe nagyságrendekkel kisebb, nincsenek furcsa nevű varázslatok vagy tárgyak, s miután az olvasó megismerte az intézmény felépítését, a mágikus oktatás is inkább csak a hátteret biztosítja. Sokkal nagyobb hangsúlyt kapnak Kvothe emberi kapcsolatai, küzdelme a megélhetéssel, kétségekkel és néha a mesterekkel. Egy különleges ember olyan problémái, ami tulajdonképpen bárkivel megeshetnek, csak a díszlet más.

 

Sajátos továbbá a dal szerepe a regényben. Főhősünk gyermekként megtanul bánni a lanttal és számtalan történetet ismer. Kapcsolata a zenéléssel fontos motívum, s külön kiemelendő, hogy a világ történelméből is sokat csupán elhangzott énekekből ismerünk meg. Ez inkább a könyv elejére, a tarbeani tartózkodásra jellemző, később sajna kezd eltűnni.

 

A The Name of the Wind, mint az eddigiekből kiderült egy fejlődésregény, egészen tizenötéves koráig kíséri végig Kvothe életét. Ez kevésnek tűnhet, de valójában nem az. A mű olvastatja magát, és nagyon élvezetes stílusban íródott. Nem merül bele zavaróan a mindennapokba, az egyes fejezetek (92. Igen, jól olvasod, kilencvenkettő + epilógus + prológus!) rövidek, és többnyire akad egy kis csattanó a végükön. El kellett volna ugyan a tartalomjegyzék is, ami az én paperback kiadásomból kimaradt, a német verzióban pedig biztosan van, láttam. Lehet, hogy az eredeti hardcoverben is van, de hogy egy 700 oldalas műből minek spórolták volna ki azt a két oldalt, érthetetlen. Megjegyzendő, hogy maga a szerző műve egyik legnagyobb erényének a tömörséget tartja, mert nem rakott bele kilométeres leírásokat, hanem a lényegre koncentrált. Minden relatív. A további két kötet fejben már kész van, hisz maga Rothfuss is eredetileg mindössze egy kötettel számolt, ami szépen kinőtte magát. Most épp a másodikat írja, ami a korábbi megjelenési dátumok szerint már a boltok polcain van, valójában azonban még javában készül. Erről nomeg az olvasók elvárásairól az író blogján találunk egy vicces képregényt. (Lásd a kapcsolódó linket.) 

 

Mit is mondhatnék végezetül? Nagyon nehéz ilyen röviden összefoglalni egy ilyen hosszú művet. Ha visszaolvasom ezeket a sorokat, akkor úgy érzem sikerült is elkapnom valamit a regény lényegéből meg nem is. Rothfussnak azonban egyvalami biztosan sikerült: sok sztereotípiát összegyúrva, és jól megkavarva írt egy olyan regényt, ami nemcsak rendkívül szórakoztató, de még eredeti is. Noha nem vagyok annyira elájulva tőle, mint ahogy azt a könyv elején olvasható kritikák ígérték és bevallom, némileg „mágikusabb” történetre vártam, de mégis bátran ajánlom megvételre. Aki akciódús szórakozásra vágyik, villogó pengékkel és látványos varázslatokkal, az messziről kerülje el. Aki azonban nyitott egy zseniálisan megírt történetre, ami csatajelenetek nélkül sem válik unalmassá, az rendelje meg. Vagy várjon a magyar fordításra, mert állítólag az is készül. Ha valaki tud valamit róla, az szóljon.

 

Végezetül néhány link:

Hivatalos honlap: http://www.patrickrothfuss.com/content/index.asp

Interjú az íróval: https://www.sffworld.com/2007/03/interview-with-patrick-rothfuss/?