A Tartozás

Ryell, a csavargó, Ryell, az istenek átka, Ryell, az istenek ajándéka. Hol vagy már? Ennyire nehezedre esne igazságot tenni? Végezni azzal, aki már amúgy is halott&#8230

Ryell&#8230 Ryell&#8230
Az a kéjenc Tharr-pap valószínűleg régen megbánta már a játszadozást. Talán már azt is megbánta, hogy elvállalta a &#8220szent feladatot&#8221, és oltárt szentelt annak a vérnősző istenének az elhagyott dél-ilanori bánya legmélyén.
Kíváncsi voltam, hogyan rendezkedett be, hogyan él ott lenn a föld alatt, ezért egyszer magam is átkúsztam vele a rejtekajtón, amit az a perverz bolond a helyi temető egyik sírján át ásatott az élőhalott szolgáival. Meg kell mondjam, kellemeset csalódtam. A sötét kőfolyosóról közvetlenül egy shuluri palota belsejébe léptem a díszes ajtókon át, legalábbis úgy éreztem. A padlón vastag szőnyegek, a falakon festmények &#8211 vörösben égő tájak, torz arcok, görcsbe ránduló alakok &#8211 s valamiféle izzó fénygömbök, melyek szinte nappali fényt varázsoltak a föld mélyére.
A Tharr-pap mosolyogva vezetett körbe a &#8220szentélyben&#8221. Megmutatta a szobámat, ahol ideiglenesen megszállhattam, az oltárt, aminél imádkozhattam, ha netán szükségét érezném &#8211 bár sejtem, ez utóbbit csak gúnyos tréfából ajánlotta fel, hiszen a véristenhez semmiféle kapcsolat nem fűzött. Hacsak az nem, hogy a zsoldjában álltam.

A Tharr-pap&#8230 Ryell azóta egészen biztosan végzett már vele, és csak percek kérdése, hogy felbukkanjon a sírból, a rejtekajtón át, amit előző nap fedezett fel. Okos kislány. Milyen kár, hogy végeznem kell vele. Jelt adtam a két emberemnek, akik óvatosan lekuporodtak a sír két oldalán. Ej, Ryell, ha tudnád, milyen nehezemre esik.

Az a pap olyan elszánt és buzgó volt, amilyen csak egy frissen felszentelt és istenének első személyes szolgálatát tevő hívő lehet. Egy ifjú és buzgó Tharr-pap pedig átkozottul veszélyes, és átkozottul meggondolatlan. Már akkor tudtam, hogy rövidesen valaki ki fogja taposni a belét, amikor először közölte velem istene szándékát. Az én feladatom csak annyi lett volna, hogy ellovagoljak Kaelbe, és értesítsem rejtőző hitsorosait a templom felszenteléséről. No meg hogy elrendezzem az esetlegesen felmerülő problémákat. Az a nyomorult pap persze mindent az én nyakamba varrt, s bár nem erről szólt a megállapodásunk, rövidesen egy személyben bérgyilkos, üzenetközvetítő, hullaszállító és kém lettem. Rohadtul elegem volt már az egészből.

Talán még jól is jársz, te vérszomjas állat. Jobb neked, ha egy Arel-papnő végez veled, mintha én szedlek apró darabokra a tőrömmel. Persze, amilyen sötét lelkű beteg állat vagy, még élveznéd is. Kíváncsi vagyok, milyen érzés, hogy egy nő végez veled, egy nő, akit órákkal előtte még a magadénak akartál, mindenki másnál jobban. Szívesen megnézném, milyen pofát vágsz a halálod előtt, vérhívő!

S mindeközben el kellett játszanom a gondtalan világcsavargót, a mesélni, dalolni mindig kész bárdot, a nők szívét megdobogtató hősszerelmest. Mintha ebben az ilanori porfészekben lett volna értelme verseket szavalni, mosolyogva hajolgatni, csókokat lopni. Nem volt ebben a faluban egyetlen valamirevaló nő sem, a kovács lányát kivéve, de őt a Tharr-pap az ideérkezésének első éjszakáján elraboltatta, &#8211 velem! &#8211 és a nyakát felhasítva istenének áldozta a lány lassan csordogáló vérét. Néztem azt a vigyorgó pofáját, ahogyan az oltáron fodrozódó vér vöröse tükröződött a szemében, s alighanem akkor ébredtem rá, hogy a rossz oldalra álltam Észak nagyhatalmainak és isteneinek küzdelmében. De mert tartozásom volt, azt szolgáltam, akire felesküdtem.

Az az oltár már alighanem egy apró darabokra hasított kőkupac csupán. Ismerem Arel dühét, volt alkalmam megtapasztalni az elmúlt években. Vijjogó sólymok és üvöltő farkasok. Hány ilanori harcos vére is szárad a lelkemen? Sohasem számoltam meg a halottakat csata után. Az a papok dolga, meg a sírásóké. A halál ugyanaz a Shanice-en innen és a Shanice-en túl is. Meglehet, erre gondolnak Domvik hívei, amikor azt mondják, az erőszakkal kiontott vér mindenütt ugyanúgy hull a földre.

Az Arel-papnő két nappal ezelőtt érkezett a faluba, amikor én éppen távozni készültem Kaelbe, látszólag egy dalnokversenyre, valójában a Tharr-pap cimboráihoz, akiket a helyi tolvajklán bújtatott az emberek és az istenek figyelő szemei elől. Ryell látszólag céltalanul jött, de itt északon sohasem tudhatja az ember. Az istenek itt talán bölcsebbek, mint délen. Vagy talán a híveik azok? A Tharr-pap persze tudta, érezte és azonnal szemet vetett rá. Egy Arel-pap vére Tharr oltárán, ezt a lehetőséget nem akarta elszalasztani&#8230 Mindent jóelőre eltervezett. Volt stílusa a rohadéknak, azt meg kell hagyni. Nem is ezért gyűlöltem. Megérkezésének első éjjelén, mielőtt a kovács lányának vérét istenének áldozta volna, rövid látogatást tett a közeli Darton-templomban, ami a falutól fertályóra járásnyira, egy hatalmas temető mellett állt. Valahonnan ismerhette a dartonita papot, mert az beengedte, és még beszélgettek is, mielőtt&#8230 Nem értem, mért volt rám szüksége azon az éjjelen. Talán csak azt akarta, hogy lássam. Egyetlen, a kezéből kicsapó villámmal ölte meg. Azután felfektette a templom oltárára, és Tharr nevét kántálva kifolyatta a vérét.

Azért tetted, hogy még többet idecsalj közülük. Tudtad, hogy ez Ilanor, itt bűn sohasem marad megtorlatlanul, igaz? Arra számítottál, hogy istened megjutalmaz, ha minden éjjel friss vérrel locsold meg az oltárt? Mit gondolsz, meddig tartott volna még, mielőtt valaki olyan téved erre, a sosem nyugvó sólyom-lelkek rikoltásait, farkas-lelkek üvöltéseit követve, aki erősebb lesz nálad? A buzgalmad és a hited volt a halálod. Amikor Ryell pengéje átjárja a szívedet, majd megérted, amit én már régen megértettem: ez Ilanor. Itt bűn nem marad megtorlatlanul. Amikor azt a Darton-papot megölted, saját magadat ölted meg. És egy kicsit engem is.

Ryell, Arel szolgája persze azonnal a Darton-pap gyilkosának a nyomába eredt, és én, hogy álcámat megőrizzem, kénytelen voltam segíteni neki a nyomozásban. Nem akartam, hogy a Tharr-pap kezére kerüljön, ezért inkább a helyi embereimnek szóltam &#8211 egy Bren nevű fickónak, meg négy cimborájának &#8211 hogy végezzenek vele. Akkor rohanták le a papnőt, mikor az a Darton-templom körül vallatta a nedves földet nyomok után &#8211 talán valóban meg is ölik, ha közbe nem lépek. Sohasem fogom elfelejteni Bren arcát, amikor elkaptam és elvágtam a torkát. Nem tudom, mit gondolhatott &#8211 nem is érdekel. Nem számolom a halottakat.

Gyerünk, Ryell, már régen itt kellene lenned. Mi történt, kifogott rajtad az a négy élőhalott, akik a pap földmélyi birodalmát őrzik? Hiszen ismered őket, ennek a falunak a lakói voltak, amíg egy éjjel tökrészegen le nem tévedtek az útról, egyenesen bele a pengémbe. Emlékszem, a Tharr-pap a kezeit dörzsölte elégedettségében, mikor nekifogott a varázslásnak. Csakis olyan élőhalott szolgákat használt, akiken alig látszott külső sérülés &#8211 és ebben igyekeztem a kedvére tenni, hiszen ezt kívánta a tartozásom. Mindazonáltal oda se néztem, mikor ledöftem őket.

Esténként együtt ültem a fogadóban Ryellel, hallgattam őt, ahogyan az életéről mesél, Arelről, a kalandokról, az álmairól, és irigyeltem őt. Nem azért, mert van hite, vannak álmai, van élete, hanem mert van valamije, ami hitet és erőt ad neki az élethez. Ő is tartozott, de ezt a tartozást ő maga vállalta fel, önként és teljes szívvel. Míg énnekem csak az életem volt, de azzal sem én rendelkeztem.
Ryell hamar a Tharr-pap nyomára bukkant, sejtettem, hogy így lesz. Hiszen Arel-papnő volt, súgott, mesélt neki a szél, a föld, a fák és a nap. Megtalálta a titkos lejáratot a temetőben, és istennője nevét suttogva leereszkedett a föld alá, nem tudva miféle szörnyeteg otthona felé tart. Hívott, hogy kísérjem el, de én gyávaságot tettetve, szürke arccal lapultam a sírok között &#8211 pedig amitől féltem, az bennem volt.

Mert már akkor tudtam, mit fogok tenni. Már akkor tudtam, mikor megláttam őt, ahogyan beléptet a faluba, ahogyan a szél eljátszott hosszú barna tincseivel, ahogyan rám emelte zöld tüzű szemeit. Ahogyan hozzám szólt, ahogyan rám nevetett, ahogyan az oldalamon harcolt a saját embereim ellen. Már akkor tudtam, hogy nem fogok az útjába állni, ha végezni akar a Tharr-pappal. És már akkor tudtam, hogy meg fogom ölni ezért, mert így kívánja a tartozás. A szívem fölé tetovált Tharr-szimbólum égetett, s én gyűlöltem érte, gyűlöltem magamat és gyűlöltem Ryellt. Ryellt, akit meg fogok ölni, mert megtette helyettem azt, amit én nem mertem.

Esteledett már, mikor Ryell poros arca előtűnt a sír feltáruló kőlapja alól. Lassan, tétován lépkedett, vércseppeket hullatva maga köré. Az éhes föld mohón beitta, pedig aznap is, előző nap is esett az eső. De a föld épp olyan telhetetlen volt, akár az istenek. Meglehet, igaz, hogy a világot az istenek teremtették, önnön magukat formázva az anyagba.
Intettem az embereimnek, s ők felugrottak, kétoldalról elkapva a lány egy-egy karját. Ryell nem ellenkezett, túl gyenge volt, vagy csupán nem látta értelmét a harcnak ellenem &#8211 máig nem tudom, vajon papnőként mennyivel látott többet bennem, mint amit én láttam akkor magamban. Előhúztam a tőrömet, hozzáléptem. Nyugodtan állta a pillantásomat, mintha tudná.

Ryell, Ryell, tudtad már az elejétől fogva, igaz? Átláttál rajtam minden ravaszságom ellenére is, ugye? Hogyan is gondolhattam, hogy be tudlak csapni téged? Hiszen beléd szerettem, s így most már neked is tartozom, nem csak Toronnak&#8230 Az istenek a tudói, élhet-e egy ember annyi tartozással, mint én, annyi gyűlölettel és annyi halállal a szívében. Majd te megmondod, mert te annyival bölcsebb vagy nálam, amennyivel bölcsebb az isten a halandónál. Egy napon újra találkozunk majd, te eredsz az én nyomomba, vagy én a tiédbe, olyan mindegy. De készülj fel, mert akkor válaszolnod kell majd a kérdéseimre. A kérdésekre, melyeket meg sem fogalmaztam még&#8230

Intettem, mire a két fickó maga elé pördítette Ryellt, s kardot rántva nekitámadott. Ryell engem nézett, míg fényből és árnyékból álcát szőve el nem tűntem a szeme elől. Akkor felrikoltott, s istennője nevét kiáltva tőrt hajított egyik támadója mellkasába, majd puszta kézzel rohant neki a másiknak. Nem néztem végig a harcot, úgyis tudtam előre, hogyan végződik. Mindent tudtam, kivéve azt, hogy az én harcom hogyan végződik majd. Meglehet, a válaszok már régen megvannak, csak a kérdéseimre várnak. A lovamhoz léptem &#8211 mögöttem újra felrikoltott a sólyom &#8211 s a nyeregbe felülve lassan Kaelnek fordultam. A szívem fölé festett Tharr-szimbólum dühödten perzselt, de tüze semmi nem volt ahhoz a tűzhöz képest, ami a szívemben égett.

(Scriptorium)