A tavi tündér és a varázsló
Messze délen, a távoli sivatagban fekszik egy oázis, és az oázisban egy kis tó. Kedves pihenőhelye ez a sivatag fáradt vándorainak, mert a tó vize olyan frissítő, hogy aki abból iszik, menten új erőre kap, s a felszínét borító miriád tavirózsa látványa még a legzaklatottabb szívet is határtalan nyugalommal tölti el.
Nem volt ez mindig így: sok évszázaddal ezelőtt az oázist egy tündérasszony uralta, aki varázslatos hatalmával megmérgezte a környéket. A tavacska vize akkor még fekete volt, mint az éjfél, keserű, mint a bürök, és hideg, mint a jég; sötét fellegek kavarogtak felette, amik eltakarták a Napot, s akinek egy csepp sütnivalója volt, elkerülte a környékét is.
Mégis akadtak olyanok, akik mohóságukban, vagy kíváncsiságukban felkeresték az oázist – mert hogy szavamat ne feledjem, legendák szóltak a tündérasszony kincséről, ami sok botor lélekben felgyújtotta a kapzsiság lángját – ám egytől egyig ugyanúgy végezték. A tó úrnője méregzöld hínárruhájában, fején tüskés sulyomból kovácsolt diadémmal kiemelkedett előttük a vízből, s finom, békanyálból szőtt kendőjével táncot lejtett a fekete tó felszínén. A varázslatos tánctól megbabonázott emberek pedig eszüket vesztve gázoltak a láthatatlan kipárolgásoktól terhes vízbe, egészen addig, amíg övig nem merültek belé. Akkor a tündér felnyitotta tavirózsa-szemét, átölelte megbabonázott áldozatát, és a tó mélyén álló hínárpalotájába ragadta, hogy ott tartsa fogva az idők végezetéig.
Élt akkoriban, a lustán hömpölygő Ezüst-folyam partján álló palotájában egy Marum nevű király, s ennek a királynak volt egy fia, Ajleh. Minden férfi, aki csak találkozott az ifjú herceggel, csodálta őt tiszta szívéért és szilaj lelkéért; de az asszonynép sem vetette meg közeledését, mert csókja a legédesebb méz ízével vetekedett.
Fülébe jutott egyszer Ajleh hercegnek a sivatagi tündér története, s mert ifjú elméje nem telt még el kellő bölcsességgel, elhatározta, hogy meglesi az asszonyt. Apja óva intette fiát, s miután az egyre csak erősködött, egyenesen el is tiltotta az oázistól, ám a forrófejű ifjú hajthatatlan volt. Egy éjjelen selyemlepedőket összekötve leereszkedett lakótornyából, lóra kapott, és elindult az oázis felé.
Kétségbeesett másnap Marum király, amikor szolgái jelentették neki fia eltűnését, mert azonnal tudta, miről is van szó. Ám hiába küldte utána testőrségét válogatott telivéreken, azok nem találták az ifjú nyomát; az oázis közelébe pedig egyikük sem merészkedett.
Hiába kérlelte a király a szolgáit, hiába ígért ezer aranyat annak, aki megleli Ajleh herceget, a palotában senki nem volt, aki vállakozott volna a feladatra, mert ismerték a tündér történetét, és féltették az életük.
Ám ekkor eszébe jutott a királynak, hogy a közeli hegyek magányában, fekete ónixból emelt tornyában lakik egy titokzatos varázsló. Senki nem látta még közelről, az egyszerű emberek mégis féltek tőle, és azt suttogták, hogy magányos tornya földöntúli gonoszságok színhelye. A közeli faluban élők gyakran vettek észre nagy, fekete madarakat a torony felett keringeni; volt, hogy bíbor köd takarta el a hegytetőt, és az is előfordult, hogy hegyomlás moraja visszhangzott a szirtek között, amitől megremegtek a házak falai.
Ám a király kétségbeesésében nem tudott másra gondolni, mint hogy felkeresse a félelmetes hírű varázslót, és tőle kérjen segítséget. Levette fejéről díszes koronáját, arannyal hímzett palástját egyszerű szőrcsuhára cserélte, vándorbotot fogott, és mezítláb, mint egy egyszerű zarándok, útnak indult.
Három nap, három éjjel vándorolt magányosan, szegényes elemózsiával, mire a hegyek lábához ért. Az utolsó faluban, ahonnan már látszott a messzi ónixtorony csúcsa, nem ismerték fel, és óva intették attól, hogy folytassa útját. Bolondnak nevezték, és a fejüket csóválták, amikor rátért a sziklás hegyi ösvényre, de ő nem törődött velük; a szívét szorító aggodalom elszánttá tette.
Újabb három napig botorkált a hegyek között; zúgó patakokon kelt át, keskeny szurdokokon verekedte keresztül magát, és meredek sziklaszirteket mászott meg, míg végül a harmadik nap délutánján egy csupasz kősziklához érkezett. A kőszikla oldalába vésve repedezett lépcsősor futott a magasba, s a lépcsősor legvégén, a szikla tetején ott magasodott a varázsló fekete ónixtornya.
A király felhágott a lépcsőkön a kétembernyi magas kapuig, amin egy kitárt szárnyú főnixmadár díszelgett. Egy ideig tanácstalanul toporgott előtte; körbejárta a tornyot, aminek a falán sem ablakot, sem hátsó bejáratot nem talált, és már éppen azon volt, hogy vándorbotjával bekopog rajta, amikor a súlyos kapuszárnyak csikordulva feltárultak.
Félelem fogta el a királyt, ahogy a félhomályos előcsarnokba nézett, de végül erőt vett magán: felidézte fia arcát, és belépett a toronyba.
Döndülve záródtak be mögötta a kapuszárnyak, s Marum király álmélkodva nézett körül a teremben. A fekete falakat csillogó jádéből kirakott mozaikok díszítették, amik soha nem látott teremtményeket: szárnyas oroszlánokat, emberfejű bikákat, ezerszemű griffmadarakat, és még sok hasonlót ábrázoltak. A király kíváncsian szemlélte a csodalényeket a mennyezeten függő jáspiskövek derengő fényében, ám egyszer csak megszédült: úgy érezte, a teremtmények őt figyelik, és mindjárt lelépnek a fekete falakról, hogy számonkérjék rajta betolakodását. Ekkor azonban a szemközti falon feltárult egy addig láthatatlan ajtó, és a király sietve belépett rajta.
Egy hatalmas teremben találta magát, aminek kupolája a magasba veszett; s a terem közepén, egy gyémántemelvényre épült trónszéken furcsa alak terpeszkedett.
Kövér volt, és pirospozsgás arcú, mint egy csecsemő; vörös selyemkaftánt viselt, amit cikornyás aranyhímzések borítottak, és pufók ujjai mindegyikén legalább három ékköves gyűrű díszelgett. Magához intette a királyt, aki a trónus elé lépdelt, letérdelt, és homlokát a földhöz érintette üdvözlésül.
– Állj fel, Marum király – mondta a kövér ember mosolyogva. – Szeláf, a varázsló előtt senki teremtett léleknek nem kell letérdelnie.
Elcsodálkozott a király, mert nem ilyen egyszerű embernek képzelte a félelmetes hírű varázslót: az ő gondolataiban valami szikár, gőgös alak élt, akinek mennydörgő szavára megremeg az égbolt, és a csillagok kábultan térnek le égi pályájukról.
– A vizek már megjósolták érkezésedet – mondta a varázsló titokzatosan -, ám arról nem szóltak, mi is a célja látogatásodnak. Mondd hát el, mit tehetek érted, Marum király, amiért szerény hajlékomba fáradtál.
A király habozott egy kicsit, elbizonytalanodott, hogy vajon nem fog-e rá megharagudni a nagyhatalmú varázsló, aki minden bizonnyal sokkal fontosabb dolgokkal tölti idejét, mint az övéhez hasonló apró-cseprő gondok megoldása. Ám Szeláf barátságos arcára nézve összeszedte bátorságát, és töviről-hegyire elmesélte, mi bántja szívét.
A varázsló csendben hallgatta végig a történetet, s időnként sokat sejtetően hümmögött. Amikor Ajleh hercegfire esett a szó, elmosolyodott, amikor a tavi tündérre, összehúzta szemöldökét. Mikor aztán Marum befejezte mondandóját, így szólt:
– Menj haza, király, és töltsd meg a szíved nyugalommal. Bánatod megindította lelkem, és úgy döntöttem, segítek rajtad. Várj türelmesen a palotádban, és ígérem, nemsokára viszontlátod fiadat.
Marum király nem győzött hálálkodni; áldotta a varázsló felmenőit hetedíziglen, aranyat ígért neki és drágaköveket köszönete jeléül, és az istenek áldását kérte fejére. A varázsló mosolyogva hallgatta a megkönnyebbült király szavait, ám amikor az felhágott a lépcsőn, hogy leboruljon előtte, és megcsókolja a lábát, csettintett egyet, és Marum király egyszerre csak palotája tróntermében találta magát.
Talán asszonynak hisz, hogy a lábamat akarja csókolgatni, dohogott magában Szeláf; de aztán túltette magát a dolgon, felemelkedett trónusából, és könyvtárszobájába sietett. Elhaladt a ritka jószágokkal teli bogárgyűjteménye mellett – egy nagy varázslónak is lehetnek időnként furcsa bogarai, és Szeláf gyűjtötte az ilyen haszontalanságokat -, ügyet sem vetett a kisebb bűbájokat és mesés útileírásokat rejtő fóliánsokra, míg végül eljutott a varázslatos teremtményeket osztályozó tekercsekig. Rövid morfondírozás után levett a polcról egy fekete bőrtokot, óvatosan feltörte a viaszpecsétet, és egy foszladozó pergament húzott ki belőle.
Hosszú ideig szemlélte, többször is gondosan átolvasta, hümmögött magában, és a fejét csóválta. Végül visszarakta a pergament a helyére, végighúzta tenyerét a pecséten, ami azon nyomban összeforrt, és laboratóriumába sietett.
Leakasztotta a falról kedvenc tarisznyáját, magához vett három szelencét – egy hófehéret, egy kénsárgát, és rövid tanakodás után egy tűzvöröset -, és tamariszkuszból faragott botját kezébe fogva kilépett tornya kapuján.
Szavakat kiáltott az égre, amikre aprócska, bíbor felhő jelent meg a torony csúcsa felett. Vörös eső kezdett hullani belőle, ami furcsamód semmit nem áztatott el, de Szeláfnak nem is ez volt a szándéka. Az esőcseppeken megtörő napfény nemsokára tizenhétszínű szivárványt ívelt az égre, aminek közelebbi vége éppen a varázsló lába elé ereszkedett. Szeláf megmerítkezett a szivárványban, és a következő pillanatban a tavi tündér oázisában találta magát.
Az oázis éppen olyan volt, ahogy Marum király története, és a fekete bőrtokban őrzött pergamen szóltak róla. Kiszáradt fák övezték, és sűrű, sötét fellegek kavarogtak tavának fekete vize felett, amin egyetlen árva rezdülés sem látszott.
– Tudom, hogy hallasz, tündér – kiáltotta a varázsló. – Engedd szabadon Ajleh hercegfit, s akkor nem háborgatlak.
Válasz nem érkezett, a fekete víztükör mozdulatlan maradt, talán csak a fellegek kezdtek dühödtebben kavarogni odafenn.
Ám legyen, mormogta magában Szeláf, és elővette tarisznyájából a hófehér szelencét. Felnyitotta, s azon nyomban egy hórihorgas, fehér kaftános dzsinn jelent meg előtte. A dzsinn meghajolt, kampós orra majdnem a földet érte, és hadarni kezdett.
– Mit parancsolsz, gazdám? Halmozzam lábad elé a világ összes kincseit? Tegyem rabszolgáddá a leggyönyörűbb hercegnőket? Vagy talán megint csak különleges bogarakat hozzak neked a Hold túlsó feléről, mint legutóbb?
Ám Szeláf leintette a dzsinn szóáradatát, és így szólt:
– Építs nekem egy harminc láb magas tornyot, s a torony tetejébe kovácsolj egy napsugárból készült harangot. A harangon legyen egy ezüstkötél, az ezüstkötél érjen le a földig. Ha ezt elvégezted, visszatérhetsz a szelencédbe.
– Csak ennyi? – kérdezte csalódottan a dzsinn, de Szeláf összehúzta szemöldökét, s erre gyorsan munkához látott. Nem telt bele három szívdobbanás, ott állt az oázisban a hófehér torony, csúcsán a napfényből kovácsolt haranggal. A dzsinn várakozóan nézett a varázslóra, ám az felnyitotta a szelencét, s a szellem visszatért otthonába.
Szeláf megragadta az ezüstkötelet, és jó erősen meghúzta. Hang nem hallatszott, de a harang olyan fényesen ragyogott fel, mint a Nap az égen, és a tó felszínét tündöklő fényár öntötte el. A felhők kavarogni kezdtek, a fekete víz dühösen hullámzott, de a varázsló addig nem hagyta abba a harangozást, amíg a tündér ki nem emelkedett a tó mélyéről.
– Miért kínzol engem ezzel a nagy fényességgel, emberfia? – kérdezte. – Hagyj nekem nyugtot, mert én sem ártottam neked, s menj békével utadra.
– Nem úgy van az – felelte a varázsló. – Raboskodik nálad egy hercegfi, aki tiszta szívű, szilaj lelkű, s csókja olyan édes, mint a méz. Add ki nekem, s ígérem, élhetsz tovább a tavadban háborítatlanul.
A tündér megrázkódott, mint akit arcul ütöttek, s tavirózsa szeme-dühösen összezárult. Zúgó szél támadt az oázisra, felkavarta a tó fövenyének keserű homokját, de Szeláf rezzenéstelenül állt a torony mellett. A tó úrnője, látva, hogy ilyenformán nem ér célt, felnyitotta szemét, lecsendesítette az elemeket, és negédes hangra váltott.
– Átadom én szívesen a hercegfit – búgta bársonyos hangon -, csak éppen kényelmes kerevetén pihen tómélyi palotámban, és nem akarom megzavarni édes szendergését. Ám amíg alszik, szívesen elszórakoztatlak téged egy olyan tánccal, amilyet még soha nem láttál azelőtt.
Azzal elővette békanyálból font kendőjét, lehunyta tavirózsa-szemét, és táncolni kezdett a tó felszínén. Ám Szeláf sem hiába olvasta el a fekete bőrtokban rejlő pergament, menten rájött, mit forgat a fejében az asszony. Meghúzta a harang kötelét, s fényár borította el a tavat, amitől a tündér lába megbicsaklott; kezét szeme elé kapta, és felkiáltott fájdalmában.
– Ne játssz velem, asszony – mondta szelíden Szeláf. – Inkább térj vissza hínárpalotádba, és hozd fel onnan Ajleh hercegfit, mert különben addig húzom ezt a harangot, amíg csak az erőmből telik. S hidd el nekem, elég erő van a karomban ahhoz, hogy akár három napig is itt maradjak.
A tündér szeméből sütött a harag, amikor a varázslóra nézett, de látta a kezében az ezüstkötelet, s kénytelen-kelletlen engedelmeskedett. Ám amikor lemerült hínárpalotájába, kendőjével meglegyintette az ifjú ajkát, csak utána emelkedett ki vele a vízből.
– Vidd hát magaddal a hercegedet – sziszegte. – De előre megmondom, hogy nem telik majd benne sok örömöd.
Azzal otthagyta Ajlehet a derékig érő vízben, és visszatért a tó mélyébe.
Volt nagy öröm, amikor Szeláf, a varázsló, és az ifjú herceg a szivárvány ívén leereszkedtek a királyi palota udvarára. Marum király azt sem tudta, hová legyen örömében; negyven birkát húzatott nyársra, tündöklő rózsákkal díszíttette fel a palota minden szegletét, és kihirdette, hogy aznap este a palota népe, az utolsó kisinassal bezárólag pompás lakomára hivatalos. A varázslót hálából minden jóval el akarta halmozni, ígért neki smaragdot, gyémántot, és sok más drágaságot, ám Szeláf szerényen meghajolt, és semmit nem fogadott el cserébe.
Mikor aztán leszálltak a csillagok, a palota népe ott tolongott a roskadásig megrakott asztaloknál. A legdíszesebb asztalnál maga Marum király ült, jobbján megkerült édesfiával, balján a vöröskaftános varázslóval. Hosszú és szép beszédet mondott Ajleh hercegfi megmeneküléséről, s nem felejtette el kiemelni Szeláf, a varázsló jószívűségét sem; ám amikor befejezte mondandóját, s a lakoma megkezdődött, váratlan dolog történt. Alig emelte ajkához az első szem fügét, Ajleh hercegfi köhögni kezdett, s bárhogy is erőlködött, nem bírta szájába venni az ételt.
Akkor ezüstserlegből aranyló bort próbált inni, de amint a serleget az ajkához közelítette, megint köhögni kezdett. S így ment ez minden étellel és itallal, ami csak az asztalára került.
Marum király ijedten ült a székén, Ajleh herceg meglepetésében szólni sem tudott, s a palota népe tehetetlenül figyelte őket; egyedül a varázsló ült nyugodtan a helyén, mert biztos volt benne, merről fúj a szél. Tündérek, dohogta magában kelletlenül; vett még egy szemet a cukrozott datolyából, ami nagyon ízlett neki, feltápászkodott, és a királyhoz fordult.
– A tündéraszony keze van a dologban – mondta. – Alábecsültem a furfangosságát. De nem kell aggódnod: visszamegyek hozzá, és feloldom az átkot a fiadról. Addig is fektessétek puha párnák közé a herceget, és semmiképpen ne próbáljátok etetni, vagy itatni, amíg vissza nem térek.
Azzal meg sem várva a király válaszát, pufók ujjaival összefogta selyemkaftánját, és kisétált a palota udvarára. Felnyúlt az égre, és elkapta a szép telihold két ezüst sugarát; végüknél összekötötte őket, és beleült, mint egy gyermek a hintájába. Meglóbálta a lábát, s hamarosan olyan magasra lendítette a holdsugár-hintát, ahonnan a csillagokat is megérinthette volna. De ő ügyet sem vetett a csillagokra, hanem a földet figyelte, s amikor a tündérasszony oázisa fölé lengett, a mélybe vetette magát. Varázsszavakat mormolt, széttárta kaftánja szárát, s puhán, mint egy tollpihe, leereszkedett a tó partjára.
– Tündér – sóhajtotta fáradtan. – Ne játssz velem. Oldd fel az átkot, amit a hercegre helyeztél, különben elfogy a türelmem.
Ám szavaival csak annyit ért el, hogy a tó felett kavargó sötét fellegek a vízre ereszkedtek, és gúnyos kacaj visszhangzott a mélyből. Látta a varázsló, hogy a fellegek miatt napfénnyel semmire nem fog menni, elővette hát tarisznyájából a kénsárga szelencét. Felnyitotta, s egy alacsony, sárga kaftános dzsinn jelent meg előtte, aki nagyobb volt széltében, mint hosszában.
– Mit parancsolsz, gazdám? – kérdezte ásítva a dzsinn, majd kelletlenül meghajolt Szeláf előtt.
– Építs nekem egy hatvan láb magas tornyot – felelte a varázsló -, és a tetejére kovácsolj egy harangot a legfinomabb erdei mézből. A harangon legyen egy aranykötél, az aranykötél érjen le egészen a földig. Ha ezt elvégezted, visszatérhetsz pihenni a szelencédbe.
A sárga kaftános dzsinn újra meghajolt, s nem telt bele kilenc szívdobbanás, ott állt az oázisban az aranyszín torony, csúcsán a mézből kovácsolt haranggal. A dzsinn harmadszor is meghajolt, és visszatért a szelencébe, Szeláf pedig meghúzta az aranykötelet.
Mély kondulást hallatszott, s a tó keserű vize menten édessé vált, amit a tündérasszony nem álhatott. Prüszkölve emelkedett ki a vízen kavargó felhők közül; tavirózsa-szeme hol kinyílt, hol bezárult a dühtől, s hínárruhája megfeketedve lobogott körülötte.
– Miért zaklatsz megint, emberfia? – sziszegte. – Hát nem adtam ki neked a herceget, úgy, ahogy kérted?
– Tudod te azt jól, asszony, miért jöttem vissza hozzád – felelte szelíd mosollyal Szeláf, de a kötelet nem engedte el. – Vedd le az átkot az ifjúról, s ígérem, élhetsz tovább a tavadban háborítatlanul.
A tündér hínárszoknyája körül gomolyogni kezdtek a fellegek, dühödt szél rázta meg az oázis kiszáradt fáit, s kavarta fel a tó fövenyének keserű homokját. Ám látva a varázsló kezében az aranykötelet, nem mert ellenkezni.
– Adok neked egy kendőt – mondta. – Vidd el a hercegednek, és legyintsd meg vele az ajkát. Ahogy ezt megteszed, rögvest lehullik róla az átok.
Azzal magasba hajította finom, békanyálból szőtt kendőjét, amit egy könnyű szélfuvallat a varázsló lába elé libbentett. Nem szólt többet: lehunyta tavirózsa szemét, és visszamerült a fekete tó mélyébe.
No, ezzel is megvolnánk, mormogta magában Szeláf, s úgy, ahogy érkezett, holdsugár-hintáján visszatért a palotába. Azonnal Ajleh herceg lakosztályába sietett, ahol a király, s udvaroncai már türelmetlenül várták. A hercegfi ágyához lépett, elővette a békanyál kendőt, és finoman végigsimított vele az ifjú ajkán.
Ám abban a pillanatban, hogy a kendő Ajleh ajkához ért, eget-földet rengető égzengés tört ki odakint. Süvítő szélvihar rázta meg a palotát; a széles ablaktáblák egymás után csapódtaki ki, és keserű, fekete esőcseppek záporoztak be rajtuk.
Az udvaroncok ijedten szaladtak ki a lakosztályból, csak a király és a varázsló nem hagyták magára a herceget. Akkor a padlóra hullott esőcseppek hirtelen megduzzadtak, s egy pillanat alatt zúgó folyammá váltak. A folyam elmosta a királyt, el a varázslót, s a hercegfit ágyastul-mindenestül hullámaira vette, és az egyik ablakon kihömpölygött vele az éjszakába.
Mikor az udvaroncok végre összeszedték bátorságukat, és visszamerészkedtek a hercegi lakosztályba, a királyt és a varázslót a földön fekve találták; s a padlón egy csepp víz, annyi sem volt. Megijedtek az udvaroncok, mert halottnak hitték mindkettejüket; annál nagyobb volt a megkönnyebbülésük, amikor Marum király, és Szeláf hamarosan magukhoz tértek.
A király keseregni kezdett, amikor rájött, hogy fiát újra elragadták tőle, a rászedett varázslót azonban elöntötte a méreg. Se szó, se beszéd, faképnél hagyott mindenkit, és kiviharzott a palotából; egy marék homokot vett a kezébe, az égnek hajította, varázsszavakat mormolt, és megidézte a Négy Szeleket.
Rettentő zúgással érkeztek a Szelek északról, délről, keletről és nyugatról, s mivel nem szívlelték egymást, azonnal összekaptak. Süvítve keltek birokra, s hamarosan olyan ádáz küzdelembe keveredtek, hogy hatalmas portölcsért kavartak maguk körül. Ám a varázsló épp erre várt: amikor a portölcsér már majdnem az égig ért, köntösének övét gyeplőként vetette át rajta, rápattant, és az oázis felé hajtott.
Pirkadat volt, amikor megérkezett; leugrott a forgószélről, ami abban a pillanatban elenyészett, és útjára engedte a Négy Szeleket. Az oázis tavacskáját fekete jégpáncél borította, de Szeláf haragja olyan nagy volt, hogy ügyet sem vetett rá; előkapta tarisznyájából tűzvörös szelencéjét, és felnyitotta.
Egy lángoló dzsinn jelent meg előtte, aki a varázsló arcát megpillantva reszketve borult térdre, mert még soha nem látta ilyen dühösnek gazdáját.
– Dzsinn! – mennydörögte a varázsló, eget-földet zengető hangon. – Megparancsolom, hogy építs nekem egy kilencven láb magas tornyot, és a torony tetejére kovácsolj egy harangot a pokol legforróbb tüzéből. A harangon legyen egy kötél, amit szalamandrák perzselő bőréből fonj, s a kötél érjen le egészen a földig!
A dzsinn reszketve engedelmeskedett, s egy szívdobbanás sem telt belé, ott állt a tó partján az égővörös torony, tetején a tűzből kovácsolt haranggal. A szellem félelmében visszamenekült szelencéjébe, s a varázsló a szalamandrák bőréből font kötéllel harangozni kezdett.
Nem adott ki magából hangot a harang, de ahogy Szeláf a kötelet húzta, haragos tűz söpört végig a tó felett, megolvasztva a fekete jeget, s felforralva vizét. A tündér fájdalmában kiáltozva emelkedett ki a vízből, de a varázsló akkor sem hagyta abba a harangozást, amikor a tó úrnője kétségbeesetten könyörgött az életéért.
Csak húzta és húzta a kötelet, s a tündér testét lángok borították el. Hínárruhája feketére égett, és hamuként pergett le róla, sulyomdiadémja a forróságtól kiszikkadt, és vért serkentett homlokán. Végül a tündér nagysokára kivergődött a partra, és félig élve, félig holtan térdre rogyott a varázsló előtt.
Ekkor engedte csak el a kötelet Szeláf, s mert még mindig fűtötte a düh, így szólt a tündérhez:
– Eddig csak játszottam veled, asszony, de mert majdnem elveszejtettél engem, s Marum királyt, súlyos büntetést szabok ki rád! Most azonnal elengeded Ajleh hercegfit, s mind a többieket, akiket gonosz életed során fogságba vetettél! Megesküszöl a színem előtt, hogy örökre palotádban maradsz, és nem háborgatod az embereket, különben visszatérek hozzád, és addig húzom ezt a harangot, amíg tavad ki nem szárad a forróságtól, s te magad hamuvá nem porladsz!
– Megesküszöm – suttogta alig hallhatóan a tündér, s erre – láss csodát – a tó vize kettévált, és a mélyben raboskodók, élükön Ajleh hercegfivel, sértetlenül futottak ki a partra.
Megkönnyebbült Szeláf szíve, amikor látta, hogy a herceg ép és egészséges. A megszabadult lelkek mind elébe járultak, köszönetet mondtak neki, aztán útnak indultak rég nem látott otthonaik felé. Nem sok idő elteltével csak Ajleh herceg, a varázsló, és a tavi tündér maradtak az oázisban.
– Mi lesz most velem? – kérdezte csendesen a tó úrnője. – Mivel enyhítem végtelen magányom? Azért ragadtam el az emberherceget, mert szükségem volt napfényes lelkére, tüzes szívére, és ajkának mézédes csókjára, amit nem állhatok, de ami nélkül mégsem élhetek.
Azzal sírva fakadt: tavirózsa szemének szirmai egymás után hullottak a part fövenyére.
Elkomorodott erre Szeláf, s Ajleh hercegfi megmenekülésétől megenyhült lelke szánalommal telt el. Azon morfondírozott, hogyan is nyugtathatná meg az asszonyt, míg végül eszébe ötlött a megoldás.
Elővette a három szelencét, és magához szólította a három dzsinnt; aztán a fellegek sötétségéből, az oázis keserű homokjából, és a tó hidegéből egy emberalakot teremtett.
A sárga dzsinntől egy csepp mézet kért, a fehértől a fényes Nap egy sugarát, a vöröstől pedig egy lángnyelvet a föld méhének örökké égő tüzéből. A mézet aztán a teremtmény ajkára csepegtette, hogy azzal enyhítse keserűségét; a napsugarat szemébe varázsolta, hogy az adjon neki világosságot; s végül az örökké égő tüzet a szívébe ültette, így keltve őt életre.
Amikor meglátta a varázslatos teremtményt, a tündér szeme olyan gyönyörű tavirózsává bomlott ki, amilyet sem azelőtt, sem azután nem látott halandó ember. A varázsló a tündér kezébe helyezte a teremtmény kezét, aki többé le sem tudta venni szemét a párjáról. Kézenfogva sétáltak a tóhoz, átölelték egymást, és a mélybe merültek; s abban a pillanatban eloszlottak az oázis felől a sűrű fellegek; a tó vize tiszta lett, mint a kék ég odafenn, s felszínén tavirózsák miriádjai bomlottak ki.
Akkor Szeláf, a varázsló búcsút intett Ajleh hercegfinek, és visszatért fekete ónix tornyába, különös kísérletei és még furcsább bogarai közé; a herceg, Marum király legnagyobb örömére végleg hazakerült otthonába, s idővel olyan bölcs király lett belőle, hogy még apján is túltett; a tavi tündérasszonyt és párját pedig senki nem látta többé.
Az oázis azóta is kedves pihenőhelye a sivatag fáradt vándorainak: mert tavának vize olyan frissítő, hogy aki abból iszik, menten új erőre kap; dús pálmafái hűs árnyékot adnak; s a tó felszínét borító tavirózsák látványa még a legzaklatottabb ember szívét is eltölti határtalan nyugalommal.
beltine
2009-12-06 15:23:08nekem is tetszik:))) szeretem a "mesés" meséket:)
RENE
2009-12-08 08:50:07Gyönyörűszép mese.
Feltűnt a sok hármas szerkezet, a közepénél már jóllaktam velük.
Legjobban a tündérnek adott vőlegény tetszett.
Foldonjaro
2009-12-09 19:05:10T. Abdul! Kinyomtattam és tegnapelőtt elmeséltem ezt a mesét 6 és 5 éves fiaimnak. Néhány nehéz szót egyszerűsítettem, két helyen azt hiszem egész sorokat is, de ez nem sok, sok régi mesekönyv nyelvezetével is meg kell ezt tenni. A lényeg hogy nagyon tetszett nekik a történet, bár eleinte nem akartak nagyon figyelni, de azután a varázsló teljesen lekötötte a figyelmüket. Örömet okoztál két jóravaló kistöpének, köszönjük.
(Sok sikert a továbbiakhoz, amikor kész akkor még 5-10% rövidítés, és pár dagályos/idegenes szó kihúzása, ha van időd átolvasni, de legtöbbször belátom, nekem sincs időm átjavítani saját anyagaimat.)
Utazo
2009-12-12 18:57:26Kedves Abdul!
A novelláid miatt regeltem, illetve azért, hogy megtudhassam, hogy hol lehet többet olvasni belőlük!
Maradok tisztelettel: az Utazó
soraya
2009-12-22 19:15:02Varázslatos. Élmény olyan emberek munkáját olvasni kik képesek a bennük rejlő mesét felszínre hozni, megfelelő szavakba önteni. Mert az ilyen művekben- legalább is szerintem- egy belső valóság tárul az olvasók szemei, képzelete elé.
Gratulálok.