A leghűségesebbek

&#8220&#8230 Nyolcvanhetedik perc.
Tizenegyes! Nem hiszem el, tizenegyest kaptunk!
Be kell rúgni! &#8211 kiáltottam többedmagammal együtt és nem tudtam észhez térni pillanatok múlva sem: ez a meccs, ez a végkifejlett túlságosan drámaian alakult. Rosszul játszottunk, mit rosszul, gyalázatosan, pocsék volt a formaidőzítés, egyszerűen nem érdemeltük meg a kupát &#8211 és mégis, meghallgattatásra találtak titkos reményeink, valahol fenn a segítségünkre siettek. Oldalra néztem, de ugyan azt láttam a szemekben: senkit sem érdekelt már az elmúlt másfél órányi kínlódás, a szurkolótábor minden rosszat feledve tombolt örömében.
Pokolból az ígéret földjére értünk, akár a csodákban, szemvillanás alatt.
Lenn a pályán Zselé magabiztos mozdulattal tette le a labdát a helyére &#8211 a szektorokban vadidegen emberek ölelgették egymást agyra-főre. Ahogy kiintett felénk, félelmetes hangorkán kerekedett: öreg és fiatal, apa és fiú egyszerre kezdett csapatunk hőn szeretett énekébe.
Négyezer torokból zúgott a &#8220Hajrá Fehérvár&#8221.

Húsz másodperc kellett volna, hogy a mennyekbe repüljünk. Alig negyven szívdobbanás.
A bírói sípszóra kísérteties csend lett a stadionban: mi a gólért, a vendégszurkolók a kapusukért imádkoztak.
Zselé flegma fintorral meredt a kapus szemébe &#8211 ahogy szokott -, majd elhátrált két lépést. Kivárt egy kicsit, a hatás kedvéért, nekilendült és bődületes lövést eresztett a bal felső felé&#8230
Nem akartam hinni a szememnek.
A labda elképesztő gyorsasággal vágódott a sarokba &#8211 a kapusnak esélye nem volt követnie sem -, majd éktelen csattanás hallatszott: a felső lécről a bal oldali kapufára pattant, onnan át a jobb oldalira, végigsuhant a gólvonalon és elakadt a fekvő kapusban.
A ROHADT ÉLETBE!
Felrobbant a stadion: ezrek kiáltottak fel. Éktelen káromkodások születtek, szotyis zacskók repültek a pályára – többen a földre dobták az előbb még büszkén lengetett lobogót.
EZ NEM LEHET IGAZ!
Rettenetes érzés szorított belül: könnyekkel lett tele a szemem. Képek villantak belém, sírás fojtogatott: nem láttam, nem hallottam, nem tudtam felfogni ép ésszel. Hány hónapja készültünk már erre a meccsre, hány ismerősnek mondtam, hogy itt leszek, ha az életemen múlik is, hány laikus baromnak magyaráztam, miért bízom a csapatunkban és miért fogunk NYERNI&#8230 erre itt van, ilyen játékot kell látnunk, ezért lógtunk el a munkahelyről és utaztunk kétszáz kilométert, erre ment el a félhavi fizetésem&#8230

Dögöljetek meg!

Körbenéztem, de ugyan azt láttam a szemekben: az ultrák szíve mind ezt élte át. Döbbent tekintetek villantak össze, sápadt arcok egymás felé: ahogy a pályán Zselé is, többen térdre roskadtak.
A hátralévő idő semmire nem volt elég, a meccs elúszott úgy, ahogy volt, ám még órákkal később sem hittük el az egészet &#8211 megérteni képtelenek voltunk, gyógyír semmi sem akadt, csak egy eldugott kocsma kalmopirin ízű bora hozott megváltó feledést&#8230&#8221
– Ne izélj már. Most kijössz vagy sem?
– Megy a halál. A múltkor megfogadtam, hogy soha többet
– Még mindig ott tartasz? Tudod, hogy csak pechünk volt! Sok volt a sérült, a taktika is el volt cseszve és az a szemét bíró is folyton ellenünk fújt! Látnod kellett volna, mit művelt a Didó a múlt héten: csak úgy dőltek előtte a védők, ha cselezett!
– Nem érdekel, te sem érdekelsz: megfogadtam, érted? A francnak sem hiányzik látni a sok túlfizetett barmot!
– Nehéz eset vagy. Ilyen egy igazi ultra, mi?
– Nem erről van szó. Nekem elveim vannak.
– Hát, én is azt hittem. Nem te voltál az véletlenül, aki az ankéton éppen erről papolt? Hogy az igazi szurkoló meggyőződésből jár ki, nem a sikerek miatt? Hogy milyen szánalmasak azok, akik csak hobbiból vannak kint, ha éppen olyan kedvük van?
– Ezt gyorsan hagyd abba!
– Mert? Igazam van, barátom? Ha valami nem tetszik, a B szektorban megtalálsz&#8230
– Tudod hogy én nem ilyen vagyok!
– Akkor? Hogy is van ezzel az ultra szívvel?
– Te mekkora egy SZEMÉT VAGY! De ha megint kikapnak, te fizeted az összes boromat!
Kaján nevetés a vonal végén.
– Most akkor mégis jössz?
– MEGYEK! &#8211 kiáltottam a telefonba és lecsaptam a kagylót: csak úgy csattant az ósdi bakelit.

A franc enné meg, hogy nem tudtam nemet mondani&#8230 ilyen hülye is csak én lehetek, hogy képes vagyok bízni ezekben. És még fizetek is ezért&#8230
Zsörtölődtem, mint valami vénember: a halálba kívántam mindent a világon. Rettenetes hangulatom volt, mintha más tehetett volna arról, hogy én bosszankodom: mintha nem én lettem volna az a marha, aki hagyta magát meggyőzni az előbb.
Egészen addig emésztett a harag, amíg ki nem értem a mérkőzésre: az utcákon kanyargó embersorok láttán már a hideg futkározott a hátamon. Mire a stadionba értem, mindent elborított a piros-kék éden: ezrek kiabáltak a zászlók, mezek, sapkák tengerében. A tömeg őrjöngött, teljes extázisban, mintha mi sem történt volna egy hete: ahogy szeretett irányítónk előtűnt a játékos kijáróból, robbanással éledt újjá az örök remény.
Hogy miként múlthatott el bennem a dac és miért kezdtem hinni, nem tudtam megérteni. Az biztos, hogy amint felharsant az első induló, pillanatok alatt elfeledtem minden bajom: nem számított már sem a rossz emlék, sem a józan ész: teli torokból kezdtem kiabálni a sok szépet.
Négyezer sorstársam érezte ugyanígy.

A leghűségesebbek.