Bűncselekmény

Egy idő óta csak röhögök a filmeken. Az, hogy az amerikai krimiknek nem sok közük van a valósághoz, egy ideje már sejdítettem. De hogy a magyar valóság milyen távol áll a filmektől!
Na jó, engem nem gyilkosságért hallgattak ki, csak okirat hamisításért. Persze az is lehet izgalmas, de én csak egy egyszerű kis csaló vagyok, ráadásul a balszerencse felhőkben örvénylik körülöttem, úgyhogy ha ötven forint adót csalok, lebukok vele.
Nem is tudom mi ütött belém, hogy adásvételi szerződést hamisítsak.

Nagyjából akkor jutottam el addig, hogy levizsgáztassam több mint egy évvel korábban vett kocsimat, amikor bevezették a kötelező eredetvizsgálatot. Ez nem lett volna gond, csakhogy még átíratva se volt. Persze adta magát a megoldás, átírtam a dátumot a kocsi adásvételijén.
Aztán, az eredetvizsgálaton, kiderült, hogy a kocsi motorszáma át van ütve, tehát hívták a rend őreit. Ki is ballagott a rendőrség illusztris képviselője, zsebre vágta a forgalmit, az adásvételit és az eredetvizsgálaton kapott papírt, aztán megkért, hogy fáradjak már utána a kocsival, a kapitányságra.

Három órás várakozás után gyorsan aláírattak velem egy újabb papírt. Öt példányban. Már-már kifogyott a tollam, mire végeztem vele.
Pár héttel később – jó pár héttel később, ami azt illeti – kaptam egy zord hangú idézést baráti kihallgatásra.
Befáradtam ismét. Ugyanaz a zászlós fogadott, aztán elkezdődött a procedúra.
A szobában ott ült egy nő, aki megszállottan gépelt, gondolom a saját ügyeit intézte. Nyitott páncélszekrény, a falon Magyarország térkép, elég megviselt, az asztalon ósdinak tűnő számítógép, képernyőjén özönvíz előtti Word, benne megnyitva egy sablon, gondoltam, a jegyzőkönyvé.

Miután adataim lassúdad egyeztetésén átvergődtünk, már nagyon kényelmetlenül éreztem magam a szocreál széken kuporogva. És akkor elkezdődött.
– Mondja el, mit tud a gépjármű motorszámáról.
– Van neki – kezdtem könnyedén. A zászlós unott mosolyt erőltetett az arcára, jelezvén, hogy érti ő a tréfát, csak nem szereti. Így hát kissé komolyabban folytattam. – Hát ezen kívül nem sokat. Hogy megy ez az eljárás?
– Kihallgatjuk önt, mint gyanúsítottat, és a gépjármű előző tulajdonosát.
– És ha mindketten azt mondjuk, hogy nem mi ütöttük át a motorszámot?
– Akkor itt vége a dolognak – jegyezte meg a zászlós. Árnyalatnyi hitetlenkedéssel meredtem rá.
– Azt akarja mondani, ha egyikünk sem törik meg a kérdés súlya alatt, akkor ezzel le is zárult a nyomozás?
– Igen.

Nem kérdeztem rá, mi értelme van a dolognak ebben az esetben. Válaszolgattam tovább az autóvásárlás helyszínére, körülményekre vonatkozó kérdésekre, egészen addig a pillanatig, míg el nem jutottunk a legkínosabb szakaszhoz.
– Tudja, hol érhetnénk el a gépjármű előző tulajdonosát?
– Azt én is szeretném tudni – vágtam rá a szakzsargontól kissé borsódzó háttal. Ebben speciel igazat mondtam. Borzasztóan szerettem volna tudni, hol lakik az az istenbarma, akinek a feleségétől megvettem a kocsiját. A forgalmiban megadott címen biztos nem, mert oda elmentem. Viszont nagyon kellett volna beszélnem vele, mert akkor jó eséllyel tudtam volna vele megdumálni, hogy mondjuk azt, az általam beírt időpontban adta el nekem a kocsit, s ezzel egy csapásra minden gondom a múlté lett volna. Ámde hiába vettem igénybe a húgom rendőrismerőseinek a segítségét, azok nyílván a közmondásos fakabát kategóriába tartoztak, mert nyomát sem lelték a nőnek, vagy a férjének az adatbázisukban. – Sajnos a forgalmiban lévő címen nem tartózkodnak, úgyhogy gőzöm sincs.

A franc, gondoltam, már én is úgy kezdek fogalmazni, mint egy vezércikk. Az én zászlósom azonban a buzgóbb fajtából való volt, hogy a fene egye meg! Elcsattogott, s nem telt bele tíz perc, máris kezében volt a cím. Na, mondtam magamnak, neked kicsöngettek öreg, mostan már csak a bilincs hiányzik.
Zászlósom már éppen az utolsó szavakkal küszködött a számítógép billentyűzetén, s csak úgy, megszokásból, rutinból odavetette.
– Kíván még valamit elmondani?
-Igen – bólogattam szomorúan. Ez őt is elszomorította, bár valószínűleg az én bánatomnál sokkal inkább a gépelés nehézségeivel volt kapcsolatban az a halvány árnyék, ami átfutott az arcán. De az is lehet, hogy az ügy egyre hatalmasodó, sötét fellege tornyosult fölé. Bizonyára tapasztalatból tudta, hány egyszerűnek tűnő ügy bukott a bürokrácia és a joghézagok mocsarába egy-egy ilyen kijelentés után.
-Hát – kezdtem bele intelligensen és összeszedetten. – Az a helyzet, hogy én nem akkor vettem ezt a kocsit, mint ami a szerződésen áll.
– Hanem mikor? – hangjában keveredett a még csak rosszat sejtek a már beletörődtemmel.
– őőőő… – gyorsan utána számoltam. – Másfél évvel ezelőtt. Csak akkor nem volt pénzem átíratni, és minden lóvé arra ment el, hogy helyre pofozzam. Aztán ugye…

Elgondolkodva nézett rám. Kolléganője már kiment a szobából, gondolom ebédelni, de lehet, hogy ezt csak korgó gyomrom sugallta. Talán azon tűnődött, hogy írja le ezt minél rövidebben, talán azon, hogy hagyja-e az egész marhaságot a francba. Sosem tudom meg, mert elszalasztottam a lehetőséget, hogy esetleg elsimíthassam a dolgot. A géphez fordult, és számomra tragikus sebességgel gépelni kezdett. Egy pillanatra elfogott a kétségbeesés, mikor arra gondoltam, ezzel a tempóval nem biztos, hogy elkészül addigra, mire az utolsó tartalékaimat is feléli a szervezetem. Itt fogok éhen halni, gondoltam, ami annál is inkább zavaró volt, mert az idegesség és az üres gyomor kezdett komolyabb tüneteket okozni. És nem tett volna jót az ügyemnek, ha hirtelen felindulásból lehányom az asztalát, legalábbis valami ezt súgta.
– Ezután mi fog történni? – kérdeztem, mikor végre-valahára kész lett a gépeléssel, és a nyomtatással kezdett bíbelődni.
– Hát, átadjuk az ügyészségnek az aktát, és onnantól az ő hatáskörük.
– őőő… – mondtam, s reméltem ez mindent elmond arról, mennyire képbe kerültem az ügymenetet illetően. – És ez mit jelent a számomra?

Rám nézett, miközben a nyomtató szép lassan öltögetni kezdte papírnyelvét.
– Valószínűleg pénzbüntetést.
– Mennyit?
– Ez változó, függ az esettől, a szociális és anyagi helyzettől.
– Nagyságrendileg?
– Fogalmam sincs, hülyeséget meg nem akarok mondani.
Ennyiben maradtunk. Aláírtam az összes papírt, amit csak a kezembe nyomott, aztán hazamentem. A történetnek persze ezzel korántsem lett vége, ugyanis a csaj, akitől a kocsit vettem, töredelmesen bevallotta, hogy ő írta alá a férje nevét a szerződésen, bár a kutya sem kérdezte tőle. Később az ügyészség visszaküldte az időközben hadnaggyá előlépett zászlósnak az ügyet, további pontosítások végett. Sose felejtem el az arcát, midőn a harmadik kihallgatásomat így kezdte:
– Már bánom, hogy egyáltalán elindítottam ezt az ügyet…

(Scriptorium)