A gyűjtögető
A kiszikkadt folyómeder repedezett iszapja úgy ropog lábad alatt, akár a frissen hullott hó. Csak vonszolod magad előre konokul, minden nap, kora reggeltől késő estig. Fejeden rég megszáradt a kendő, görcsbe merevedett ujjaid között halkan csipogó fémdetektor. Oly régóta véredbe ivódott ez az élet, csontjaidban érzed a homokviharok közeledtét. Az apró, barna és fekete szemcséket az Alföld egykori búzamezőiről hordja dél felé a szél. A dóm tornyai, mint két súlyos obeliszk, épp hogy kilátszanak a barna kavargásból.
Tivadarnak hívnak. Talán nem bánod, ha tegezlek. Rájöttem, könnyebb úgy beszélni, gondolkozni, ha valakihez szólhatok. Magamhoz. Egy régi egyetemen, egy másik földön és életben régésznek tanultam és tanítottam. Most gyűjtögető vagyok.
Néha arra gondolsz, ez a lassú őrület egy állomása. Néha arra gondolok, nincs átmenet őrület és normalitás között.
Végighaladsz a hosszú, kanyargós mélyedésben, melynek helyén egykor folyó hömpölygött. Tiszának hívták. Nem is gondolnád, az emberek mennyi holmit hátrahagytak benne. Az iszap konzervál. A műanyagok örökké élnek. A fémek rozsdásodnak, de megmaradnak. Mindent összegyűjtesz, ki tudja, mit lehet pénzzé tenni a városban. Ez is egyfajta régészet, egy letűnt kor emlékeit kutatod. Kiélheted titkos szenvedélyed. Hányan mondhatják ezt el magukról? Azt csinálhatod, amit szeretsz… Nyugtasd csak magad, barátom.
A mederben általában csupa hétköznapi dolog lapul. Általában. Elsüllyedt csónakok, emberi és állati csontok, régi, világháborús, fel nem robbant bombák… Leomlott hidak és mólók, stégek mélyen beágyazódott darabjai. Motoralkatrészek, szerszámok, napernyők és nyugágyak felismerhetetlen csonkjai, de te, te minden régi tárgyat és formát ismersz, akár a fogolytábor költője a drót feszülését…
Néha varsák csontvázaira bukkansz, szétszaggatott hálójuk többé nem ejt csapdába egyetlen halat sem. Máskor vízálló karórák akadnak horgodra, de már nem mutatják az időt. Az idő nincs többé. Megfakult műanyagbaba kopasz fejéből buta, kék szem bámul vissza rád félig lecsukódva. Aludj! – kiáltasz rá, de hiába döntöd hátra, a szemhéja beragadt, s néz rád tovább, akár egy horrorfilm kelléke. A teste nincs meg, a kislány kezében maradhatott, mikor a fej beleesett a vízbe. Bizonyára sírt miatta.
Nagy leletre egyre kevésbé számíthatsz, nem csak te pásztázod a vidéket, nem csak te alszol meg csontszáraz árterekben, göcsörtös fák alatt, vagy a pusztuló gát oldalában. Vigyázni kell a többiekkel, elrejteni, amit csak találsz. Még egy rozsdás szögért is megölnek. Jó ára van a fémnek. Minél távolabb kerülsz a várostól, annál nagyobb a kockázata, hogy vagy ők, vagy a vihar lecsap, mielőtt fedezékbe bújhatnál.
Fogytán az étel és az ital. Hogy fogsz visszatérni, mondd csak, barátom? Elment az eszed? Csak még egy nap, csak még egy nap, és megtalálom… Mit? Mit? Ugyan mit találnál idekint? Ne faggass annyit, erről nincs mit beszélni. Nincs, persze… Oltsd el inkább a tüzet, mielőtt valaki észrevesz!
Igazad van, álmodj te is szépeket.
Hát ide jársz vissza! Hát ezért kockáztatsz! Mégiscsak régész maradtál, még ebben a kifordult életben is. Rábukkantál két évezred legnagyobb leletére! Ugye tudod, milyen nevetségesen festesz most? Ahogy ott gubbasztasz, és ecseteddel centiről centire tisztogatod? Senki sem fog megdicsérni érte. Nincs, aki értékelje, tudod?
Ez a sír, ez a koporsó egy másik világban gazdaggá tehetett volna. Áruld csak el most a helyét valakinek, megöl, s kiássa maga. A fémet – vasat, ezüstöt, aranyat – beolvasztja, a csontokat szanaszét dobálja. Talán legjobb volna, ha visszatemetnéd. Vagy egy vihar tenné meg, s a sír rejtve maradna, jobb időkre, igazi régészekre és igazi közönségre várva. Lesz még olyan valaha?
Férfiak ülnek lovaikon, erős derekuk, hátuk meghajlik, ahogy elfordulnak nyergükben. Arcuk megkopott, s íjuk húrja, íve sem látszik már, csak a markuk. Ecseted úgy pörög fölöttük finoman, nőket sminkeltek egykor ilyen műgonddal; a homokszemek szerteszét szaladnak a lágy sörték elől.
Hányan keresték sírját, hányan kutatták, számolták, merre lehet? Egy egész folyónak kellett kiszáradni, hogy a legenda valósággá váljon.
Elfogyott a vized, mihez kezdesz most? Nincs itt rajtad kívül senki. Nincs segítséged. Hagyd itt a sírt, keress egy tanyát, talán lesz, aki befogad. Egész nap dolgoztál, és nem figyeltél fel a jelekre. Elkapott a hév, a kíváncsiság.
Indulj vissza, mielőbb. Látod a horizonton a sötétséget? Csak dél van, mégis éjszaka közeleg. Homokvihar!
Vajon ez a hely elég védett, hogy megbújjak a mélyedésben? Mást már úgysem tehetsz. Elfutni nem lehet.
Igen, így lesz a legjobb.
Vagy a homokvihar engem is, mint annyi hunt s egy egész országot, Attila mellé temet.
raves
2010-10-29 11:02:00Jó bizony!
HalfDemon
2010-10-29 12:38:07Hatasvadasz, szetszort, kapkodo. Tetszik.
<small>Iróni-A-Méter: 1/5</small>
Krynn
2010-10-29 13:18:20Elég rövid, mégis untam (nehéz volt végigolvasni). Sem a stílusa, nyelvezete, sem a képek, hasonlatok nem jöttek be. A csattanónak szánt rész szintén hidegen hagyott. Elolvastam másodszorra is néhány órával később, hátha a hangulatommal volt a baj, de a véleményem nem változott.
Az E/1 és E/2 váltakozása nem simult bele szépen a karakterbe, én is hatásvadásznak éreztem. Kapkodónak nem nevezném, inkább vontatottnak.
Thaur
2010-10-29 14:56:30Hm, Tivadar már elfelejtette, amit az egyetemen tanult...
Mouse
2010-10-30 08:06:14Thank you!
<small>Iróni-A-Méter: 1/5</small>