Dennis Lehane: Vihar-sziget

A szerző nevével az Agave 100 c. kötetben találkoztam, és mint azt az arról szóló ismertetőmben is írtam, elhatároztam, hogy amint megjelenik tőle valami, meg fogom venni.

 

Nem csalódtam. A Vihar-sziget az utóbbi idők egyik legjobb, legmaradandóbb olvasmányélményét jelentette számomra. Pergő stílusú krimiről van szó; ahogy a szigetre érkező főszereplőket a vihar, az olvasót sem engedi „szabadon” a regény: egyszerűen letehetetlen.

 

A sztoriról spoilerkedni nem fogok, elég az hozzá, hogy minden együtt van egy hátborzongatóan jó bűnügyi-pszichiátriai történethez: két szövetségi rendőrbíró érkezik a Bostontól nem messze lévő Vihar-szigetre, amelyen egy igazságügyi elmegyógyintézet áll. A szigorúan őrzött komplexumból ugyanis eltűnt egy ápolt, egy nő, aki korábban vízbe fojtotta a gyermekeit. A történet előre haladtával a furcsaságok – nem csak Rachel Solando eltűnése, de az elmegyógyintézet működése körül is – egyre csak sokasodnak. A két rendőrbíró - Teddy Daniels és Chuck Aule – számára pedig hamar kiderül, itt korántsem biztos, hogy megvédi őket a jelvényük, ahogy az is megkérdőjeleződik, ki ellenség és ki barát.

 

Ezek után nem csoda, ha valóságos klausztrofóbiás érzés keríti hatalmába az olvasót: a főszereplőkkel együtt lélegez fel, valahányszor kilépnek az elmegyógyintézet zárt kapuin. Ám a kontinensre nem térhetnek vissza – és nem csak a sziget fölött végigsöprő hurrikán miatt. A vihar – bár igen olcsó és mondhatni durva „írói” eszköznek tűnik – hatásosnak bizonyul, tovább fokozza az amúgy is baljós hangulatot.

 

Érdekes adalékot, ízt ad a regénynek, hogy 1954-ben játszódik: az amerikai társadalom „kollektív tudatalattiját” és az egyes ember pszichéjét „túlterhelte” a hideg- és a koreai háború, a saját soraikban keresett kommunista kémek rémképe, s személy szerint a veterán Teddy Danielst (akinek a szemszögéből látjuk kibontakozni az eseményeket) a második világháború és felesége elvesztése. Nem csak krimi a Vihar-sziget, de jól adagolt és érzékletes kórkép egyénről, s közvetve pedig egy rettenetes elmebetegeket „kitermelő” társadalomról.

 

Lehane stílusa lebilincselő, nincs felesleges mondat, nincs felesleges jelenet, előbb-utóbb minden értelmet, jelentőséget nyer. A leírást nem viszi túlzásba, ám annál plasztikusabbak, erőteljesebbek, lényegre törők a szigetet és a kórházat bemutató részek, amit én személy szerint nagyon díjaztam. Egy festő látásmódjával varázsolja az olvasó elé az óceán, a szárazföld és az égbolt színét, kinézetét, a vihar fenyegető közeledtét, érzékeltetve az emberek végtelen kiszolgáltatottságát. (Itt jegyzem meg, mennyire el van találva a borító, bár ez az Agave könyveknél, azt hiszem, nem újdonság. Ahogy az sem, hogy már eladták a regény megfilmesítésének jogait. A történet egyébként tényleg mozivászonra kívánkozik, én érdeklődéssel várom, hogy fogják elrontani. Akarom mondani, megoldani.)

 

Még valami, amiről még feltétlen szót kell ejteni: a párbeszédek, és az azok mögött munkáló jellemek. A szereplők igen kidolgozottak, még ha csak mellékszereplők is; az őrültek szürreális mondatai sehol sem hiteltelenek, minden egyes megnyilvánulás a helyén van – Lehane a mértéktartásban is zseniális. Rendszerint pattanásig feszíti a húrt (és az olvasó idegeit): a párbeszédek alatt végig ott lóg a levegőben valami, amire persze nem lehet konkrétan rákérdezni; minden egyes diskurzus akár egy gondosan tervezett sakk-játszma, egy rossz lépés, és máris „felhasználható bizonyítékként”, bárki bármit mond. A vallató szerepében pedig nem mindig a rendőrbírók állnak…

 

Az olvasó alig várja, hogy végre lelepleződjék az igazság, ám hogy a nyomozás milyen fordulat(okat) vesz a vége felé járva, nem árulom el, nem úgy, mint az az illető, aki beült egy Agatha Christie mozira, s mikor pár perc múltán feltűnt a képernyőn az egyik szereplő, elkiáltotta magát, hogy „ő a gyilkos!”, majd kifutott a teremből.

 

 

Dennis Lehane: Vihar-sziget

Agave Kiadó