Szerepjátszók 2.

1.
 
A nő, ha nem is nézett ki randán, de azon a vékony határvonalon egyensúlyozott, ami a rémségek, és az elhanyagolt, kopott, de még úgy-ahogy kikapós háziasszonyok közt húzódik. Még két kupica whisky sem tudta megszépíteni. Vörös arc, olyan haj, ami mind színre, mind kinézetre olyan mint a széna, és vagy harminc kilónyi súlyfölösleg. A szemei valaha kékek lehettek, mostanra viszont olyanok, mintha valaki kihipózott volna egy szilvát. Olyan volt, mint valami kiöregedett kamionos kurva, amelyik már nem is fárasztja magát sminkeléssel, mert tudja, hogy már tíz évvel korábban se nagyon lett volna értelme.
Mégis tudtam, hogy fel fogom vinni a szobámba: gigantikus mellei voltak. Tíz napig remekül elszórakoztam a halakkal, de most már szerettem volna a kezeim közé kapni valamit, ami nem pikkelyes, nyálkás, és nem az oxigénhiány miatt vonaglik, ha kezelésbe veszem.
Szemeztünk egy pár napja, így tudtam, hogy nem lesz nehéz dolgom, de bírtam annyi rutinnal, hogy tudjam, nem árt, ha előtte elérzéstelenítem magam, hogy utólag minél kevesebb dologra emlékezzek, és így minimálisra redukáljam a későbbi szégyenérzetet.
A biztonság kedvéért kikértem még két pohárnyival a legerősebből. Pofátlanul sokba került – komoly pénzt tettem volna rá, hogy egyedül én fizetek érte ennyit a csehóban, és tőlem két asztalnyira negyed áron állnak be a helyi halászok -, de tizenháromezer dollárt tároltam a szobámban, húszasokban és ötvenesekben, és még száznyolcvanötezer egy kártyán, szóval túl tudtam magam tenni a dolgon.
Alaposan adtam a májamnak, ráadásul sikerült felszednem legalább kettő, de az is lehet, hogy öt kilót: a fűszeres sült húsok, és az édes-krémes tészták mindig is a gyengéim közé tartoztak. De nem aggódtam: évi három hét züllöttségi szünetnek bele kell férnie. Pár nap alatt ledobom a kilókat, és a macskajaj is megszűnik.
Bedobtam az utolsó nyeletnyi májzsugorítót is, vettem egy nagy levegőt, és Szent Júdáshoz, a veszett ügyek védőszentjéhez imádkoztam, hogy valahogy sikerüljön összehoznom egy erekciót, ha arra kerül a sor.
Ekkor lépett be a fazon. Nem illett a környezetbe. A városka, ahol pihentem, nem volt turistacsalogató. A helyiek nem ellenkeztek ugyan, ha a városiak náluk hagytak egypár dollárt, de nem is küzdöttek kezüket-lábukat törve, hogy minden vörös centet kicsaljanak azoktól, akik megszállnak náluk, lehetőleg úgy, hogy még élvezzék is ezt, és a következő évben se fukarkodjanak. Ez a fickó viszont úgy nézett ki, mintha valami hatvanas években forgatott angol sitcomból lépett volna elő. Kövér, ötven-hatvan közötti, lóarcú figura, tiritarka ingben, fehér zoknival viselt szandállal: az ember azt várta, hogy cockney akcentussal mond valami sikamlós és kétértelmű blődséget, majd ki tudja honnan gépi kacagás harsan fel.
Nem sokat teketóriázott. Leült az asztalomhoz – túl részeg voltam ahhoz, hogy rászóljak, és azt se vettem biztosra, hogy nem csak Etil Bácsi tréfál meg -, rám vigyorgott, majd intett a csaposnak. Miután felfogta, hogy a fickó akkor sem mozdulna ki a pult mögül, ha kigyulladna a kégli, és dobtáras géppuskával lőnék a helyet, valamint nincs egyetlen pincér sem, odament hozzá, kikért magának egy korsó sört, majd visszaült a velem szemben lévő székre.
Lassú kortyokban kiitta a sört, elégedetten sóhajtott, majd hátradőlt.
– Sétáljunk egyet – mondta, bármiféle felismerhető akcentus nélkül.
– Tessék? – kérdeztem vissza. Kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy ha annyira nem vagyok részeg, hogy a debellát tizenéves pompomlánynak lássam, akkor ezt a fazont sem képzelem. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat.
– A legfontosabb az, hogy ne tegyen semmi meggondolatlanságot, Mr. Sawey. Nem járna jól.
Egészen addig a pillanatig nem hittem a gyors kijózanodásban. De amikor a fickó Saweynek szólított, negyed másodperc alatt kiszállt belőlem a pia kilencven százaléka.
A Sawey az igazi családnevem. Utoljára akkor használtam, amikor a seregben szolgáltam, és miután megrendeztem a halálomat, úgy gondoltam, okosabb lenne megszabadulni tőle, főleg hogy tudtam, a keresztnevet nem túl okos dolog nagyon megváltoztatni: az ember halála napjáig odakapja a fejét, ha meghallja a régit. Nem rohangászik túl sok Quincy Sawey a világban: csináltathattam volna új papírokat, más születési hellyel, és dátummal, de nem sokat értek volna. Végül Quincy Sawey eltűnt a balfenéken, hogy átadja a helyét Quincy McBainnek.
Fogalmam sem volt, honnan tudta Lópofa, hogyan neveztek pár éve, de nem kellett nagy észnek lenni, hogy leessen, hogy bajban vagyok.
– Mit akar? – kérdeztem, és felmértem a terepet. Túl sokan ültek a kocsmában, én pedig nem vagyok akcióhős: relative jó vagyok abban, hogyan kell eltalálni valakit lőfegyverekkel, és ha sarokba szorítanak, elboldogulok a késsel, de a puszta kezes gyilkolás nem az erősségem, pláne nem tizenkétszeres túlerővel szemben, úgy, hogy esélyes, hogy a csaposnál pisztoly vagy puska van, és hat méterről nincs az az isten, hogy elhibázzon.
Lópofa láthatta rajtam, hogy mi jár a fejemben.
– Nézze, Mr. Sawey, maradjunk annyiban, hogy van egy olyan érzésem, hogy nagyon szeretne velem sétálni egyet. Ilyenkor a legjobb a parton a levegő. Egy dolgot viszont tisztázzunk. Bármennyire is hihetetlen önnek, az utolsó dolog, amit ebben a pillanatban akarhat, az az, hogy bármi bajom essen. Ennek beláthatatlan következményei lennének. Ugye ért engem?
Kényszeredetten biccentettem. A franc se gondolta volna, hogy pár perc után a debella esetleges megtömködésére vágyakozva gondolok majd vissza.
 
 
2.
– Most már rátérhetne a lényegre – mondtam, miközben a part mellett sétáltunk.
– Rendben. A nevem nem fontos, de ha nagyon akar, hívjon Smithnek.
Smith. Hát hogyne. John Smith, gondolom.
– Rendben, Mr. Smith. Mivel esélyes, hogy a tökeim a kezében vannak, akár Quincynek is nevezhetne a folyamatos miszterezés helyett. Most, hogy túlestünk a bemutatkozáson, kinyögné végre, miért jött ide?
– Fölösleges idegeskednie. Nem olyan vészes a helyzet, mint ahogy gondolja – mondta, majd pillanatnyi szünetet tartott.
Nem, tényleg, bele volt kalkulálva a napomba, hogy egy lópofájú zsarolóval fogok a hínárszagú fövényen mászkálni, aki lassabban tér rá a lényegre, mint az onkológusok.
– Fényképész vagyok. Paparazzi, ha úgy tetszik. Lényegében hasonló a munkánk: mindketten embereket kapunk le, csak én fényképezőgéppel, maga meg revolverrel.
Ezen a poénon agyaltál egész úton, mi? Faszkalap.
– Ne vegye sértésnek, de nem igazán érdekel az önéletrajza.
– Ne aggódjon, nem veszem. A legutóbbi munkám meglehetősen jól fizetett. Nyomkövetés. Egy bizonyos Gerald Waylawsky bízott meg, és….
Ekkor esett le az ötcentes.
– Jefferson Holdent figyelte meg – fejeztem be a mondatot Lópofa helyett, aki elismerően csettintett a nyelvével.
Izzadtam. A tőlem nem messze mászó félkómás rák is megértette volna, mi a helyzet ezek után. Waylawsky és Jeffry nem különösebben szívlelhették egymást: nem sokkal a halála előtt Holden bőszen ecsetelte, mekkora jótétemény lenne a világgal, ha mondjuk egy kocsi elé lökném a pasast. Waylawsky alighanem úgy gondolta, a zsarolás egyszerűbb módszer, és ráállította ezt a patkányt, hogy kaparjon össze róla némi mocskot.
– Azt hittem, összeszarom magam, már ha megbocsátja nekem ezt a kifejezést – folytatta Lópofa. – Az egyik pillanatban még azt veszem, ahogy Holden egy jó eséllyel fiatalkorú vöröskét… no de hát el tudja képzelni, mit csinált vele, a másikban meg rövid bájcsevely után szétlövik a fejét egy akkora pisztollyal, mint az alkarom. A képeket, az utolsó párat leszámítva leadtam Waylawskynak, aki megszüntette a megbízásomat. Nem hibáztatom érte: egy fickóról, akinek az agya beterített mindent ötven méteres körzetben, sok terhelő adatot nem lehet már összeszedni. Maga viszont, beleköpött a levesembe, Mr. Sawey.
– Pénzt akar?
– Azt hiszem, ez egyértelmű, nem? Lenyomoztam magát. Nem ment túl könnyen, de nehezen sem. Egy helyi menőnek végez piszkos munkákat, akit vagy tizenhat néven ismernek az Államokban: maga azt hiszem, Burke-nek nevezi. Komoly pénzeket tesz zsebre, és amennyire meg tudtam állapítani, talán a gyerekgyilkosság az egyetlen, amit még nem vállalt be. Mennyit kapott Holdenért?
– Kilencvenezret – feleltem, de inkább csak azért, hogy mondjak valamit. Azért, hogy golyót repítettem a homlokába, semmit sem kaptam, bár a halála előtt kicsaltam tőle kétszázezret, amiből kétezret már el is vertem. De volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ha elkezdeném ecsetelni Lópofának, hogy Holdennek azért kellett meghalnia, mert velem akarta eltakaríttatni a feleségét, aki hetente egy-két alkalommal velem együtt szerepjátékozott, és arra jutottam, egy jó mesélő elég ritka ahhoz, hogy megtartsam, akkor vagy kiröhög, vagy kóros, és pitiáner hazudozónak néz.
– Szép pénz, bár tudja a fene, hogy én csinálnám-e ennyiért. Úgy értem, havi két, de inkább két és fél rongyot fél lábon állva is összeszedek, úgy, hogy nem kockáztatom jobban a börtönt, mint bárki más.
– Milyen összegre gondolt?
Meg ha már itt tartunk, miért ne fojtsalak bele a tengerbe, ahelyett, hogy csengetek neked?
– Tisztességesre, de álljunk meg egy szóra. Maga veszélyes ember, Mr. Sawey. Én nem kétlem, hogy tud finomabb munkát is végezni, mint a Holden-féle, én pedig nem akarom, hogy egy nap gázrobbanás, vagy egyéb baleset áldozata legyek. Be vagyok biztosítva. A képeket letétbe helyeztem egy ügyvédnél.
Te mocsokláda.
– Ha meghalok, vagy egy hétig én, személyesen nem jelentkezem, akkor az illető fel van hatalmazva, hogy szétküldje a fotókat. Egy példány jut egy bulvármagazinnak, amelyikkel gyümölcsöző a kapcsolatom, egy egy komolyabb hangvételűnek, egy-egy a helyi, és a szövetségi rendőröknek, és végül az utolsó képek a seregnek. Ha nem tévedek, nem szabatta át az arcát, és katonaszökevénynek számít. Ha ehhez hozzájön egy felvétel, amin jól kivehető, hogy brutálisan meggyilkol egy köztiszteletben álló üzletembert… Maradjunk annyiban, hogy rég volt kivégzés az államban, de mindennek eljön az ideje. De nem kell aggódnia. Havonta tizenkétezer dollár, és lakatot teszek az ajkaimra. Ha az járna a fejében, hogy kiszedi belőlem az ügyvéd nevét, és felkeresi, felejtse el: egy barátomnak is elküldtem a képeket, aki nem az Államokban él. Nincs esélye.
– Az évente majdnem negyed millió. Legyen esze, Smith. Ennyit….
– Ne, ne, ne, Mr. Sawey, könyörögve kérem, ne alázza meg se magát, se engem ezzel a nem tudok fizetni műsorszámmal. Tud. Tud, mert nincs más választása, és ha egyetlen gyilkosságért kilencvenezret kap, nem lehetnek anyagi gondjai.
Történetesen telibe talált: különböző számlákon vagy négymillió dollárom pihent, de valahogy nem lelkesedtem azért, hogy fizessek.
– Tehát háromezer hetente. Tudja, hogy mennyit kap a FED elnöke? Kétszázezret egy évben. Adózás előtt. Több diplomával.
Lópofa vállat vont.
– Nézze Mr. Sawey, lehet hogy ezt most vérszívásnak tekinti, de gondoljon bele, ha nagyon akarom, megkapok ezért az anyagért másfél millió dollárt, és az árfolyamom a kétszeresére nő: kapkodni fogják a képeimet. Tulajdonképpen én teszek szívességet magának. De ne gondolja azt, hogy pióca vagyok. Szúnyog, inkább. Kevés vért szívok csak ki, meg se érzi, csak amikor végeztem, de akkor se fáj nagyon. Persze, a szúnyog maláriát is terjeszthet, ami megöli az embert, de én egy nagyon különleges szúnyog vagyok: csak akkor fertőzök, ha nem kapok vért. Remélem ért engem?
Megfordult a fejemben, hogy megölöm. Sittre megyek, aztán villamosszékbe, de legalább látom, ahogy kilógó nyelvvel, pánikolva agonizál, és azon gondolkodik, már amennyire oxigénhiányos aggyal tud, hogy hol rontotta el.
Ha lecsúszott volna egy ötödik rundó is, könnyen lehet, hogy így teszek. De így csak helyeseltem.
– Akkor ennyi? Hogy adjam át a pénzt?
– Van az a kifőzde, ahol a munkaadójával szokott találkozni. Pár mérfölddel északra onnan van egy pihenő, ami pár éve bezárt. Annak a parkolójában fogunk találkozni, öt órakor: ad egy borítékot, tizenkétezer dollárral kibélelve, és aztán nem lát egy hónapig.
– És mi van akkor, ha elgázolják? Vagy szívrohamot kap? Elfelejt, vagy nem tud jelentkezni az ügyvédnél, vagy a barátjánál?
– Reménykedjen, hogy nem történik semmi ilyesmi. De van még valami.
A tökömből is ki akarod szívni a vért, te Csodaszúnyog, mi?
– Micsoda?
– Kölcsönös segítség. Én méltányos ember vagyok, még ha ezt most nehéz is elhinnie. Nem érdekel, hogy segít megkeresni az apanázsomat. Időnként fog kapni egy nevet, és egy címet. Megmondja, hogy és mikor intézi el a célpontot, én meg arra járok majd, és a gyilkosság után első osztályú képeket készítek. A befolyt összeget egy az egyben leírom az adósságából.
– Nem.
– Feltámadt a lelkiismerete talán?
– Az utoljára négyéves koromban jelentkezett, akkor sem sokáig. Arról van szó, hogy egy meló megtervezése idő, és sok minden rosszul sülhet el. A leggondosabb tervezés mellett is van egy százalék esély a lebukásra. Ezért nem dolgozok többet, mint amennyi szükséges.
– Javítson ki, ha tévedek, de az alapján amit elmondtam, nem igazán van választása. Ezt a munkát mindenképpen meg fogja csinálni, utána tárgyalhatunk arról, hogy direkt módon kifizet.
Tudtam, hogy nincs értelme ellenkezni.
– Kiről volna szó?
– Gyorsan megjött az esze. Clyde Stevens a neve. Befektető. Hatvanas, dagadt fazon: nem karikatúraszerűen, de testes, és vállközépig érő, fakóbarna haja van. Googlezzon rá: ha egyszer látta, bármikor felismeri. Van egy étterme a belvárosban, a Kagyló. Ismeri a helyet?
– Hallottam róla – feleltem. Ismertem a helyet, még ha nem is szerettem: egy árnyalattal drágább, és csillogóbb annál, mint amit kedvelek, de a kosztra nem lehetett panasz.
– Most én nem akarok magának tippeket adni, de örülnék valami étterminek. Nem azt mondom, hogy szúrja torkon egy salátavillával, de ha mondjuk leszedné egy távcsöves fegyverrel, miközben egy egy asztallal arrébb ülök, hát az főnyeremény lenne. Egy óra alatt el tudnám passzolni a képeket annyiért, hogy pár hónapig nem is hallana felőlem. Lehet, hogy egy évig nem látna.
– Értem.
– Persze, ha mást talál ki, nekem az is jó, de ne feledje, a maga teljesítményén is múlik, mennyit kapok a felvételért. Tizenhetedikén találkozzunk. Az még bő húsz nap. Ennyi idő alatt aprólékosan meg tudja szervezni, nem?
– De. Akar még valamit?
– Negyvenezret.
Elsőre nem fogtam fel, miről beszél, majd leesett.
– Az előbb állapodtunk meg, hogy….
– Nem – vágott közbe. – Nem érti. Ezt nem a hallgatásért cserébe kérem. Nagyjából ennyibe került, hogy magára bukkanjak. Gondolom, megérti, hogy ezt szeretném mielőbb viszont látni.
– Melyik zsebemből varázsoljak elő negyven rongyot?
– Valami pénz csak van magánál. Nem hiszem, hogy üres kézzel jött el nyaralni.
– Van, de nem sok. Nézzen már körül, mire lehet itt költeni? Még kurvák sincsenek, a szoba meg a csónak pedig együtt nincs harmincöt dollár egy napra. Kajával együtt mondjuk ötven. Ötezret ki tudok fizetni, kis címletekben, többet nem.
– Rendben, de tizenhetedikén hozza magával a maradékot.
– Végeztünk?
– Mihelyst megkapom az ötöst, igen.
Tíz perc múlva megkapta a pénzét, és elment.
Újabb tíz perccel később a legjobb úton voltam afelé, hogy ismét beálljak, mint a jancsiszög.
 
3.
Másnap, miközben kétségbeesetten kutakodtam agyam hátsó zugában valami hatékony, másnaposság elleni gyógymód után, két görcsös rosszullét roham közt átgondoltam a helyzetet.
Lópofa bebiztosította magát. Az, hogy kiderítsem kicsoda, nagyjából fél percnyi, közepesen megerőltető munkába került volna: pár telefon a nagyobb bulvármagazinokhoz, és előbb-utóbb akad valaki, aki beazonosítja. De ezzel nem sokra mentem volna, plusz, ha eljut a fülébe – márpedig eljut – hogy érdeklődtem utána, esetleg a háromezer felugrik négyre. Vagy ötre.
Ráadásul, ha ki is nyírom – jó eséllyel puszta kézzel, vagy egy ütővel: az ilyen emberbe kár a golyó – nem megyek vele sokra. Elhúzódik pár évig a tárgyalás, de a kimenetele nem lehet kétséges: injekciót nyomnak a karomba, azzal a szándékkal, hogy örök időkre immúnissá tegyenek az influenza minden válfaja ellen.
Számba vettem a lehetőségeket.
Az első az öngyilkosság. Hordtam magamnál egy pisztolyt – egy apró harminckettes revolvert, ami nélkül nem szeretek kimozdulni – és egy doboz töltény. Betárazom, aztán jön aminek jönnie kell. Az egyetlen előnye, hogy Lópofa alighanem idegrohamot kap, amikor megtudja, hogy elúszott negyven grandja, és oda a potyapénze, de ez valahogy nem érte meg nekem, hogy az agyammal dekoráljam ki a szobám falát, vagy a tengerpartot.
A második lehetőség szakrálisabb jellegű volt. Égi jelnek tekintem a dolgot. Van négymillió dollárom, igaz, ha mindhez hozzá akarnék jutni, az több hetet venne igénybe, és egy vagyont vonnának le kezelési költség alatt, de a pénz még így is elég lenne, hogy átműttessem a pofám, vegyek pár iratot, amikkel nem bukom le egy alaposabb ellenőrzés során sem, és új életet kezdjek nyolc állammal odébb. Lópofa sose kapna el még egyszer. A pénz egy részét befektetném valami kis üzletbe, hogy ne golyózzak be teljesen: videótéka, vegyesbolt, valami, ami kitermeli a rezsijét, és el tudom magam foglalni vele.
Ez nagyszerűen hangzott volna, ha akkor vágok bele, amikor már szívgyógyszert szedek, és a koleszterinemnél csak a szemüvegem dioptriája magasabb. Nem tudtam elképzelni, hogy feladjak mindent. Nem csak azért, mert még nem jött el az ideje, hanem mert pontosan tudtam, mindez mivel járna.
Vérfürdővel. Kinyírni a plasztikai sebészt, a fazonokat, akiktől a papírokat vettem – mivel őket előre szokás kifizetni, a pénzt jó eséllyel nem tudnám visszaszerezni – és Burke-öt. A seregből való lelépés után is át kellett vágnom pár torkot, hogy ne vezessenek nyomok hozzám, tudtam hogy megy ez. Nem tudtam elképzelni, hogy ha azt mondom, holnaptól kezdve rendes állást akarok, kilenctől ötig, akkor beleegyezően mosolyogna. Túl sokat tudok. Burke meg én jól kijöttünk, eldumálgattunk ha úgy hozta a helyzet, de valahol mélyen mindketten tudtuk, hogy egy idő után fel kell tennünk a kérdést, hogy mi legyen. Őnála nem számított a kor: ha képes megjegyezni azt, amit a megbízók elmondanak neki, akkor kilencven éves koráig is viheti a boltot, de én ötven fölött már nem sokat dolgozhatok. Lehet hogy hagy lelépni, egy csinos összeg megfizetése után: nem mondom, hogy nem reális opció, de azt is el tudtam képzelni, hogy rámereszt valami huszonéves eszelőst, akinek metamfetamin függősége van, meg sörétes puskája, és ég a vágytól, hogy bizonyítson. Márpedig a szakma amit űzök, nem tett golyóállóvá: ha telibe trafálnak egy tizenkettessel, ugyanúgy nem marad fejem, mint bárki másnak.
A harmadik opciót még az öngyilkosságnál is gyorsabban vetettem el, részben azért, mert annak egy különösen ostoba módja lett volna. Ha mindent meggyónok Burke-nek, abban bízva, hogy közösen kitalálunk valamit, akkor aláírom a halálos ítéletem.
Megtagadtam ugyanis a parancsot. Helennek meg kellett volna halnia. Az, hogy Burke egy kanyit sem kapott a vérdíjból, egy megállapodásunk miatt, nem sokat számított: nem engedelmeskedtem, és ez elég ahhoz, hogy megbízhatatlanná váljak. Ha csak részlegesen vallom be, mi a helyzet, akkor sem vagyok előrébb: ki tudja, hogy ha egyszer valaki csapdába csalt, nem jön-e össze másnak is.
Így is, úgy is kinéz nekem a golyó.
Már ha nem döntök a kettes lehetőség mellett, és leszek én a gyorsabb. Burke megdolgozása nem lett volna nagy kunszt: ezret mertem volna tenni egy ellen, hogy a jobb mutatóujja soha nem ért ravaszhoz, és ha behúznék neki párat, zokogna mint egy gyerek. Sima ügy lenne az egész. Elmegyek vele a kocsijáig, pisztolyt nyomok az oldalába, ráveszem, hogy vezessen el egy kihalt útszakaszhoz, kiszedem belőle, van-e valaki a szervezetében, aki tudja, ki vagyok, és hogy hol találom meg, aztán lelövöm. Komoly helyzeti előnyöm lenne. Aztán irány a sebész, meg az okirat-hamisító.
Végül úgy nézett ki, marad a négyes: vadidegeneket fogok gyilkolni, évente legalább egyet, hogy ki tudjak fizetni valakit, akinek annyi az összes tudománya, hogy jókor volt jó helyen egy fényképezőgéppel.
Úgy döntöttem, ma korán ágyba bújok, egyedül, és józanul, aztán holnap hajnalban visszamegyek a városba. Amúgy is nemsokára vége lett volna a vakációmnak, bár ez nem vigasztalt.
Három nappal a tervezett előtt értem haza. A játékülések egy ideig elmaradtak – a mesélőnek a vártnál komolyabb gondjai voltak a férje halálának feldolgozásával, és nekem nem volt kedvem azzal gyorsítani a gyász elmúlását, hogy közöljem vele, a fickó úgy vélte, a válópernél biztosabb módszer lenne, ha átmennék a nején egy kamionnal – és Burke-kel is csak négy nap múlva kellett randevúznom.
Nem maradt más elfoglaltságom, mint Clyde Stevens. Nem szívesen ismertem be, de Lópofa remek tippet adott.
Nem mintha nehéz lett volna megölni Stevenst. A filmekben mindig túlbonyolítják az ilyesmit, amit mondjuk megértek, mert ha a valóság menne a mozikban, a filmek tizenhat-tizenhét perc alatt véget érnének, de ha az ember el van szánva, és van megfelelő felszerelése, az egész nem nagy kunszt. Pontosan olyan életet élt, amilyet elképzeltem. Akadt pár testőre, egy jól biztosított házban élt a külvárosban, egy olyan negyedben, ahol az ember három lépést nem tehet meg anélkül, hogy biztonságiakba, vagy megfigyelőkamerákba futna, és a kocsija is páncélozott. Elvett egy negyven évvel fiatalabb nőt, kétszer annyi pénzt keresett egy évben, mint én egész életemben, és a fogaiért többet fizetett, mint a legtöbben a kocsijukért.
Ha arról lett volna szó, hogy simán intézzem el, az egész hercehurca nem tartott volna tovább három napnál. Kínosan precíz napirend szerint élt: mint egy érzékeny masina, amit elég egy kicsit megpiszkálni, hogy tönkre menjen.
Az egyetlen problémát az jelentette, hogy látványosnak kellett lennie, pontosabban jól fotózhatónak, meg az sem ártott volna, ha tényleg hihető, hogy a fickó véletlenül arra járt, és lekapta a gyilkosságot. Bármennyire nem szívesen ismertem be, Lópofa tökéletes tippet adott – azt leszámítva, hogy nem tudtam, honnan lőjek. Ha nincs más lehetőség, becsöngetek egy megfelelő helyen lévő bérházba, bemegyek az egyik lakásba, agyonlövöm aki ott van, és onnan szedem le Stevenst, de ki tudja, hány szerencsétlen hülye meggyilkolása, akiknek az egyetlen bűnük, hogy rossz helyen laknak, azért hogy aztán leszedjek valakit, hogy a címlapon hozhassák az esti kiadásban a kilyuggatott testéről készült fotókat, egy fél fokkal perverzebb annál, mint amit még hajlandó lettem volna bevállalni.
Mégis úgy nézett ki, ez az egyetlen lehetőség marad.
Azon tanakodva, hogy vajon a hetvenkettes lakásban élő egyetemistákat, vagy az eggyel fölöttük lakó nyugdíjas házaspárt ismertessem össze egy kilences glockkal, gyorsan elrepült a négy nap.
A kifőzdében a szokottnál kevesebben ültek, de ez nem számított: a sarok boxban az evőeszközök és a tányér ütemes koccanása mellett a lebukás esélye nélkül lehetett beszélni, már ha nem támadt kedvünk ordibálni.
– Mi az, hogy nem halhat meg? – kérdeztem vissza értetlenül, miután Burke felvázolta, mi a helyzet.
– Nem mondtam, hogy nem halhat meg. Egyszerűen megbízó nem örülne, hogy ha kivégeznéd, de ha nincs más, akkor intézd el, de úgy, hogy szenvedjen. Ez feltétel: csak akkor kapod meg a pénzt, ha valami különösen gusztustalant művelsz a nővel.
– Nincs erre más embered? Ez nem az én műfajom.
– Nézd, nem véletlenül gondoltam rád. A többiek jó is srácok, de egyvágányú elmék. Profik abban, amit csinálnak, de az ilyen kreatív munka nem az erősségük. Neked is jobb lenne, ha inkább azon lennél, hogy az eredeti tervet hozd össze. Azt, amelyiket a megbízó talált ki.
– A börtönt.
– Igen.
– Az előbb mondtad, hogy… – kezdtem bele, de Burke leintett.
– Valami egyértelmű kell. Olyan, ami ha napvilágra kerül, akkor a nőt lecsukják.
– Egyértelmű – ismételtem meg.
– Az. Egyértelmű.
Ekkor szakadt el a cérna.
– Ugyanarról a nőről beszélünk, akiről tíz perccel ezelőtt meséltél? Jennie Williams, mézszőke déli üdvöske? Huszonkét éves, ebből tizenegyet sebészszike, másik tizenegyet meg gazdag pasasok alatt töltött? Hozzáment az ügyfél fiához, majd három héttel egy olyan összegű életbiztosítás megkötése után, amiért nekem egy fél várost le kéne mészárolnom, hidegvérrel agyonlőtte egy sörétes puskával, és arra hivatkozott, hogy nem látta jól, ki is az, és nem csak hogy felmentették, de még a pénzt is megkapta?
– Ha van jó tulajdonságod, amit értékelek, az a kiváló helyzetfelismerő képességed.
– És ezt a nőt csukassam le.
– Ahogy mondod.
– Úgy, hogy az ügyvédje még Sztálinnak is kiharcolna egy béke Nobelt?
– Nem mondtam, hogy könnyű lesz.
– A könnyű, meg a lehetetlen közt van egy kis különbség. Burke, az Isten szerelmére, a nőt gyakorlatilag füstölgő puskával a kezében kapták el, a meséje meg olyan átlátszó, hogy egy cselesebb hatéves átlát rajta. Mégis felmentette a kurva ügyvédje. Szerinted mi olyat tudok kitalálni, hogy ezek után rács mögé jusson? Robbantsak fel egy vonatot, tele kisiskolással, és hagyjam a közelben a szoláriumbérletét, meg a tangáját, amibe előtte belecímzem a lakcímét? Az ügyvéd alighanem azzal jönne, hogy az ügyfele egyszerre akarta csökkenteni az állam iskolázási költségeit, és kiharcolni a pályaudvar látképének fejlesztését, és tudod mit? Ilyen előzmények mellett én elhiszem, hogy megkapja a város kulcsait a tárgyalás után.
– Ha nagyon nem megy, akkor kapd el, csiszold meg a bőrét dörzspapírral, sózd be, és lődd agyon. Így is szép pénzt kapsz…
– Azaz?
– Hetvenkétezret, részvényekben és kötvényekben.
– Tessék? Részvényekben? Én nem sűrűn nézek híreket, elég nekem a magam nyomora, hát még az, ami mondjuk Ázsiában megy, de a gazdasági válság híre még az én nem túl naprakész fülembe is eljutott. Kinyírom, összeomlik a cég, én meg ott állok hetvenkétezer helyett hatszáz dolláral a kezemben:
– Stabil papírok. Minimális eltérés lehet, de nem valószínű. Csak bemutatod, és kifizetik. De ha akarod, tizenöt százalékért becserélem készpénzre. De az igazi főnyeremény az lenne, ha lecsukatnád, akkor kétszerezné a pénzt.
Hogyisne. Csak semmi cserélgetés. Az a legrosszabb esetben is hét havi Lópofa-sáp.
– Évekig elhúzódhat a tárgyalás.
– Ha úgy érzi, hogy meggyőző a teljesítményed, kifizet az ítélet előtt. Egy hét múlva találkozzunk, addig figyeld, hátha ki tudsz találni valamit.
Ezt elfogadható ajánlatnak tartottam, főleg hogy úgy döntöttem, leállok Stevens megfigyelésével.
Már döntöttem. Kinéztem egy lakást – a lakója olyan vén, hogy személyes élményei lehetnek a polgárháborúról, hogy nem hogy a körülbelüli korát, de még a nemét sem tudtam megállapítani – és kiválasztottam a megfelelő fegyvert. Szerencsémre a két épület közt nem volt olyan nagy a távolság, hogy egy hangtompító felszerelése a puskára komolyan befolyásolta volna a golyó röppályáját, vagy az erejét, így nem kellett attól tartanom, hogy extra odafigyelést igényel, hogy eltaláljam a fejét. Az öregnél az is kérdéses, hogy egyáltalán felfogja-e majd, hogy idegen van a lakásában, vagy betudja a jelenlétemet az agyérelmeszesedésnek: nem mint ha sok ideje lenne ezen tűnődni. Bemegyek, lelövöm egy pisztollyal, összeszerelem a puskát, Stevens is megkapja a maga csomagját, visszarakom a táskába a fegyvert, majd iszkiri.
Tiszta ügy, még ha nem is tiszta munka.
Pár percig még beszélgettünk – jelentéktelen, de az időjárásnál érdekesebb dolgokról – majd két tízdollárost, és némi aprót hagyva az asztalon, távoztam a kifőzdéből.
 
 
4.
– A legjobb úton van afelé, hogy kihozza belőlem az állatot.
– A képeken látszott, hogy jól néz ki, de nekem egy kicsit mű. Mondjuk, lehet élőben még jobban fest.
– Nem úgy értettem. Idegesít. Lehet hogy elkapnám, de ha aktus után kinyitná a száját, megfojtanám egy párnával. Láthatóan sikítófrászt kap, ha tizenhat másodpercnél hosszabb ideig egyedül kell maradnia, emiatt kialakított egy olyan, legalább hetven fős baráti kört, aminek a tagjait ha pajszerral verték volna a sípcsontomat, se tudtam volna megkülönböztetni egymástól. Momentán az is majd fél napomba került, mire leesett, hogy egyáltalán cserélődnek mellette az emberek.
– Te, Quincy, azt azért mindketten sejtettük, hogy nem agysebész a nő, és hogy jó eséllyel az ismerőseit is szín, méret és izomzat alapján szedi össze. Mi ebben a meglepő?
– Nem érted. Ha te ragadtál volna rá ennyi ideig, akkor tudnád mi a helyzet. Az egy dolog, hogy tankönyvbe illő plázacica, de hogy emellé olyan életet él, mint valami posztmodern, vagy x generációs regény főszereplője.
– Az irodalom sose volt az erősségem. Mi a franc az a posztmodern?
– Igazából ezt azok se tudják, akiknek több ilyen regénye is megjelent. Hogy is magyarázzam el? Úgy képzeld el az életét, mint Amerikai Psycho-t, csak éppen nincs benne sorozatgyilkos.
– Legalább is eddig.
– Na ja. Bevásárlóközpontról bevásárlóközpontra jár. Negyed gyerekadagnyi nyers halakat felszolgáló éttermekben eszik, és olyan kávézókban iszik, ahol meglepődnek, ha az ember tényleg kávét, nem pedig ginkófűből készített juice-t, vagy szájvízízű koktélt rendel, esténként pedig valamelyik neonszínekben pompázó diszkóban gabalyodik bele valakibe, akinek látod a szemein, hogy ha van is agyműködése, az legfeljebb vegetatív. Nekem semmi bajom a globalizációval, de ha a csajról dokumentumfilmet készítene egy radikálisabb szervezet, a következő választáson az Amerikai Náci Párt adná az elnököt.
– Képben vagyok. Kemény lehet.
– Amikor az egyik plázában a hangszórókból a Hip To Be Square szólt, be kellett mennem a férfi vécébe, és addig mosnom az arcomat hideg vízzel, ameddig el nem múlt a kísértés, hogy vegyek egy tűzoltóbaltát, és műanyag esőkabátban megrohamozzam a nőt, és a haverjait, megzavarva őket abban, hogy tizedszerre is megtárgyalják, ugyanazokkal a szavakkal és kifejezésekkel, hogy szusi vagy curry, mű vagy igazi szőrme, gél vagy balzsam, és annyiszor vágom beléjük a fegyvert, ahányszor csak tudom, mielőtt a biztonsági őr belém ereszti az oldalfegyvere tölténytárát.
– Néha örülök, hogy nekem dolgozol, nem pedig ellenem Quincy. Szóval akkor egy hét alatt annyit értél el, hogy rájöttél, még neked is van egy sötétebb éned, amelyik nem ragaszkodik a pisztolyhoz. Ez aggaszt?
– Nem az a baj, hogy kezdem lelki társamnak érezni Patrick Batemant, vagy hogy komolyan eljátszadoztam a gondolattal, hogy valahogy összecserélem az azonos külsejűek jogosítványát, és kifigyelem, mikor jönnek rá, hogy nem a saját papírjuk van náluk. Te is így éreztél volna harmichat perc, negyvenkét másodpercnyi váltakozó intenzitású, hajzselékről szóló vita után.
– Mérted?
– Volt óra a falon. De ahogy mondtam, nem ez a baj.
– Hanem?
– Az, hogy miután lehiggadva végiggondoltam a lehetőségeimet, arra kellett jutnom, hogy a baltás megoldás némileg finomítva még reális alternatíva is lehetne. Ugyanis arra semmi esélyem, hogy lecsukassam a nőt. Ugrott az extra pénz.
– Biztosan?
– Ha valahogy szerzek is dns-t, és ott hagyom egy gyilkosság helyszínén, mire megyek vele? Elhívja a negyvenhármas számú közepesen nagymellű barnát, és a tizenkettes számú déli menőgyereket, aki azt hiszi, be tud törni a filmpiacra, és kimossák a mocsokból. A megbízó meg agyvérzésben meghal, ahogy megtudja.
– Akkor marad a másik megoldás.
– Hát…
– Ne kímélj, mi a gond?
– Kivételesen nem szóvirágokat használtam. A nő tényleg sosincs egyedül. A barátai lakásán alszik, velük kel, még a vécére is elkísérik.
– Sejt szerinted valamit?
– Ne légy hülye. Szerinted, ha tudná, hogy rajta van valaki, akkor egy műkörmösökkel meg narkós színészpalántákkal védené a szétszoláriumozott testét?
– Igaz. Akkor mi a probléma?
– Az, hogy egy szétszabdalt, felgyújtott, és kibelezett hulla elfér a kis színesek közt a bulvárlapokban, de ha többet kell elintéznem, akkor abból szalagcím lesz. Ezt gondolom te sem akarod.
– Isten ments!
– Azon gondolkodtam…
– A válaszom nem, Quincy.
– De azt se tudod, mit akartam kérdezni.
– Régebb óta vagyok a szakmában, mint ahogy azt képzelnéd. Szerinted nem próbáltam meg beszélni a pasassal, amikor közölte, hogy ha mégis meg kell ölnünk a nőt, azt úgy csináljuk, hogy abból városi legenda legyen? Próbáltam neki elmagyarázni, hogy mindannyian jobban járnánk, ha a külsőségek mellőzésével betonba öntenénk a nőt, de ha vért akar, akkor vért akar.
Tényleg azt akartam felvetni, hogy jó lenne, ha beszélne a megbízó fejével, és rábírná, hogy elégedjen meg valami egyszerűvel, de ez akkor mégsem játszik.
– Lemondjam?
– Még ne. Az idő mennyire sürget?
– Arra ne legyen gondod, a fickó tudja, hogy egy ilyen megbízást nem lehet elkapkodni, de azért ne tökölj sokat. Még mondjuk két hét van rá.
– Ha huszonkettedikéig nem végzek, akkor mondjad vissza, vagy adjad másnak.
– Van egy srác, aki talán meg tudná csinálni, de az a baj vele, hogy túl lelkes. Nagyon hasznos, hogy ha arról van szó, hogy el kell törni valakinek az ujjait, akinek az az egyetlen hibája, hogy hozzáment egy baromhoz, aki nem hajlandó kifizetni az adósságait, de nem adnék töltött fegyvert a kezébe. Momentán, ha már itt tartunk, töltetlent sem. Talán ketten…
– Tudod mikor dolgoztam együtt utoljára valakivel? Amikor kilőtték a gépemet Irakban. Akkor jöttem rá, hogy amit egymagad nem tudsz megcsinálni, abba nem érdemes belevágni.
– Akkor hagyjuk, hogy elrepüljön a madárka?
– Lehet az lenne a legegyszerűbb. De huszonkettedikéig rajta vagyok az ügyön. Utána tőlem odaadhatod bármilyen idegbajos szociopatának, csak ne számíts arra, hogy meló közben fogom a kezét. Egyáltalán, minek dolgozol ilyenekkel?
– A szerencsejátékos egy külön állatfaj. Az élet királyainak tartják magukat, szentül hiszik, hogy sérthetetlenek, hogy van valami védőpajzsuk, nevezd mázlinak, vagy aminek akarod, ami visszarántja őket akár még a halál torkából is. Megvered őket, összekaparnak valamennyi pénzt, fizetnek, és pár napon belül megint elkártyázzák ingjük-gatyájuk, mert azt hiszik, ha egyszer megúszták, máskor is sikerülni fog, majd az ölükbe hullik a pénz. De ha a rokonaikat veszed célba, az más.
– Őket nem védi a mázli, mi?
– Érted a lényeget. Ha abban bízik, hogy majd a szerencséje minden gondtól megóvja, akkor meg kell mutatni neki, hogy ez nem így van. Ha nem megölni akarod, olyan helyen kell megütni, ahol a legjobban fáj neki. A büszkeségét kell megcélozni. Ha egy vívóbajnokot el akarsz intézni, nem fogsz leállni vele kardpárbajozni, hanem lelövöd, mielőtt esélye lenne pengét rántani, de ha meg akarod alázni, akkor beragasztod a kardját a hüvelyébe, hogy hülyét csináljon magából, amikor elő akarja kapni. Ezután hajlandó lesz alkudozni. Tűz ellen tűzzel.
– Ha valaki az eszére büszke, abból hülyét kell csinálni – összegeztem, és igyekeztem visszafogni magam. Nem sok kellett hozzá, hogy az asztalra csapjak, felvonyítsak, és üvöltve kirontsak az étkezdéből. Kezdett leesni valami, és nem voltam tőle boldog.
– Igen. Tudod, pár éve…
Burke ezután belekezdett egy anekdotába, ha megnyúznak, se tudom miről. Valami pasas szerepelt benne, és gondolom szorosan kapcsolódott az „abban kell legyőzni, amiben legerősebb” elvhez. Végighallgattam, a megfelelő helyeken nevettem, de csak arra vártam, hogy leléphessek végre.
Meg kellett tudnom egy címet, minél előbb, és, amennyire a körülmények lehetővé tették, egy használható tervet se ártott volna összehoznom.
 
 
5.
Nem sok kellett hozzá, hogy elhányjam magam. Ez nem az én műfajom. Alig tudtam felkészülni, és még abban sem lehettem biztos, hogy hányan lesznek. Viszont, ha lépni akartam, akkor ma este kellett megtennem, amit terveztem.
A pisztolyba ugyan átalakított tárat tettem – harminchat golyó fért bele: a legtöbb gépkarabéllyal nem lehet ennyit lőni újratöltés nélkül – de nem sokra megyek vele, ha négyen, vagy öten lesznek. Ha csak egy el tud menekülni, akkor be kell nyelnem a pisztoly csövét, mielőtt ismét lőnék.
Megérkeztek. Az egyikük kikapcsolta a riasztót – fölöslegesen: bár jó gyártmány, negyed óra alatt meg tudtam buherálni, így már akkor sem jelzett volna, ha valamelyikük benyomja a rendőrséggel közvetlen kapcsolatban álló pánikvonal gombját – majd bejött az egész társaság. A hangok alapján nem lehettek sokan: ketten, de inkább hárman.
Amikor bejöttek a nappaliba, kiderült, igazam van: hárman voltak. Az elsőt még az előtt leszedtem, hogy felkapcsolhatta volna a villanyt. Két lövés, mindkettő a mellkasába fúródott, és ott is maradt. Egy hang nélkül esett össze. A második megriadt, de mielőtt bármit is tehetett volna, arcon lőttem. Áldottam az eszem, hogy pár évvel korábban beszereztem egy éjjellátót: bár nem álltak messze tőlem, és a hangtompító sem rontotta ilyen kis távolságnál a pisztoly pontosságát nem vagyok akkora lövész, hogy ne kelljen minden segítség, pláne sötétben.
Ő nem mert mozdulni, pláne trükközni. Tudta, mit akarok. Alighanem abban bízott, hogy kidumálja magát, vagy felkínál egy olyan összeget, amit nincs lelkierőm visszautasítani. Még el is hittem volna, hogy kifizeti: ismertem annyira, hogy biztos legyek benne, az után sem lennének gondjai, ha megvásárolta volna az életét.
Emiatt is estem neki, mielőtt esélye lett volna magyarázkodni, vagy alkudozni. Nem mint ha bármekkora összeggel is meg tudta volna váltani a szabadságát, de nem akartam húzni az időt.
Odaugrottam hozzá, és egy gyors mozdulattal gyomron vágtam – olyan hangot adott ki, mint a sikló, amire rálépnek – majd elővarázsoltam a csípőfogót a zsebemből, és elmondtam neki, mit fogok tenni, ha nem beszél.
Pár percig faggattam: meglepően készséges, talán bízott abban, hogy még húzhat tizenkilencre lapot.
Nagyon hamar csalódnia kellett.
Kihúzni harminckét fogat, még úgy is eltart egy darabig, hogy ha elsőrangú eszközt használsz, és a kliens a negyedik fog után elájul, a tizenharmadik után pedig körül elvérzik, tehát nincs sok ellenállás. Ha a kégli nem lett volna hangszigetelt, bele sem vágok.
Mocskos meló volt, de nem mondom, hogy valahol nem élveztem.
Ennyivel jöttem a rohadéknak.
Másnap reggel kipihenten ébredtem, és nyugodtan hajtottam el a találkozó színhelyére. Talán még dudorásztam is út közben, bár erre nem vennék mérget.
Lópofa ékesen bizonyította, hogy a pénz nem hozza magával a jó ízlést. Ötezer dollárt számoltam le nem is olyan rég a kezébe: csinos összeg, főleg ha nem kell érte megdolgozni, és változatlanul úgy nézett ki, mint valami hiénataxis, aki soha nem tudta feldolgozni, hogy a hatvanas évek véget ért, és a virággyermekek jó része megborotválkozott, vett egy forró fürdőt, és beállt dolgozni valamelyik multihoz.
– A pénzemet, Mr. Sawey, aztán rátérhet, hogyan képzeli el a Stevens-féle ügy megoldását.
Faarccal odanyújtottam felé a borítékot: mohó mosollyal kapta ki a kezemből, de hamar lehervadt a vigyora.
– Ez túl könnyű. Emlékeim szerint világosan megmondtam, hogy mennyit akarok. Ugye nem csekkel akar fizetni?
– Nyissa ki a borítékot!
Lópofa úgy tett, ahogy javasoltam. Embernek ilyen gyorsan még nem láttam elkerekedni a szemét. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar rájön, mit is tart a kezében. Olyan arcot vágott, mint egy vagány, aki túl későn jött rá, hogy kést vitt magával pisztolypárbajra.
– Ez meg mi az….
– Tudja, a saját trükkömmel vert át. Azaz, pontosítok: szeretem a saját trükkömnek nevezni, de majdhogynem biztos vagyok, hogy milliók és milliók használják jobban nálam.
Láttam rajta, hogy el fogja magát hányni, de nem különösebben érdekelt.
– A lényege az – folytattam, nem foglalkozva Lópofa egyre zöldebb arcával -, hogy ha valakinek nem hagyunk időt gondolkodni, és határozott a fellépésünk, akkor rá tudjuk venni valami hülyeségre, amit nem lépne meg, ha csak egy kicsit is használná a fejét. Erre épül a telefonos értékesítő szakma. Mielőtt elintéztem volna Holdent, átvertem, pedig minden volt, csak ostoba nem, csak éppen olyan helyzetbe hoztam, hogy annak is örült, hogy nem hugyozta le a bokáját, nem hogy használja is az eszét.
– Kérem, Quincy… Én
– Quincy? Semmi Mr. Sawey? Ha ilyen ütemben haladunk, nemsokára a jó öreg Q leszek. Tudja, hol szúrta el? Hogy hagyott időt gondolkodni. Még aznap délután le kellett volna velem lövetnie Stevenst, minden körítés nélkül. De azóta eltelt pár nap, és egy szerencsés véletlen miatt rájöttem, hogy amit mond, az kétségkívül fenyegető, de egyszerűen nem lehet igaz. Egy bulvárpatkány hiába költ el negyven, vagy akár négyszázezer dollárt, nem jöhet rá az eredeti családnevemre, vagy arra, hogy ha úgy vesszük, katonaszökevény vagyok. Ehhez egészen másfajta kapcsolatok kellenek.
Embert ilyen gyorsan nem láttam megtörni.
– Waylawsky találta ki az egészet! Én csak – hadarta, és közben kiesett a kezéből a boríték: a néhai Waylawsky fogai szétszóródtak a parkoló aszfaltján.
– Szedje fel! – mordultam rá.
– Kérem…
– Azt mondtam, szedje fel! Egyesével. Mindet tegye vissza a borítékba!
Nem mert ellenkezni, de rá kellett mordulnom, hogy egy kicsit kapkodja magát.
– Mi volt a nagy terv? Sorra elintézem Waylawsky üzleti ellenfeleit, maga csinos kis pénzt tesz zsebre, vagy így, vagy úgy, én meg ingyen melózok, ameddig igényt tartanak rám, aztán leszed valamelyik gorilla?
Nem válaszolt, de a hallgatása többet mondott ezer szónál. Szerencsétlen marha aligha sejtette, hogy nem nagyon lett volna ideje elkölteni a pénzt, miután engem megtalálnak valamelyik árokban: Waylawsky nem hagyott volna tanút.
– Nálam van a memóriakártya, amin a képek vannak. Waylawsky azt mondta, nincs másolat, de azért magát is megkérdezném.
– Nincs másolat. Egyenesen hozzá vittem a képeket, ahogy elkészültek, nem maradt időm átmenteni őket egy…
– Most is nálam van a fogó, amivel kiszedtem a néhai főnöke fogait – vágtam közbe, majd elővettem a készséget. Nem mostam le, így nagyobb hatást gyakorolt Lópofára. – Utoljára kérdezem: van másolat, vagy nincs másolat?
Lópofa ekkor pánikolt be véglegesen. Így is tovább bírta, mint ahogy gondoltam. Potyogtak a könnyei, és nem tartottam kizártnak, hogy ha egy kicsit még verem a vasat, összeszarja magát: nyomokban sem emlékeztetett arra a pofátlan magabiztosságú férfira, aki gátlástalanul vigyorogva felhajtotta a sörömet.
– Nincs, az istenit, nincs, higgye már el! Nincs nálam semmi! Legyen esze, bármikor erre járhat valaki….
– Azt hiszi, megölöm? Jézus, dehogy. Mit nyernék vele? Segíteni fog nekem, visszaadja azt az öt rongyot, amit kiszedett belőlem, meg még egy keveset, fájdalomdíjnak, aztán lelép a városból. Fényképezni máshol is tud, de ha esetleg mégsem, hát, nem annyira öreg, hogy pályát módosítson.
Lópofa kezdte felfogni, hogy nem fogom megölni.
– Mit… Mit kell tennem? – kérdezte egy kétségbeesett hatéves kislány hangján, ami azonban komoly előrelépés volt a korábbihoz képest.
Leintettem.
– Csak ne olyan sietősen. Túl gyorsan lett Saulból Pál. Meg kell beszélnünk pár dolgot, mielőtt belevágunk. Tudom, hogy hívják, Mr. Smith. Tudom, kik a barátai, tudom hogy a húga egy bevásárlóközpont ügyfélszolgálatán húzza az igát, és hogy az anyját egy olyan oregoni nyugdíjasotthonba dugta, ahol én a kutyámat nem hagynám huzamosabb ideig, nem hogy azt a nőt, aki a világra hozott. Érti?
– Értem.
– Jelenleg az a helyzet, hogy elhiszem, hogy magának semmije sincs ellenem, különben már lila fejjel ordítozott volna, hogy ha baja esik, jön a rendőrség, nem pedig remegő szájszéllel várná, mikor kapok elő valamit, ami nagyobb és élesebb egy kiskanálnál. Ellenben nekem itt van az én kis listám, és használni is fogom, ha rákényszerít. Nem lesz figyelmeztetés, mellédumálás, meg hasonlóak. Ha csak megneszelem, hogy egy ferde gondolat motoszkál a fejében, ki fogom onnan kaparni, némi aggyal és csontszilánkkal együtt, aztán jönnek a többiek.
Lópofa, két és kilónak megfelelő nedvességet kiizzadva, bizonytalanul bólintott.
– Remek. Elmondom mit kell tennie. Remélem, annyira össze tudja magát szedni, hogy használja a fényképezőgépét.
Szaporán és lelkesen bólogatott.
Hamar letudta a dolgát: este a lakásán ellenőriztem le a végeredményt.
A lakás egyike volt azoknak a dolgoknak, amik mérhetetlenül bosszantottak, anélkül, hogy lett volna bármiféle racionális okom rá. Ettől függetlenül, minden marhát, aki ilyenben él, laposra szerettem volna verni egy pajszerrel. Tágas, világos, és harminc négyzetméterre jut egy könnyűszerkezetű bútor: ha nagyon akarja az ember, kispályás focimeccset is látszhat, anélkül, hogy komolyan számolnia kellene azzal a lehetőséggel, hogy kárt tesz a berendezésben. Lópofa láthatóan csak aludni járt haza: rend volt, de nem az a fajta, amelyik a pedáns agglegényeket jellemzi, hanem azokat, akik reggel hatkor kelnek, és éjjel kettőkor esnek haza, kilenc rundó után, és van annyi önkontrolljuk, hogy ne hányják össze a padlószőnyeget, így egyszerűen nincsenek annyit otthon, hogy bármit is összekoszoljanak. Az egyetlen dekorációt egy fémből készült modern váza alkotta, benne egyetlen szál, kékeslila virággal: úgy nézett ki, mint egy csokoládésziruppal leöntött koralldarab, amiből valami bizarr tapogató nyúlt ki.
– Remek felvételek – mondtam, és komolyan is gondoltam. Lópofa értette a mesterségét: a képek, bár a diszkó félsötétjében készültek, elég élesek voltak ahhoz, hogy ne lehessen letagadni, mi is van rajtuk. Williams egy akkora csík kokaint szívott fel, hogy ha Jancsi és Juliska azt szórták volna szét az erdőben, kenyérbél helyett, hogy hazajussanak, a kiütött madarakat követve gond nélkül visszajutottak volna a házukba, és maradt volna annyi, hogy a mostohájukat is túllőjék.
– Akkor… Most mi lesz? – kérdezte Lópofa olyan szerényen, hogy ha nem ismertem volna, azt hiszem, hogy egy elsőáldozó, akit még a nyúl is taszigál.
– Kezdhet csomagolni, de előbb a pénzemet akarom.
– Mennyit?
– Nem hiszem, hogy ennyire rossz a memóriája. Ötezret adtam, ennyit kérek vissza.
– Említett valami fájdalomdíjat…
– Meggondoltam magam.
– Persze. Egy pillanat…
Lópofa egy hang nélkül kinyitotta az ágy mellett álló éjjeliszekrényt, egy darabig matatott, majd egy csinos kötegnyi százast nyomott a kezembe.
– Számolja meg!
– Nem hinném, hogy annyira ostoba, hogy átverjen.
– Azt hittem, többet fog kérni. Vagy hogy megöl. Jézus, majdnem magam alá csináltam, végig azt vártam, mikor kap elő egy kést, és vágja bele a nyakamba, hátulról.
– Megtehettem volna, hogy elviszem az összes pénzét, ez igaz. De mivel kevés elvem van, ezért megtehetem, hogy ragaszkodok hozzájuk.
– Nem rabolna ki valakit, aki menekül?
– Nem rabolnék ki valakit, akit nem a pénz, hanem amiatt ölök meg, mert egy seggfej, és ezt el akarom neki mondani a halála előtt – javítottam ki, majd mielőtt eljutott volna az agyáig, amit mondtam, felkaptam a vázát. Még annyi ideje volt, hogy megváltozzon az arckifejezése, és sikolyra nyíljon a szája, mielőtt lecsaptam.
– Ezt hogy hoztad össze? – kérdezte Burke huszonkettedikén a kifőzdében.
Mi sem egyszerűbb. Kellett hozzá egy elvesztett játék, egy életveszélyesen megfenyegetett paparazzi, meg annyi szerencse, hogy egy darabig még kő papír ollóban sem fogok nyerni, hogy helyrebillenjen az egyensúly.
– Meg ne kérdezd, mi az anyag ha megfeszülnék, se tudnám leírni a képletét. Hatásos anyag, könnyen beszerezhető, és ami a legfontosabb, könnyen kimutatható, és nagyon függ a dózistól a sebessége. Kis adagban csak rosszullétet okoz, és egyaránt felszívódik bőrön és a beleken keresztül, így ha nem vagy elég óvatos, megmérgezheted magad. De ami a legjobb: azt már nem lehet megállapítani, hogy is jutott beléd.
– De hogy adtad be a nőnek?
Remegő kézzel.
– Meséltem az éttermekről, ugye?
– Igen.
– Amikor nem figyelt, belecsepegtettem az italába, és abba, amit evett. Pár hajszálat meg egy zsebkendőt is összeszedtem, persze kesztyűben, és csak azután, hogy beadtam a mérget, hogy ki lehessen mutatni. Trükkös volt, mert csak saccolni tudtam, hány kiló, és így mennyit kell adni neki, ezért inkább kisebb dózist mértem ki, de így meg nem tudhattam, hogy komolyabban hatni fog e, vagy simán csak hány egyet.
– Eddig értem, de a fotós…
– Kaptam egy fülest, hogy van nála pár kellemetlen kép a nőről – hazudtam olyan természetes könnyedséggel, hogy kis híján magam is elhittem.
– Fülest? Kitől?
– Nem csak te ismersz embereket a városban, Burke. Nekem is vannak ilyen-olyan forrásaim. Nem kell aggódnod, elvarrtam minden szálat. Szóval, miután megkaptam az infót, a lakásán leptem meg, a fotóst, és kiszedtem belőle, hol vannak a képek. Aztán fejbevertem egy vázával, és belenyomtam az injekciót. Egy lovat ki lehetett volna vele nyírni, és a húsából készült táp megoldotta volna a város legtöbb kutyamenhelyének a túlzsúfoltsággal kapcsolatos problémáját. Még arra is ügyeltem, hogy ne a feje tetejét üssem, hanem az állát, és azt is nagyjából úgy, ahogy egy alacsonyabb nő, mint Williams tette volna.
– Egy akkora nő képes lenne egyetlen ütéssel elkábítani valakit?
– A fickó rossz kondiban volt, nem is volt fiatal, és egy elég súlyos vázáról beszélünk. Amikor már nem élt, szétszórtam a hajat és a zsebkendőt, hogy legyen valami nyom. A képeket ezután egy olyan helyre tettem, amiről tudtam, hogy ha a kiérkező rendőrök átkutatják a lakást, akkor megtalálják őket. Ekkor Williamsben már bőszen dolgozott az anyag, csak még nem tudott róla. Látványos hatásai vannak, ha nem öl meg egyből: foltok a bőrön, ritkuló haj, extrém esetben még pár fog is kihull. Ezután jött a keményebb menet.
– Mi?
– Mondtam, hogy a csaj sehova sem ment egyedül, de el kellett érnem, hogy legalább egy fél óráig ne legyen komoly alibije. Egy fülkéből hívtam fel, kitaláltam egy nevet, azt mondtam, megbeszéltük, pár nappal korábban, hogy interjút ad az újságnak, ahol dolgozok, és megkértem, hogy ha megoldható, egyedül jöjjön. Belement. Vártam egy órát, aztán felhívtam a zsarukat, hogy dulakodást hallottam, és..
– Amikor kimentek, megtalálták a képeket, és bevitték Williamst – fejezte be Burke.
Örültem, hogy megette a sztorit. Féltem, hogy rákérdez, miért nem vettem meg egyszerűen a képeket ahelyett, hogy végigcsinálom ezt az egész hercehurcát, de lekötötte annyira a siker, hogy ne legyen fel kellemetlen kérdéseket. Nem mintha nem lett volna válaszom: az ügyvédre hivatkoztam volna: valami jogi furfanggal elérte volna, hogy a nő megússza egy pár hónapos elvonóval. Ez vagy igaz, vagy nem, mindenesetre úgy ítéltem meg, a valódi okoknál egy közepesen cseles hazugság is jobb.
– A legszebb az egészben, hogy már négy napja rács mögött volt, amikor kijöttek a tünetek. Esélye sincs, hogy azt hazudja, a börtönben került kapcsolatba az anyaggal.
– Ezt még a sztárügyvédje sem tudja kimagyarázni.
– Ne kiabáld el!
– Ez még a puskás ügynél is világosabb. A fotós meg akarta zsarolni, ő kinyírta, de saját magát is megmérgezte, ráadásul bizonyítékot is hagyott. Még ha fel is vesz egy parókát, az ügyész rászól, hogy vegye le, és ez ott helyben eldönti az ügyet, főleg, ha felemlegeti a korábbi esetet. Nyert ügyünk van. A méreg nagy ötlet volt.
– Remélem, a megbízó is így gondolja.
– Beszéltem vele: a pasas be fog venni a végrendeletébe. Ez több, mint amit remélt: alighanem pár év múlva valaki filmet forgat az ügyről. Külön tetszett neki, hogy látta félig kopaszon a volt menyét. Ha akarod, most oda tudom adni a papírokat, vagy a pénzt.
– Nekem jók a papírok.
Burke nem az lett volna aki, ha nem próbál meg meggyőzni, mennyivel jobb lenne nekem, ha lemondanék tizenöt százalékról, és ott helyben becserélném azt, amit megkerestem, dollárokra, ahelyett, hogy a hivatalos csatornákat választom, vagy kiteszem magam a tőzsde kényének-kedvének.
Én pedig nem az lettem volna, aki, ha nem hívom fel a figyelmét arra, hogy ha nem kapom meg perceken belül, amiért megdolgoztam, esetleg koppanásig fel találom nyomni a jobb orrlyukán keresztül a húshoz adott kést, és azt is értékelném, ha most kivételesen nem nekem kéne állnom a borravalót.
Hatott az érvelésem.
 
 
6.
A hetedik születésnapomon követtem el az első átverésemet. Egy patronos pisztolyra számítottam, de a nagyanyám valami miatt úgy gondolta, egy korombeli srác minden bizonnyal jobban örül egy svédacél zsebórának. Látványosan örültem neki, de közben azt tervezgettem, milyen mesét találok ki, hogy miután elsóztam az órát a vándorló ószeresnél, ne kérjék rajtam számon, hogy hol van. Végül, miután eladtam, fizettem két dollárt egy Wayne Champan nevű borotvált hajú, malacképű, elhízott tizenévesnek, hogy dolgozza meg kicsit az arcom, és törje össze a szemüvegem, majd zokogva hazamentem, hogy megtámadott egy csöves. Anyám egy hétig a kedvencemet főzte, és két napig még iskolába sem kellett mennem. Ráadásul még a pisztolyt is megkaptam, így zsíros kis tartalékom volt: a pluszpénznek hála hosszú hetekig belefért egy extra almalé.
Nem volt könnyű angyalian mosolyogni a nagyira, és összecsókolni ráncos, papírszáraz, púderszagú képét. A hányinger kerülgetett, amikor Champan majdnem eltörte az orrom, és amikor anyám szemébe nézve előadtam a mesémet, akkor egy darabig úgy éreztem, hogy ha megnyílna a föld, és büntetésből örök időkre elnyelne, még csak nem is tiltakozhatnék, hiszen azt vertem át, akinek a legtöbbet köszönhettem.
Aztán persze ez elmúlt, és az évek során egyre könnyebben ment a dolog, ahogy tapasztalatot szereztem benne.
Ettől függetlenül, enyhe gyomortáji bizsergést éreztem, miközben Lyle és Jake után én is mosolyogva biccentettem Helen ajánlatára. Igaz, könnyen lehet, hogy ez inkább a méla undor, mint a lelkiismeretem miatt volt így.
– Live? Oké, miért ne? – feleltem, és tudtam, hogy ha hazamegyek, ütemesen fogom verni a fejemmel a számítógépasztalomat. Azok után, hogy nem egyszer ordítva szidtam egy halványlila tízoldalú síkidom kurva anyját, elvesztettem a jogot, hogy bárkit is ketyósnak tartsak a hobbija miatt, de nekem valahogy jobban esett elképelni, hogy törpe pap vagyok, mint hogy behúzzam a nyakam, csámpásan járjak, és ál-skót akcentussal, műanyagból fröccsöntött viking szarvas sisakkal a fejemen, egy habszivacsból készült csatacsillaggal hadonásszak.
– Henryvel még beszélnem kell, de ha ő nem is tud esetleg eljönni, vagyunk annyian, hogy csapatot alapítsunk – mondta. Ha nagyon ráértem volna, találgatok, hogy egy frissen megözvegyült, amúgy is jó alakjából a gyász miatt a megfelelő helyekről fogyó negyvenes nő miért akarja rávenni a legközelebbi férfiismerőseit, hogy kísérjék el egy olyan, majd egy hétig tartó rendezvényre, ahol végig mély kivágású selyemruhákat, és acélberakásos melltartót fog viselni, és ahol a résztvevők jó része tizenhét és ötven közötti, az anyjával élő szűz, de elhessegettem magamtól a gondolatot.
– Van valami szabálykönyv? Vagy a helyszínen tájékoztatnak? – kérdezte Lyle. Neki nem lesz újdonság az ilyen beöltözősdi: a franc tudja hányadik garázszenekarával durvábban sminkelték magukat, mint a Kiss. Bár az is igaz, hogy sokra nem emlékezett belőle: azokat az éveket kokón és pizzán élte, és saját bevallása szerint heti szinten veszekedett a halott nagyanyjával. Most se mertem volna megesküdni, hogy józan, de ezt nehezen lehetett megállapítani nála: nagyjából olyan mimikája volt, mintha szétbotoxolták volna Keanu Reevest.
– Először jelezni kell, hogy megyünk, aztán átküldik, emailben. Majd továbbítom a címetekre. A karaktert mindenki megalkotja otthon. Le vannak írva a szabályok, nem bonyolultak, beszéltem valakivel, aki tavaly már játszott, és ha ő meg tudta csinálni, nektek sem jelent majd problémát. Rendben van?
Helyeseltünk.
– Akkor… ennyi? – kérdezte Jake. Láthatóan nem volt túl vidám, bár amennyire felületes ismeretségünk alapján meg tudtam ítélni, nem is nagyon volt oka kacarászni: ugyan alighanem többet keresett, mint amennyit értelmesen el lehetett költeni, a magánélete olyan csőd volt, hogy még Burke társaságát is értékelni tudtam, ha néha eszembe jutott a fickó sorsa. A fia előbb végzett a Betty Fordon, mint a középiskolában, a neje egy notesznyi férfival és nővel csalta, és még így is csinos gyerek és asszonytartást tudott kiperelni, és még azok sem tartották sokra mint embert, akiknek munkát adott.
– Ennyi – felelte Helen. Csak a vak nem vette észre, hogy nagyjából annyi kedve van hazamenni, mint Lylenak ahhoz, hogy ki kelljen pakolnia a zsebeit hivatalos közeg jelenlétében.
Könnyű lett volna ott hagyni. Nem is éreztem volna lelkiismeret-furdalást: kevés ember mondhatja el, hogy biztosan tudja, hogy megmentette valaki életét, de én ezt tettem Helennel, amikor elintéztem a férjét. Ezek után nem vagyok kötelezve semmire.
Nem tudom, hogy mi lett volna, ha Jake nem szólal meg. Lehet, hogy elköszönök, és hazamegyek. Lehet, felvetek valami programot. Sose fogom megtudni.
– Van egy cimborám, afféle atyai jó barát. Egy ideje nem beszéltünk, de jön nekem eggyel. Ha felhívom, lehet..sőt, nem csak lehet, biztos, hogy el tudom intézni, hogy áron alul együnk egy jót az éttermében. Csak… – fejezte be hirtelen.
– Ne kímélj, mi a csel? Vega konyha? – érdeklődött Lyle.
– Nem, hanem tengeri kaja. Nem tudom, szeretitek-e.
– Hogy hívják a helyet? – kérdeztem, és valami földöntúli sejtelem miatt úgy éreztem, előre tudom a választ.
– Kagyló. A belváros egyik legpuccosabb helye.
– A taxit én állom – mondta Helen.
Ez eldöntötte a helyzetet.