A Szellemharcos küldetése (könyvkritika)

Rujder Tamás: A Szellemharcos küldetése

A Zsoldos Péter díjat 1998 óta adományozza oda az Avana Egyesület minden évben a legjobbnak talált science-fiction regénynek illetve novellának. 2004-ben a nevezett regények közül Rujder Tamás A Szellemharcos küldetése (Napsugár és Holdsugár Kiadó, 2003) című műve ítéltetett a legjobbnak.

Kezdjük talán a könyv pozitívumaival. A történetváz összességében megállná a helyét, nem jobb és nem rosszabb az olvashatóság mércéjét megütő tucat-scifikénél: az emberiség a távoli jövőben magára vonja egy agresszív faj haragját, veszélybe kerül maga a Föld is, de főhősünk a szokásos segítők társaságában útnak indul a veszélyt is elhárítani képes rejtély megfejtésére. Egy-két űrcsata rombolókkal, vadászokkal, álcázóernyőkkel, stb., négy-öt felszíni illetve föld alatti akciójelenet, sok-sok �parajelenség� (testelhagyás, telepátia, gyors regenerálódás), kaland, játék, szerelem. Mindez puhakötésben, szép fehér papíron, 187 oldalon, még éppen kényelmesen olvasható betűméretben, két olvasást és bősz lapozgatást jól bíró kötésben, Balogh Béla ajánlásával, bolti áron 1600 forintért.

Sajnos a számos pozitívum alkotta összhatást kissé lerontja néhány apró hiba a világalkotás, a karakterábrázolás és a stilisztika terén. Talán érdemes néhányat alaposabban is szemügyre venni ezek közül.

A világ
Az első négy és fél oldalban a szerző felvázolja a Föld jövőbeli történetét a XXI. század és a cselekmény kora, a XXIV. század között. A XXI. századról szólván már a második mondat meghökkenést válthat ki a gyanútlan olvasóból: �Kimondtak és bevezettek egy nagyon fontos törvényt: Minden embernek joga van egyenlő mértékben részesülni a Föld gyümölcseiből, faji és nemzeti hovatartozás nélkül� (7. o.). Mi több, �a felelősségteljes születésszabályozás bevezetésével megakadályozták a túlnépesedést� (uo.). Science fiction geekként alkalmazzuk a jól bevált szabályt � Ne ess pánikba! �, és könyveljük el, hogy valószínűleg nem posztcyberpunk társadalomkritikát fogunk a továbbiakban megismerni. Mint az néhány sorral lejjebb kiderül, a hard SF rémétől sem kell tartanunk: �egy olyan eljárást találtak fel, mely képes volt bármely anyagi struktúrát olyanra átalakítani, amilyenre csak akartak� (uo.). Ez nyilván számos nehézségtől megkíméli úgy a jövőbelieket, mint a szerzőt és az olvasót is.

A Föld sorsa tehát összességében remekül alakul, körülbelül 100 százalékban ellentmondva minden jelen világunkbeli trendnek � de hát ez a szép a science fictionben. A XXIII. században létrejön a várva várt kapcsolat az ilveriekkel, akik szerint �a találkozásra� azért ért meg az idő, mert ha valamelyik faj eléri a fejlettség oly fokát, hogy kilép a csillagok közé, azzal bizonyítja azt, hogy már túllépett az ösztöni szintű hódítás és pusztítás vágyán. Ezt azzal magyarázták, hogy olyan rendezettség és szervezettség szükséges az ilyen színvonalú technológiai lépéshez, mely nélkülözi a destruktív folyamatokat� (9. o.). Sajnos azonban a törvényszerűség alól is akadnak kivételek: egy fatális véletlen folytán a fejlett, békés, �már több ezer éve csak a művészeteknek, a filozófiának és a szépségnek� élő Csillagszövetség egy primitív, agresszív, hódításokra vágyó, megjelenésében dinoszauroszokra emlékeztető, mégis emberszerű faj, a yuronok kezére juttatja a csillagközi utazás titkát, és kész a baj�

A könyv elején található világleírás alapján azt hihetnénk, hogy a boldog 70-es és 80-as évek meglehetősen ideologikus töltetű szovjet sci-fije éledt újjá XXI. századi köntösben. Szerencsére nem erről van szó: minden hasonlóság és áthallás ellenére a regényben bemutatott XXIV. században nem a kommunista utópia, hanem inkább egyfajta New Age-es eszkatológia és üdvösségtan fogalmazódik meg. Hogy ezzel jobban járt-e az olvasó� nos, nehéz eldönteni.

A karakterek
Főhősünk egy bizonyos Kevin Dors, az Űrflotta különleges ügynöke, akit épp egy testen kívüli utazása közben ismerhetünk meg. Megtudjuk róla, hogy kisportolt az alakja, illetve rövidre vágott gesztenyeszínű a haja. Jóképű és átható tekintetű, barna szemű. Némi töprengés után holografikus beszélgetésbe bonyolódik a későbbi �csapat� egyik leendő tagjával, dr. Steven Neilsennel, aki az Idegen Fajok Kutatásának Intézeténél dolgozik, és képes pszichikai lenyomatuk alapján azonosítani az egyébként alakváltó yuronokat � ám ezt a képességét gondosan titkolja, nehogy megint behívják katonának. Némi dirr-durrt követően megjelenik a színen a későbbi csapat egy újabb tagja, aki Neilsen különleges képessége miatt a testőre is lesz: a fekete bőrű Eric Ryan, elit űrgárdista. Fontos szerepet kap még a történetben Ben Williams admirális � �arca ovális volt és szabályos, de szemöldöke kissé túl vastag volt finom vonásaihoz képest. Az arcát már nem egy helyen ékesítették a bölcsesség apró szarkalábait. Sokan furcsállották hajviseletét� neki� elnézték a hosszú varkocsban összefogott frizurát� (19. o.) � Kevin egykori mentora. Említést kell még tennünk Nohlenről, aki Kevin társa volt az ilveri felderítésnél � �[az ilveriek] többnyire humanoid alakot vesznek fel� de valóságos alakjukban olyanok, mint a palackorrú delfinek, azzal a különbséggel, hogy nekik hatalmas szárnyaik vannak, amivel természetesen repülni is tudnak� (20. o.). Namármost az ilveriek elég furcsa lények: tisztán energiából állnak, átlátszóak, viszont az anyagi világra ugyanúgy hatással vannak, illetve az ugyanúgy hatást gyakorol rájuk, mint az emberekre. Végül a második legfontosabb szereplő: Mirella Felton � sportos, mégis nőies alakú, szőkésbarna hajú, kék szemű. Kevin és Mirella első találkozása megérdemli, hogy idézzük: �Szép arcából� kék szempár nézett rá, pontosan a lelke mélyéig. Amit benne látott, egy pillanatra megrendítette, mert ezt a tekintetet kereste, amióta csak a másik nem iránt elkezdett érdeklődni� (uo.)

Fel lehetne még sorolni négy-öt fontosabb szereplőt � de sajnos felesleges, ugyanis a fentebb idézett rövid fizikai leírásokon kívül gyakorlatilag nincs különbség közöttük. Egyformán beszélnek, cselekedeteiket egyaránt és szinte kivétel nélkül ugyanaz motiválja: minél több jót tenni az értelmes fajokkal, az emberiséggel, a bolygóval, az állatokkal, a növényekkel és az ásványokkal. A yuronok üdítő színfolt lehetnének a mindent és mindenkit átható szeretetáradatban, de ők meg leginkább L. Ron Hubbard psychlói pepitában: irtózatosan militánsak, agresszívak és rosszindulatúak, ráadásul körülbelül ugyanazért, mint a psychlók: ilyenné formálták őket/magukat. Az egyes yuronok megkülönböztetését tovább nehezíti a következetesnek nevezhető, ám rendkívül egysíkú névhasználat: Koordak, Zaakar, Ziimnak, Zoordak. Azt sajnos nem sikerült megállapítanom, hogy a kötetben kétszer felbukkanó Ziimnak név vajon takarhatja-e ugyanazt a yuront � az első ilyen néven nevezetett simán agyonlövik az anyabolygóra való visszatérésekor (101. o.), ám egy másik (?) Ziimnak később megküzd a yuronok uralkodójával, Zoordakkal (176. o.). Belátom, öt yuron nevet már igazán nehéz lett volna kitalálni.

A kétféle egysíkúságból igazából csak két karakter emelkedik ki valamennyire: a már említett Ben Williams admirális a varkocsa miatt, illetve a titokzatos Árnyék, aka Morgan Spencer, a renegát ember, aki a yuronokat támogatja bámulatos pszichikai képességeivel, és egy baleset során csúnyán megsebezte az arcát, emiatt állandóan sötét csuklya mögé rejtőzik. Ebben az a legszebb, hogy Morgan Spencer Ben Williams tanítványa volt, de gőgje, haragja és félelmei átsodorták a másik (a sötét?) oldalra.

Stílus, írástechnika
Az eddig tárgyaltakból talán már kellőképpen körvonalazható egy erősen közepes, talán inkább gyengécske regény, ám a szerző stílusa és írástechnikája végleg megpecsételi a mű sorsát. Kezdjük talán a dialógusokkal. Mint a karakterek kapcsán említettem, nagyjából mindenki teljesen egyformán beszél, egyéni jellegzetességek, eltérő nyelvi rétegek nem jelennek meg a párbeszédekben. Ám ez az egyformaság is mélyebb dimenziókat kap: egy-egy dialógusbeli megszólalás átlagos hossza öt-hat sor, de például a 89. oldalon (és nemcsak ott) találhatunk egy-egy tizenkét és tizenegy soros megszólalást is. Külön meglepetést okozott a főhős egyik belső monológja a 13. oldalon: a töprengés közben egyszercsak becsúszik, beoson, belopakodik egy ilyen mondat: �Fel kell hívnom az Idegen Fajok Kutatásának Intézetét (későbbiekben csak IFKI), hogy történt-e valami szokatlan a Delta 3-on� (kiemelés tőlem � BJ). Nyilván csak a főhős fegyelmezett gondolkodását illusztrálja a kiemelt rész � megjegyzi magában, hogy a továbbiakban IFKI-ként hivatkozik a hosszú nevű intézetre. Ez a gondolkodás jövőbeli ökonómiája?

Kedvenc megszólalásom mégis az, amikor az egyik szereplőt a Földre szabadult yuron ügynök által megölt szeretője esetleges feltámasztásával biztatják, és a hosszas technikai leírás után a következő hangzik el: �Ha a folyamat sikeres lesz, akkor az ilveri lélekgyógyítók szerint is, kell legalább egy év rehabilitáció, hogy ismét egészséges tagja legyen társadalmunknak� (35. o., eredeti központozás, kiemelés tőlem � BJ). Nem tudom, szükséges-e kommentálnom a kiemelt félmondat mélységes banalitását.

No de ha már nem igazán szerencsések a dialógusok, majd a leírások! Sajnos itt sem találkozhatunk stilisztikai bravúrokkal, de jóformán még csak elfogadható színvonalú narrációval sem. Erős a gyanúm, hogy a szerző zenei képzésben is részesülhetett, ugyanis a könyv akár a Szimfónia szóismétlésre és E/3 személyes névmás múlt idejű alakjára címet is kaphatná. Szabályos zenei ritmust alkot az, ahogyan a jól elhelyezett és általában meglehetős könnyedséggel feloldható, kizárólag páros szóismétlések diktálta moderatóba időnként belehasít a sokszorosan ismételt �volt�-ok géppuskaropogásszerű allegrója. A gyanútlan olvasó akár még el is bizonytalanodhat, nem szándékosság esete forog-e fenn � ez igen érdekes művészi teljesítmény lenne. Kár, hogy mégsem az.

A leírásokból, a dialógusokból és a történetvezetésből ugyanis egyértelműen látszik, hogy a szerző a leginkább talán �gondolatfolyam�-nak nevezhető technikára támaszkodott alkotás közben. Ez jelen esetben azt jelenti, hogy valószínűleg elkezdte szőni a történetet, és haladt arra, amerre az vezette, mindig csak a már leírtakat és esetleg az aktuális mondatot szem előtt tartva. Amikor pedig felmerült valami probléma az aktuális mondatban, egy következő mondattal-félmondattal korrigálta azt. Így telhetett meg a regény mondatszinten magyarázó félmondatokkal, s így eshetett meg az dramaturgiai szinten, hogy az Árnyék, a negatív főhős csak körülbelül a regény felénél bukkan fel hirtelen, de azután hamarosan teljes életrajzot is kapunk róla. Talán botorság ilyesmit kijelenteni, de megkockáztatom: a történet írásának elkezdésekor a szerzőnek még fogalma sem volt arról, hogy hová fog kilyukadni, és a folyamatos toldozás-foldozás eszközét alkalmazta. Ez tulajdonképpen nem is lett volna baj, ha ezután leül, elgondolkodik az addigi termésen, majd néhány egyszerű húzással átszerkeszti azt úgy, hogy valamiféle felépítettség, építkezés is megjelenjen a regényben. Érdekes módon a szerkesztő sem hívta fel erre a figyelmét � pedig a könyv saját bevallása szerint átesett szerkesztésen (igaz, ma már nem lehet pontosan tudni, melyik kiadó mit ért ezalatt. A Napsugár és Holdsugár Kiadónál bizonyára nem az irodalmi szerkesztést, ezt alátámasztani látszik a borzalmas központozás is.)

Külön említést érdemel írástechnika és stílus kapcsán a Kevin és Mirella közötti szövődő szerelmi szál kibontása. Tudnunk kell, hogy mindketten képzett telepaták, testelhagyók, röviden: parafenoménok, akik egymás lelkébe pillantva győződnek meg a másik érzelmeinek őszinteségéről. Egykori Romana és romantikus regény olvasóknak igazi csemege lehet egymásra találásuk leírása a 38�43. oldalon, ahol például �Kevin érezte, ahogy kinyílik előtte a lány lelke. Egy nyíló vörös rózsa jelent meg előtte, mely végül teljes pompájában mutatta meg magát� (41. o.), illetve Mirella �érezte, ahogy a férfi megnyílik. Egy felhőt látott, ami a következő pillanatban szétnyílt és utat adott az égből a föld felé törő fénysugaraknak� Felfedezte, ha a lelkét nézi a fizikai megnyilvánulása helyett, akkor megtalálja a lelkében a választ� (42. o.) És természetesen �arra ébredtek a transzból, hogy ölelkezve csókolják egymást lebegve a szoba kellős közepén. Kevin mosolyogva ölelte át Mirellát, majd a normál gravitációt visszaállítva most már az ágyon folytatták egymás testének felfedezését. Boldogan adták át magukat a szerelemnek és az örömnek, mely lelküket szenvedélyessé és szabaddá tette�� (43. o.)

De kezeket a takaró fölé! A regény alapvetően ennél sokkal fontosabb dolgokról szól, és a szerző gondoskodik is arról, hogy ez ne kerülhesse el senkinek a figyelmét: a 71. oldalon katekizmusszerűen összefoglalva, nem egészen egy oldalban, dőlt betűvel szedve számos bölcsességet olvashatunk, többek között azt, hogy �A lélek örök és halhatatlan�, vagy �Egyetlen technikai eszköz sem helyettesítheti a kreatív elme határtalan intelligenciáját�, vagy �Hite csak annak lehet igazán, aki a tudás és a megtapasztalás útját járja�, és persze �Amikor a tudatos szerelemre és a szeretetre hangolódsz, akkor túllépsz az illúziók világán�. Nem kívánom ezeket a gondolatokat vagy a regény egészén megsemmisítő erővel áttörő filozófiát sem pozitív, sem negatív értelemben minősíteni � mindenkinek joga van a saját életfilozófiájához és annak tetszőleges úton, erőszakmentesen történő hirdetéséhez �, mindössze kontextusba szeretném helyezni a lényegi mondanivalót: ez a regény 2004-ben megkapta a Zsoldos Péterről elnevezett science fiction irodalmi díjat.

Áthallások
Ben Williams és az Árnyék Kenobi�Vader párhuzamára, illetve a yuronok és a psychlók hasonlóságára már utaltam. Kicsit súlyosabb esetnek vélem a 176�179. oldalon található párbajleírást. Ez egy késpárbaj. Az ellenfelek méregdetektorokkal pásztázzák egymás fegyvereit. Az egyik küzdőfél (Ziimnak) enyhe idegmérget juttat ellenfele (Zoordak, a császár) testébe a késével. Zoordak épp annyira lassul le, hogy az Árnyék által csalárd módon alkalmazott tudati blokk hatása alá kerülve vereséget szenvedjen. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy a yuronok egyik természetes fegyvere a �harci üvöltés�, melynek hatása körülbelül száz százalékban megegyezik a David Lynch-féle Dűne-adaptációban látható �hangfegyverével� � nos, akkor annyit mindenképpen kijelenthetünk, hogy a szerzőre talán egészségtelenül nagy hatást tett Frank Herbert univerzuma, s ami még nagyobb baj, ezeket a hatásokat nem sikerült kellő mértékben reflektálnia saját műve kapcsán.

Összegzés
Ki lehetne térni még néhány kisebb-nagyobb belső logikai ellentmondásra a történetben (pl. 16. o.: �Ha túl sok vadászt küldünk, akkor még megkockáztatják [ti. a yuronok] a légkör közeléből való térugrást és az katasztrofális következményekkel járna a Föld mágneses egyensúlyára� � könyörgöm, a yuronok alapvetően el akarták pusztítani a Földet és az emberiséget, de a katasztrofális térugrást véletlenül sem hajtották végre, pedig� mindegy). Hosszasan lehetne elemezni a bőségesen adagolt technoblablát, az ad hoc technikai megoldásokat (pl. a yuronok haditechnikája elég fejlett, le tudják hallgatni a telepatikus üzeneteket is, stb., de a bolygójuk környékét radarral figyelik, ráadásul olyannal, ami nem tud megkülönböztetni két egymás alatt közeledő gépet), el lehetne merülni a �szebbnél-szebb� mondatok kéjes idézgetésében � de talán mindenki jobban jár (persze leginkább a kritika szerzője), ha ettől eltekintünk. Sommásan fogalmazva A Szellemharcos küldetése egy rendkívül alacsony színvonalon megírt, közepes vagy annál gyengébb történet, olyan filozófiai üzenettel, ami igen erősen feszegeti a hagyományos értelemben vett science fiction határait. A mű felvonultatja a szó rossz értelmében vett �kezdő� írók összes típushibáját � igazából az is meglepő, hogy egyáltalán megjelenhetett. Jellegzetes példája annak, amikor fantáziairodalom helyett írásba foglalt fantáziálást olvashatunk, melyből teljes mértékben hiányzik mindenféle írói koncepció és szakmai tudás. Beszerzését leginkább a jelzett filozófiai tartalom iránt érdeklődőknek, a kezdő kritikusoknak (minden mondatba bele lehet kötni, rajta srácok!), továbbá természetesen a mazochistáknak és a Balogh Béla-rajongóknak ajánlom.

A Zsoldos Péter-díjat pedig nyilván úgy kapta meg, hogy a túlcsorduló szeretet megzavarta a zsűri elméjét. Más magyarázat nincs.