Megan Lindholm: Wizard of the pigeons

 Képzeljük el, hogy egy nagyvárosban élünk. Vajon mit látunk, ha végigsétálunk az utcán? Hatalmas, fenyegető betonmonstrumokat, folyamatosan áramló embertömeget, arctalan masszát? Vagy inkább egy élő, lélegző települést, mely megannyi érdekes embernek ad otthont? Vajon mit tennénk, ha belelátnánk sorsukba? A Wizard of the pigeons egy olyan emberről szól, aki számára Városa, Seattle valóban él és lélegzik. És varázshatalmának hála sokszor tudja, érzi, mit kellene tenniük másoknak, hogy javítsanak életükön…. 

 

Megan Lindholm – Robin Hobb korábbi álneve – 1986-os regényének főhőse Varázsló (Wizard), egy hajléktalan, ki a város utcáit járja, és közben hatalmára támaszkodva segít az embereknek.  Nem dobál tűzgolyókat vagy szelídít meg egy sárkányt…adománya sokkal kevésbé szembeötlő. Ez a férfi tudja a válaszokat az emberek kimondatlan kérdéseire, megoldást sok épp aktuális problémára. Nem mondja meg az eheti nyerőszámokat, de felidézi egy apa előtt megalázott és elnyomott fiának felnőttkori (és dühös) mását, aki ettől jobb belátásra térve talán tényleg emberként kezeli majd gyermekét. Máskor egy nagyapának ad tanácsot, hogy ne essen kétségbe, Európában élő fia meg fogja őt látogatni nem is oly sokára. Ám még az ilyen apróságoknak is ára van: Varázsló sosem hordhat magánál egy dollárnál többet, sosem hálhat asszonnyal, vigyáznia és etetnie kell a város galambjait, és ami talán a legfontosabb: ha valamit tud, akkor azt ki kell mondania, legyen szó tanácsokról vagy épp figyelmeztetésekről. 

 

Nem ő az egyetlen azonban a hajléktalanok közt, aki adománnyal bír: az első fejezetekben megismerjük az afroamerikai Raszputyint, akinek a tánc a mágikus fókusza, és Euripidészt, aki egy vásáron zenél és az arra érdemeseknek kívánságokat oszt, amelyeket egyszer, ha tényleg szükségük van rá, felhasználhatnak. Talán még teljesülnek is, ha igazán hisznek benne.   A harmadik Cassie, aki mindig más és más alakban, ruhában és hajszínnel jelenik meg. Ő vezeti be Varázslót a másik Seattle életébe, tekinthetjük egyfajta mentornak, akit mindig föl lehet keresni, ha baj van. Egész pontosan ő az, aki mindig fölkeresi „hősünket”, mert az magától sosem találja meg a lányt. Titokzatos figura, aki javaslatait mindig rövid anekdoták formájában tálalja, és aki vonzódik a szokatlan növényekhez. Lakhelye még szokatlanabb: menedékében az egyik szoba a semmibe nyílik, gomolygó sötétségbe, ahova csak tompán jutnak el a város zajai. Cassie-t keresi föl a férfi tanácsért akkor is, miután éjjel egy különös névtelen erő, Szürke Mir megtámadja őt és a saját emlékeibe próbálja belefojtani. Ez az erő a Főgonosz, ha úgy tetszik, mely a lány szerint személyesen Varázslót keresi, de veszélyt jelent az egész városra is. 

 

Ez eddig egy szokatlan, varázslatos történetnek indul. Minden megváltozik azonban, mikor egy Lynda nevű hölgy belép Varázsló életébe. Neki semmi köze sincs a misztikus Seattle-hez, teljesen hétköznapi pincérnő. Életvidám teremtés, aki szokatlan módon ingyen kiszolgálja a szemmel láthatóan éhes, hajléktalan főhősünket, sőt máskor, civilben is meghívja a férfit enni. Saját bevallása szerint csupán társaságra vágyik és alapvetően barátkozó típus, de valójában tetszik neki a félénk férfi. Engem Mrs. Klapperre emlékeztetett Beagle Egy Csendes zug című regényéből. Hozzá hasonlóan Lynda is megpróbál a maga finom módján áttörni egy zárkózott ember ellenállásán. A hibát azonban akkor követi el, amikor – a könyv közepe táján – elveszi Varázsló popcornos zacskóját, amiből a galambokat eteti – zálogba veszi, hogy a férfi következő nap is találkozzon vele. A zacskó elvesztése  azonban események egész láncolatát indítja el. Enélkül ugyanis nem tudja etetni a galambjait, így megszegte mágiájának egyik szabályát, a hatalma pedig elapad. 

 

Az írónő zseniális módon érzékelteti Varázsló drámai hangulatváltozását. A város, ami eddig gondoskodó és biztonságot sugárzó volt, idegen hellyé válik. A mágia nélkül mintha eltűnne az őt oltalmazó lepel: hiába öltözködik viszonylag normálisan, hiába mosakszik meg, egy kávézóban sem tűrik meg, ami a könyv folyamán eddig sosem volt probléma. Ideges gondolatok keringenek a fejében, egyre zavarodottabb. Az olvasónak egyre inkább az az érzése, hogy valójában ez a mágia nem létezett soha, és hogy a kis tárgy elvesztése csak egy hajléktalan belső nyugalmát borította föl, aki valójában elmebeteg. Ezt erősítik az emlékképek, amelyek Varázsló – Mitchell – korábbi múltjába engednek bepillantást: egy vietnámi háborúból hazatért veterán életébe, aki kamaszként vonult be és hazatérve szakma és képzés nélkül nem találta a helyét a „normális” életben. A felesége sem akarta, hogy találkozzanak. Mindez tökéletes háttér a mentális zavarokhoz. A leírások még inkább rátesznek egy lapáttal: a férfi szemszögéből figyelmesek leszünk olyan dolgokra, amelyek eddig elkerülték a figyelmét. Így derül ki az eddigi otthonos menedékről, hogy valójában piszkos, büdös hely, ami ugyan evidens lenne, de a regényben ez korábban egyáltalán nem jelent meg. Mintha egy lepel hullt volna le, s Varázsló maga is rájön nézetei képtelen mivoltára. És amikor már-már az ember teljesen biztos benne, hogy főhősünk egy lelkileg sérült, aki csak beképzelt magának mindenfélét, és aki számára az elképesztően kitartó Lynda jelenti az egyetlen kiutat, a könyv végén megint fordul a kocka.   

 

Lindholm regénye egy urban fantasy, mely a kevés, ámde annál dicsérőbb kritika szerint sok későbbi műre hatott. Nem igazán pörgős, néhol már-már unalmas, de bőséggel tud meglepetést okozni. Az urban fantasy kifejezéssel olyan műveket szokás illetni, melyek a fantasy mágiával átszőtt világát áthelyezik a mai nagyvárosok közegébe, amely nem betondzsungel többé, hanem egy sajátos, misztikus világ. Szerencsére nem találkozunk beszólogatós nyomozókkal, és senki sem bonyolódik erotikus kalandokba egy vámpírral sem. A természetfeletti egészen finom módon jelenik meg. Egyrészt maga a város sugározza azt, s néhány titokzatos hely formájában jelenik meg. Egyszer például Varázsló egyfajta aluljáróban sétál, majd egy ajtón keresztül egy különös világba jut, ahol a falak repedései teljes sötétségbe nyílnak vagy épp sajátos fényfoltok ragyognak át rajtuk. Igazi varázslatokkal is inkább csak a végén találkozunk. A harmadik forrása maga a „főellenség” Szürke Mir, egy megfoghatatlan, arctalan, fenyegető entitás. 

 

A regény egyetlen igazi főszereplője maga Varázsló, és az ő szemén keresztül látunk mindent, soha nem „ugrunk át” egyetlen más figura fejébe sem. Ez nem is zavaró, s az írónő mesterien kiaknázza ezt a lehetőséget: ezáltal bizonytalanítja el többször is a Tisztelt Olvasót, hogy Varázsló csak képzelődik, avagy valóban létezik ez a mágikus világ. Lévén más kiindulási pontunk nincs, kénytelenek vagyunk a férfi érzékeire támaszkodni. Nem ide tartozik, de szívemnek különösen kedves, hogy az írónő kedveli a macskákat. A főszereplő menedékében két cica, Fekete Tom és Ninja is felbukkan. 

 

Be kell valljam, többször is tévedtem a művel kapcsolatban. Egy hangulatos kis könyvnek tűnt az elején a városi varázslók különös világáról, aztán kezdett átmenni egy mentális zavarokkal küzdő hajléktalan mindennapjaiba, aki menekül a problémái elől. Legvégül pedig…nos legyen elég annyi, hogy a végén igencsak felgyorsulnak az események és többször is padlót fogott az állam. A vég nem épp tragikus, de nem is igazi happy end – méltó befejezése egy szokatlan könyvnek. Nem a Város a fő témája, mint ahogy azt az elején vártam, az csak díszlet. Ez a könyv az emlékekről, a felejtésről és a felelősségről szól.  

 

Mit is mondhatnék zárásként? Nem feltétlenül a legjobb könyv, amit olvastam, hisz főleg a közepe táján kezd picit vontatott lenni, de egy igencsak eredeti koncepció mesteri megvalósítása. Ajánlanám mindenkinek, ha meg lehetne szerezni. Sajna mára már a neten keresztül is csak antikváriumokból lehet beszerezni nem épp olvasóbarát árakért. Az enyém egy 2003-as angol kiadás, amit egy thetfordi antikváriumból szerváltam egy nagyobb honlapon keresztül.  Az utóbbi években elkezdték kis hazánkban is a Hobb-művek újra kiadását. Talán egyszer ez is sorra kerül….