Kocsmagondolatok

– Létezik szerelem? – kérdeztem
A barátom meglepetten pillantott fel a söréből.
– Szerelem?
– Igen, szerelem.
– Talán tetszik valaki?
– Csak egy lány az egyetemről, de nem ezért kérdeztem.
– Értem. Kérsz egy szál cigit? Nem? Rendben. Szóval, hogy létezik- e szerelem, de mi is az a szerelem egyáltalán? Elsőnek ezt kéne tisztáznunk. Önámítás. Az ember mindig is menekül valami elől, mondjuk az egydüllét, a magány elől.
– Ezt most nem értem.
– Persze, hogy nem, mert te is egyedül vagy. Te is, én is, mindenki. Itt ülünk a kocsmában, sörözünk, dumálunk erről-arról, de mégis egydül vagyunk, egymás mellett, de egyedül, mint mindenki más ebben a siralomvölgyben. Na ilyenkor jön képbe a nagybetűs Szerelem, a nagy Ő és a többi hülyeség. Képzeld csak el amikor megismerkedsz egy lánnyal. Kedves és csinos, tökéletes a szemedben. Szinte már azt veszed észre, hogy megtörik a magány, lelketek egybeforr. Végül a nagy szenvedély elmúlik, mert semmi sem tart örökké ezen a világon, semmi. Aztán pedig még magányosabbanak érzed magad, mint előtte. Ez a szerelem, vagy nevezd aminek akarod.

Egy ideig komoran hallgattunk, én törtem meg a csendet.
– Nagyot kellett csalódnod valakiben, ha ezt gondolod.
– Ugyanmár! Nem kell itt csalódni senkiben. Fiatal vagy még, később te is rájösz erre, mindenki rájön, csak a legtöbb ember fél beismerni. Tizennégy évesen volt az első komoly kapcsolatom, ennél előbb nem érdemes foglalkozni a lányokkal. Valljuk csak be nyugodtan, éretlenebbek vagyunk.
– Szóval tizennégy voltál amikor…
– Dehogy! Az jóval később történt. Nehogy már elpirulj, erről is kell beszélni. A szex is fontos szerepet játszik a szerelemben. Ne érts félre, nem vagyok beteg, de…
– De?
– De a szex legalább olyan üres, mint a szerelem. Szükséglet, amit ki kell elégíteni. Olyan, mint az éhség vagy a szomjúság. Éhes vagy eszel, szomjas vagy iszol, ha nő kell nő kell. Feltehetek egy intim kérdést?
– Persze.
– Emlékszel még az elsőre? Izgatottan készülünk rá, dicsekszünk vele a haverjainknak, szinte már felnőttnek érzezzük magunkat, mint az első szál ciginél. Aztán hirtelen véget ér az egész, és te felteszed a kérdést magadban: „ennyi volt?” Egy élménnyel több, egy reménnyel kevesebb. Az évek szépen lassan múlnak, az újabb kalandok, flörtök pedig folytatódnak. Ez így is van rendjén. Na eddig jó sok hülyeséget hordtam össze. Mi van avval a lánnyal az egyetemen? Hogy hívják?
– Amanda. Most elsőéves, egy évvel jár alattam. Aranyszőke haja van és tengerkék szeme, de a legbájosabb a mosolya. Az egyetemi kávézóban ismerkedtünk meg. A rádióból éppen Paul McCartney énekelte a Yesterday-t. Ha azóta meghallom ezt a dalt ő jut az eszembe. Azt hiszem bele tudnék szeretni.
– Aranyszőke, bájos mosoly, Beatles, honnan szedted ezt a sok romantikus baromságot? Tudod mit nem bírok bennetek? Ezt a megszállott viselkedést, amit ti szerelemnek hívtok. Elborítja az agyatokat a köd, és mindent rózsaszínben láttok. Elcsattan az első csók, és ti már rögtön azt hiszitek, hogy a mennyországban vagytok. Ó azok az igéző szempárok, telt ajkak, csodálatos összeölelkezések! Amikor olyan közel vagytok egymáshoz, hogy érzitek a másik illatát, forró leheletét. Testeteket jóleső borzongás járja át, a szívetek pedig majd kipattan a helyéről. Ilyenkor súgjátok egymás fülébe a bűvös szót: „szeretlek”. Azt hiszitek boldogok vagytok. Ez viszont nem igaz, a boldogság csupán puszta illúzió, amivel a reményt táplálod. A remény egyik fajtája a szerelem.
– Igen és éppen ez a szerelem…
– Még nem fejeztem be. Szóval a remény egyik fajtája a szerelem. Reménykedsz, hogy nem vagy egyedül, hogy van egy társad, egy lelkitársad. De a szerelem nem olyan, mint mondjuk Poe Annabel Lee versében. Nem a „tengerpart bús mezején” vagyunk. A lelkitársadról szépen lassan kiderül, hogy mégsem olyan, mint amilyennek képzelted, és te sem vagy olyan, mint amilyennek ő képzelt. Csak idő kérdése, és a rózsaszín köd is szürkévé válik. Nem lesz többé igéző szempár, nem lesz többé bájos mosoly. A lelkitársadból a szó szoros értelmében egy idegen lesz, és te arra gondolsz, hogy Jézusom, én egyszer ezt az embert szerettem?
– Szerintem én Amandát örökké tudnám szeretni.
– A világ sem tart örökké, nemhogy a te szerelmed. Ma még azt hiszed, hogy a Föld lapos, holnap pedig azt, hogy gömbölyű vagy fordítva.
– Hagyjuk ezt. Voltál te már valakibe egyszer is úgy igazán szerelmes?
– Nem tudom, talán egyszer igen, de nem hiszem. A huszas éveim elején jártam. A szomszéd utcában lakott egy lány, a nevére már nem emlékszem, az első látásra megbabonázott, ha egyáltalán létezik ilyen. Elhívtam moziba, rögtön igent mondott. A mozi után jött a következő randevú, és ahogy ez lenni szokott, összejöttünk. Elsőnek el se hittem, mert minden fiú rá hajtott, de ő mégis engem választott.
– Aztán mi történt?
– Meghalt.
– Én ezt nem tudtam, nagyon sajnálom.
– Egy részeg autós ütötte el. Eleinte nagyon hiányzott, olyan volt mintha egy darabot téptek volna ki a lelkemből, de egy jó hónap múlva már a szenvedély nyomát sem találtam magamban. Úgy éreztem, mintha ez a lány csak egy emlék lett volna az előző életemből. Ma már az arcát sem tudom felidézni. Thackeray azt írta valahol, hogy „a szenvedély kihal vagy koporsóban viszik el”. Nálam az utóbbi történt, ha morbid akarok lenni. Ezt az esetet nem tanulságképpen meséltem neked, hanem hogy lásd, ami még tegnap fájt az ma már csak közömbös, holnap pedig csak emlék lesz. Nem akarom evvel elvenni a kedved, de légy tisztába az alapszabályokkal. Szedd csak fel nyugodtan ezt az Amandát, akit életed nagy szerelmének hiszel, majd meglátod.
– Szedjem fel? Mondani könnyű!
– Ó fiú! Hát ennyire naív lennél? Ha csak azon múlna egy kapcsolat ereje, hogy milyen könnyen jöttek össze a párok, akkor most minden ember boldogan élne. Szedd fel! Hívd el elsőnek egy buta autósmoziba, nézzetek meg egy igénytelen tinivígjátékot, esetleg egy véres horrort. De egy ujjal se érj hozzá! Ha bejött a mozi, vidd el egy elegáns étterembe gyertyafényes vacsorára, ezt mindannyian imádják. Bármennyire is próbálják magukat lazának mutatni, a lelke mélyén minden lányban van valamennyi romantika, érzelgősség. Vicces mi? A háza előtt várakozóan állj meg, hosszasan nézz a szemébe, de a szokásos csók helyett mondd neki azt, hogy „nagyon jól éreztem magam veled az este”. Tehetsz hozzá még mást is, de ne vidd túlzásba. Ilyenkor az gondolják magukról, hogy ők kivételesek, velük igazán törődnek, szeretik őket. Minden lány egyforma, egy vázra épültek. Ezért ha kellően jóképű vagy, és okosan tudsz színészkedni nem lesz gondod velük, még Amandával sem.
– De a …?
– Elég volt, ne többet! Ennyit tudok mondani a szerelemnek nevezett dologról. Gondold át, emészd meg, de előtte hozz még egy sört.

(Scriptorium2)