Ed Greenwood: Elminster megkísértése (Elminster-ciklus III.)
Sokféle tartalmi értéket hordozó fantasy regény van. Vannak jók, rosszak, nagyon rosszak, és olyanok is, amelynek olyan elképesztően borzalmasak, hogy elolvasásuk a mártírium érzésével ajándékozza meg az olvasót, hogy azon kevés emberek közé tartozik, akik végigjárták azt a Golgotát amit a mű élvezeti értéke okoz. Ha a pokolban büntetnek unalmas regények olvasásával, amelyek valódi szenvedést okoznak, akkor az Elminster ciklus harmadik regénye ilyen.
Tényleg gondban vagyok az ismertetővel, mert nem tudom valami épkézláb tömör leírásba belesűríteni azt a „cselekményt” ami a regényben olvasható, mert tartalmilag körülbelül olyan koherens, mintha több fantasy regényből véletlenszerűen bekötött lapokból állna a könyv.
Soha, sehol nem olvastam még ennyire kaleidoszkópszerű, ennyire széttördelt történetszilánkokból álló történetet. Annyi nevesített szereplő jelenik meg, és annyi egymástól független esemény történik, hogy az olvasó elveszíti az érdeklődését a sok feldobott labda láttán, és már egyszerűen nem érdekli. A szerző annyi elvarratlan történetszálat indít a regényben hogy esélytelen fejben tartani.
Frissen olvastam, de képtelen vagyok szabatosan, röviden, néhány sorban elmondani a cselekményt, egyszerűen azért, mert ennek a regénynek NINCS egységes cselekménye.
Greenwood próbál valami izzadságszagú, hajánál fogva előrángatott „küldetést” adni Elminster számára; -menjen el ide, szolgája ezt, menjen oda, keresse azt- de ezek olyan utak és feladatok amiből az olvasó nem érzi ki azt, hogy ennek ugyan valami jelentősége lenne Elminster fejlődésében.
Pici, apró kis sztori indítások gyűjteménye, amiket csak az köt össze, hogy szinte minden fejezetben szerepel egy szellem; aki jeges érintésével szétrobbantja áldozatait és elveszi életerejüket. De ezek a lidérces jelenetek olyan erőltetett írói akarattal, tartalmilag annyira elütő átvezetéssel vannak megírva, ami elveszi azt a minimális érdeklődést is, ami esetleg a folyó történések iránt mutatkozik az olvasóban. Olyan sok történeti szálat indít el, párhuzamosan és függetlenül, hogy az ember képtelen megérteni a cselekményt.
Biztosan ismeritek az érzést, mikor a jó könyvek olvasásánál, amibe az ember bele tudja élni magát a lelki szemei előtt valóban, – mint valami filmvásznon – látja a történéseket, a cselekményt. Csak ehhez az kellene, hogy engedi az olvasót tartósan egy-két eseményre figyelni, hogy megismerje a szereplőket és felkeltődjön az érdeklődése a történet iránt.
A regény olvasása közben olyan érzése van az embernek, mintha harminc mesemondó állná körbe és mondaná mindegyik a magáét eseményekről, személyekről, és neked egyszerre kellene a történetekben felfedezni valami egységes dolgot, ami összekapcsolja őket.
Esküszöm, szerintem ezt a regényt úgy írta Greenwood, hogy minden nap leült a gépéhez írt egy kicsit, ami eszébe jutott, függetlenül attól, hogy az agymenése kapcsolódik-e már az eddig leírtakhoz, és kész. A karakterszám megvan.
Nekem az égvilágon semmi bajom sincs azzal, ha egy regény cselekménye több szálon fut, amelyek később összefésülődnek, de itt nemhogy nem fésülődnek össze, hanem még a könyv vége felé is új, független szálak vonódnak be és az egész egy nagy gubancos katyvasz, amin az ember csak idegesíti magát, és frusztrálódik.
Nagyon sokszor érzi azt az olvasó: nem érdekli az, amit olvas. Elképesztő, hogy az írónak mennyire nincs érzéke ahhoz, hogy arról írjon, ami az olvasót érdekli: A Hárfások szervezetét megemlíti, mint olyat, aminek a megszervezésében benne volt Elminster keze, de egy büdös szót nem ír a céljaikról, és nem is meséli el az alapítás körülményeit, és ezért az olvasónak nem is lehet fogalma arról, kik azok a Hárfások, hacsak nem olvas hozzá világleírást.
A regény legidegesítőbb vonása ez a végletekig fokozott széttördelt történetvezetés és az a furcsaság, hogy MINDEN szereplőnek nevet ad, azoknak is, akiknek csak annyi jelentőségük van, hogy útbaigazítják a mellékszereplőket, tovább fokozva a megjegyzendő nevek számát mert nem lehet eldönteni melyik nevesített szereplőnek lesz jelentősége a későbbiekben.
Ráadásul totálisan lényegtelen dolgoknak áldoz oldalakat: két mágus Faerün irodalmáról vitatkozik, hogy melyik vers meg költemény jobb, mint a másik, oldalakon át szerencsétlenkednek egy öszvérrel ami állandóan a porba dobja őket, szóval az egész regény olyan -Ford Fairlane szavaival élve- „mintha sajtreszelővel rejszolna az ember: ritkán szórakoztató, de leginkább fájdalmas.”
Az írónak van benne egy-két érdekes húzása: nekem például tetszett a harcosból a vidék önjelölt urává avanzsált „Róka” nevű zsoldos alakja. (Akinek az egész magánhadseregét Elminster egymaga nyílpuskázta halomra.)
Vagy a szolgálattevő Mystra szentélyőr alakja, aki már alig várja, hogy leteljen a négy esztendő és hazamehessen végre; de ezek olyan apró élvezeti élményeim, mintha észrevenném, hogy evés közben a sz*r nyomokban mogyorót is tartalmaz…
Egyszerűen borzalmas, iszonyatos és emészthetetlen. …és ráadásul beteges.
Van az utolsó pár oldalon egy jelenet, ami arról szól, hogy Mystra kegyelméből egy élőhalott-csontváz varázslónő újra felépíti a testét, hogy emberi életet élhessen.
A dolog „poénja” az hogy – pillanatnyilag – nem maradt elegendő hatalma a teljes testének felépítéséhez és deréktól lefele egy lecsupaszított csontváz. Nos, eképp kinézve zörög be a legközelebbi fogadóba, hogy egy női ruhát kérjen. (Az ép részeit a hosszú haja takarja.)
Egyébként lehet, hogy csak nekem tűnt fel, de ez a női ruhákkal való kacérkodás, meg az a momentum, hogy a szereplők női ruhát húznak, vagy adnak rájuk, meglehetősen gyakran tűnik fel a ciklus eddig általam olvasott regényeiben. Az első kötetben a pékre női ruhát húznak, később Elminster maga is nővé változik, és ebben a részben is, a két vén mágus szerez valami mágikus női ruha kollekciót, amiben a fogadóban parádéznak…jesszusom!
Lehet tovább gondolni, hogy ki mire következtet ebből az író személyiségére vonatkozóan, én biz isten úgy gondolom, hogy otthon mikor nem látják, két könyv megírása között a tükör előtt női ruhában pózol.
A félig-csontváz nő jelenet olvasása után már abban se vagyok biztos, hogy nincs-e az anyja mumifikálódott teteme az ágyában, de nem feszegetem tovább Ed Greenwood személyiségi jogait.
A regényt kizárólag azoknak a kényszeres gyűjtőknek ajánlom, akik egy könyvet nem az élvezeti értéke miatt, hanem a birtoklásáért vesznek.
SlyZero
2010-07-08 10:35:57Csatlakozom pepehez, nyugodtan lehet spoilerezgetni az ismertetőkben!
A hozzánk hasonló mártíroknak, akik olvasták ezeket a förmedvényeket, már úgyis mindegy. Akik pedig még nem, azokat jobb megkímélni attól, hogy saját maguknak keljen azt felfedezni.
Noro:
Ha ez megnyugtat, szerintem ez volt a mélypont. A következő regényben legalább már akciók lesznek (meg olyan tájleírások, amiket csak az összes, eddig megjelent szörnyes kiegészítőt végiglapozva lehet megérteni). Az utolsó pedig csak simán érdektelen.
Zajec
2010-07-08 11:28:22Az utóbbi időben ez már a többedik ismertető, ami mélyen (és nyilván okkal)lehúzza a tárgyát. Értem én, hogy sok a rossz, hogy ezt is le kell írni, és az irónia önmagában is szórakoztató, de kérlek titeket, akik - ezek szerint - több idővel rendelkeztek a válogatáshoz; ajánljatok nekem valamit, ami mostanában jelent meg, ha lehet, magyarul, és JÓ. Amit nem mártíromság elolvasni, megvenni is érdemes, stb. De tényleg. Mit vegyek a kezembe abban a néhány órában, ami hetente az olvasásra marad?
<small>Iróni-A-Méter: 1/5</small>
Diocletianus
2010-07-08 11:33:10(Zajec: pl. Gaiman-től A Temető könyve... De inkább a könyvajánló topicban érdeklődj!)
chipie_ambrosia
2010-07-11 01:26:04Zajec: a Varázsló lánya- drow ciklust / 3 részes/ az jó volt.
Blazious
2010-07-21 14:16:39Zajec:
David Gemmell bármelyik könyve. Attól függ hogy mit szeretsz. A rigante ciklus könyvei amolyan róma-kelta ellentétet ír le, A drenai saga könyvei tipikus középkori fantasy regények.
Forgotten realmsból Paul Kemp Alkonyat-Estidő-Éjfélmaszk trilógiáját ajánlom.
De könnyebb lenne ha írnál valamit, hogy mit szeretsz.