Vaszilij Grigorjevics Jan: Dzsingisz kán, Batu kán, Tatárjárás

Ezt a trilógiát egy jó darabig jegeltem. Jan ugyanis 1941-ben, a Szovjetunióban írta a trilógia első darabját, és egész egyszerűen attól tartottam, hogy a realitást nélkülözve, és a szovjet művészettől, irodalomtól nem távol álló módon, a mongolok a nácikat fogják igazából megszemélyesíteni, és az 1941es állapotokat fogjuk viszontlátni. Mikor a trilógia végére értem, szerencsére azzal szembesültem, hogy ez a félelmem nem igazolódott be. A trilógia keletkezésének kronológiája egyébként érdekes: A középső rész, a Batu kán 1941-ben készült el, a másik két kötet csak jóval később született. Az előzmény Dzsingisz kán 1952-ben, végül a Tatárjárást 1954-ben fejezte be.

Először a három könyv fókuszáról pár szó. Az első kötet Dzsingisz kán Horezm – és a környékbeli muszlim országok – ellen vezetett hadjáratáról szól, de kivételes módon szinte végig a horda támadását elszenvedők szemszögéből. A Batu kán és a Tatárjárás Batu kán ruszok és Kelet-Európa elleni támadását meséli el. Az első kötethez képest változás, hogy itt a regények kb. felében foglalkoznak a mongolokkal, lévén sokkal több dokumentum elérhető Baturól, mint nagyapjáról, Temüdzsinről.

A három kötetből kirajzolódik a hadjáratok valódi története, minden részlettel együtt. Ilyenekre gondolok, hogy a horezmi sah, hiába van kb. ötszörös túlerőben, stratégiai hibákat vét, így a mongolok le tudják győzni. Ezeket a dolgokat szerencsére nem száraz stílusban adagolja az író, hanem a főbb szereplők történetén keresztül mutatja be, így a könyv, a sok információ ellenére végig olvasmányos marad.

Egy jól bevált módszert alkalmaz az író arra, hogy hogyan „teremtsen” cselekményt. Vagy valós alakok, akik a történet folyamán általában a háttérben maradnak, de be tudnak számolni a nagyobb szabású dolgokról (pl. Batu kán történetírója Hadzsi-Rahim), vagy pedig kitalált/teljesen homályba vesző figurák, akikkel a történetbe illeszkedő, de azokat nem befolyásoló dolgok történnek. (pl. Kara-Koncsár egy létező horezmi népi hős volt, de info nem nagyon van róla) Hogy mondjak egy hasonlót, ilyen Alexandre Dumas, Húsz évvel később c. könyve. Abban a muskétások Cromwell kezei közül akarják kimenteni az angol királyt, de elbuknak. A főszereplők megpróbálkoztak változtatni a történelem folyamán, de nem sikerült, valamint a próbálkozás tanúja (a király) nem beszélhet róla, hiszen kivégzik. Azok a szereplők tehát, akik Jan regényeiben ezzel próbálkoznak (pl. egy novgorodi bojár, aki közvetíteni akar Batu és Alexander Nyevszkíj közt, vagy egy kipcsák fiú, aki meg akarja ölni a kánt) ugyanígy járnak, így az izgalmas cselekmény ellenére (amelyek nagy része ugye kitalált) nem kerül konfliktusba az ismert történelemmel.

A regények hangulatukban illeszkednek az érintett tájegységhez. Ezt úgy értem, hogy a Batu kánban, amiben felprédálják például Vlagyimirt, kapunk egy kis betekintést a helyiek életébe. Az udvari szokásokba, a jobbágyok mindennapjaiba, az ünnepekre, a város szervezetére, a hadsereg típusára. Ugyanígy a Horezmben játszódó első kötetben, az egyik fontosabb szereplő (Kara-Koncsár, a fekete szablya) által alakított történet során egyrészt megismerünk néhány muszlim szokást, másrészt az egész Kara-Koncsár szálnak van egyfajta 1001 éjszaka utánérzése. A betörhetetlen sivatagi rabló, aki a szerelme apjának gyűjt pénzt, de mire összejön az öreg által kért pofátlanul nagy összeg, a megvásárolni kívánt menyasszonyt már elrabolták a horezmi sah emberei. Később kiderül, hogy még talán esély lehet kiszabadítani, lévén a lány csalódást okoz a sahnak, de hogy minden jó legyen, még valahogy be kellene jutni a börtöntoronyba is. Mindez a mongol invázió közben, egy idő után egy ostromlott városban.

Mindhárom könyvben előfordul továbbá a mongol invázió célpontjának bemutatása. A Dzsingisz kán elején legalább 100-120 oldalnyi rész az, amikor a mongol/tatár csapatok megemlítve sincsenek, de néhány személyen, eseményen keresztül bemutatja a sorscsapás előtt álló országot, Horezmet. Ugyanígy a Batu kánban a rusz fejedelmek hercegségei (Vlagyimir-Suzdal, Halics-Volhínia, Novgorod, Kiev, Tver, Jaroszlavl) bemutatásra kerülnek, nyilván a történet szempontjából fontosabbak (a Batu kánban elsősorban Vlagyimir, a Tatárjárásban inkább Kiev) részletesebben. Erre a bemutatásra példa az egyik állandó karakter, Bagdadi Hadzsi-Rahim utazása a Dzsingisz kán kötet elején. Bemutatja egyrészt a figurát, ezt a szegénységi fogadalmat tett vándor dervist, a problémáit, a megaláztatásokat, amiket dervisként el kell viselnie (illetve az embereket általában, akik kihasználják helyzetét), néhány hétköznapi pillanat segítségével a muszlim szokásokat (vendégség a pusztában, vándorok egymás közt, egy karavánszeráj leírása, megalázkodás egy tisztességtelen bíróval szemben), másrészt a birodalmat magát. Horezm ragyogó leírásában fény derül a birodalom elrettentő erejére, kicsit megalomániás uralkodójára (Mohamed sah az „új Iszkandernek”, azaz Nagy Sándornak hívatja magát), az uralkodói ház belső ellentéteire (a jogaitól megfosztott trónörökös, Dzselál ad-Din, „Horezm oroszlánja” később a mongolok elleni harc fő alakja lesz), és a birodalmat védő (igazából sarcoló) kipcsák sereg kettős természetére.

Ami a trilógia nagy erénye még a konkrét események összeszedésén túl az az, hogy máshol nem is lehet olvasni ennyit a mongolokról. Itt tényleg mindenről szó van, csak úgy a háttérben. Nem fárasztó, tolakodó, de ha az ember visszagondol a könyv befejezése után, rengeteg mindent tud meg a hódítókról. Ilyen apróságokat is, hogy Dzsingisz kán mellett mindig volt egy nyergeletlen fehér ló, ami a háború istenének volt fenntartva, vagy hogy a mongolok végeztek ki úgy embereket, hogy a földre fektették őket, rájuk állítottak egy jurtát, és vígan vacsoráztak amíg a szerencsétleneket összepréselték. Mindemellett összetettebb dolgok is, mint például a vallásuk, hogy hogyan működik egy kurultaj (kán választó gyűlés), hogy mi vette rá ezt a népet a hódításra, és mindez hogyan sikerülhetett, mi állt óriási sikerük hátterében. Ráadásként néhány egész érdekes jellemet is megismerünk, számomra a legmaradandóbb Szubutáj, a nagy kán, később Batu stratégiai tervezője, akinél veszélyesebb és félelmetesebb figurát kevesebbet ismerek, pedig a jobb kezére béna és fél szemére vak…

Aki szereti vagy a lovas nomádokat, vagy a történelmet, az mindenképp tegyen vele egy próbát! Antikváriumokban rendszeresen kapható.