Tenebrae (filmkritika)

„Nem tudott többé ellenállni a késztetésnek; csak egyetlen gyógyír létezett a dühre, ami kínozta őt. Engedett hát neki – életében először elvette egy másik ember életét. S miután megtette, nem érzett bűntudatot, sem félelmet vagy idegességet, csakis szabadságot. Minden akadályt, mindent megaláztatást félresöpörhetett az útjából ez az egyszerű, pusztító cselekedet: GYILKOSSÁG.”

 

A magvas, ám kissé hátborzongató idézet a „Tenebrae” c. képzeletbeli könyvből származik, amely körül Dario Argento 1982-es, azonos című filmje is bonyolódik. Mint hamarosan kiderül, nem véletlen, hogy a film éppen ezt a négy mondatot emeli ki a műből…

 

Argento  egy másik filmjéről már olvasható kritika itt az rpg.hu-n (https://lfg.hu/97/553), ezért a részletes bemutatástól eltekintenék. Legyen elég annyi , hogy egy olasz, elsősorban horrorfilmjeiről ismert veterán rendező az illető, aki főleg a Suspiria (Sóhajok) és a Profondo Rosso c. alkotásairól vált ismertté. Bár a rajongók körében kultikus státusznak örvend, valahogy mégis elkerülte a világhír, aminek főleg az lehet az oka, hogy a filmjei – még ha látszólag „csak” horrorok is – nem tartoznak a könnyen emészthető darabok közé, elvárják azt, hogy a néző rájuk hangolódjon. Bár Argento az utóbbi években nem igazán tudott villantani, de a Tenebrae még a legtermékenyebb időszakában született.

 

A film főhőse Peter Neal (Anthony Franciosa), egy ünnepelt amerikai író, aki a történet elején pár hétre Rómába utazik, hogy népszerűsítse a „Tenebrae” c. új horror-bestsellerét, amelyben egy rejtélyes gyilkos borotvával irtja mindazokat, akiket „tisztátalannak” talál. Peternek hamarosan szembesülnie kell azzal, hogy valaki kissé túlzásba vitte a könyve iránti rajongást: a rendőrség alig pár órával az író érkezése előtt bukkant rá a városban egy fiatal lány holttestére. A lánynak történetesen egy borotvával vágták el a torkát, s a száját teletömték a „Tenebrae”-ből kitépett lapokkal…

 

Az elsőt hamarosan újabb gyilkosságok követik, s ha ez még nem lenne elég, az elkövető elkezdi becserkészni Petert. Az író minden gyilkosság után újabb és újabb névtelen üzenetet vagy telefonhívást kap; a rejtélyes üldöző bárhol utoléri, mintha valahogyan pontosan tudna minden lépéséről.

 

Találomra gyilkoló őrült az illető, vagy nagyon is konkrét célja van? Ösztöneitől vezérelt mániákus vagy hideg és számító elme, aki gondosan felépített terv szerint cselekszik? Elképzelhető, hogy valaki olyan, akit Peter személyesen ismer?

 

A kérdések csak szaporodnak, és Peter kezdi úgy érezni, mintha maga is egy könyv szereplője lenne, azzal az apró különbséggel, hogy itt az élete a tét. Egyre inkább úgy érzi ugyanis, hogy ő maga lesz a gyilkos igazi és egyben utolsó célpontja…

 

Az Argento-féle thrillerek egyik legélvezetesebb összetevője a „Találd meg a gyilkost!” játék, ami a rendező és a néző között zajlik. Ennek az a lényege, hogy a rendező „elrejt” a filmben egy vagy több kulcsfontosságú momentumot, amikből egyértelműen kiderül a megoldás, ám ezekre nem mindig könnyű rábukkanni, mert rengeteg félrevezető nyom között vannak elrejtve (ebből a szempontból egyértelműen a „Trauma” és a „Profondo Rosso” tartalmazza a legzseniálisabb megoldást). A „Tenebrae”-ben a játék egyik momentuma a gyilkos hangja, amit többször is hallhatunk a filmben, így elvileg van esélyünk beazonosítani – elvileg, de azért ne vegyünk rá mérget, mert a gyilkos suttogva előadott szövegeit sikerült pont úgy belőni, hogy egyaránt tartozhassanak férfihoz vagy nőhöz. (Mivel az Argento filmek gyilkosai között kb. 50-50% a nemek szerinti megosztás, ezért mindkét lehetőség ugyanolyan valószínű.) A történet vége nem okoz csalódást, a csattanó kellően ötletesre sikeredett - feltehetően a rendezőnek is tetszhetett, mert évekkel később egy másik filmjében ugyanezt a trükköt játszotta el -; csupán az fájt egy kicsit, hogy a legnagyobb poént Argento öt perccel előbb lövi le a kelleténél…

 

A „játék” persze csak akkor működik, ha van elég szereplő – egyebek közt ezen bukik el pl. a „Card Player” c. kései Argento-thriller -, de szerencsére a „Tenebrae” ebben igazán nem szenved hiányt.

 

Itt van mindjárt a neurotikus, kidobott menyasszony, aki mániákusan gyűlöli Petert (Veronica Lario); a fiatal, szimpatikus rendőrnyomozó, aki a való életben minden ügyet megold, de a krimikben sohasem tudja kitalálni, ki lesz a gyilkos (Giuliano Gemma); az ártatlan tekintetű, odaadó titkárnő (Daria Nicolodi); a hozzáértő és végletekig lojális ügynök, aki sosem téveszti szem elől Peter érdekeit (John Saxon); meg még legalább fél tucatnyian…

 

Gyakran kritizálják – jogosan – Argento filmjeit a gyenge alakítások, a rossz színészvezetés miatt. A „Tenebrae” ebből a szempontból üdítő kivétel: Anthony Franciosa kifejezetten nagyot alakít Peter szerepében, de a fontosabb mellékszereplők (Gemma, Saxon stb.) is hozzák az elvárható formát. A kevésbé fontos szereplők között most is vannak nagyon gyatrák, de hát ez van, a legtöbbjük úgysem él pár jelenetnél tovább… :)

 

A rajongók általában egyetértenek abban, hogy a „Tenebrae” Argento legvéresebb filmje, és ezt magam is csak megerősíteni tudom – mondjuk ez már a használt eszközökből is következik. A gyilkos először egy régimódi borotvával lát „munkához”, de ezt hamarosan lecseréli egy igen hatékony, hosszú nyelű baltára (ezek mellett a tőr és a fojtózsinór már szinte említést sem érdemel.)

 

Fontos azért megjegyezni, hogy itt nem az amerikai slasher-filmekből megszokott, „és akkor Jason nyolcszázkilencedszer is ugyanúgy lecsap a macsétával” típusú jelenetekről van szól. Az „igazi” Argento-filmekben – az olasz thrillerek („giallo”) legjobb hagyományaihoz méltóan – minden egyes gyilkosság kreatív, egyedi módon, mérnöki precizitással van megrendezve; szinte olyanok, mint egy-egy önálló rövidfilm, saját bevezetéssel, központi résszel és fináléval. (Személyes kedvencem a legelső gyilkossági jelenet, kb. tíz perccel a film kezdete után.)

 

A rendező több filmjére jellemző a túlpörgetett befejezés, amikor nagyon rövid idő alatt nagyon sok mindent „zúdít” a nézőre. Bár ebből a szempontból szvsz a „Phenomena” utolsó tíz percét lehetetlen felülmúlni, de a „Tenebrae”-nek sem kell szégyenkeznie: a finálé itt egyetlen hatalmas, non-stop vérfürdőben csúcsosodik ki… :)

 

Néhány igazán emlékezetes megoldást is találhatunk a filmben. Érdemes kiemelni pl. azt a jelenetet, ahol a kamera egyetlen vágás nélkül (!) végigvezet minket alulról felfelé haladva egy ház ablakain, a komplett háztetőn, majd a túloldalt leereszkedve a másik oldal valamennyi ablakán (a két és fél perces jelenet felvétele egyébként három napig tartott és külön állványzatot kellett építeni hozzá). Emellett ebben a filmben szerepel minden idők egyik legijesztőbb „ott a gyilkos mögötted!” típusú jelenete is.

 

Bár a címe latinul sötétséget jelent, ennek ellenére a „Tenebrae” már-már zavarba ejtően világos film. Az ember azt várná egy ilyen thrillertől, hogy tele van ijesztő árnyékokkal meg félhomállyal, de éppen ellenkezőleg: a legtöbb gyilkosság szikrázó napsütésben történik, de még az éjszakai jelenetek is vakító lámpafényben, tökéletes látási viszonyok mellett játszódnak le. Olyan, mintha Argento direkt gúnyolódna a nézővel: „Félsz a sötétben? Világosságot akarsz, mert az megvéd, biztonságot ad? Tessék!”

 

Hasonlóan furcsa a film zenéje is, ami ezúttal is a Goblin együttes alkotása. A fiúk a sablonos”hirtelen rácsapunk a billentyűkre oszt mindenki jól megijed” típusú zene helyett valami egészen mást hoztak össze – egy pimaszul vidám, szándékosan fals, tingli-tangli főcímet, ami inkább illene egy filmvígjátékhoz, mint egy brutális horrorhoz. Ahogyan a gyilkos szórakozik az üldözőivel, ahogy a rendező játszik a nézővel, ugyanúgy gúnyolódik a zeneszerző is a hallgatóval. (Ha érdekel, mire gondolok, itt bele tudsz hallgatni: https://www.youtube.com/watch?v=CVHtTs6oG4Y )

 

A Tenebrae a szórakoztató külső alatt meglepően sok mélyebb mondanivalót is tartalmaz. Hogy csak néhányat említsek a felvetett kérdések közül:

 

Mi számíthat egy társadalomban deviánsnak vagy perverznek, és kinek van joga, hogy annak minősítsen valamit? Mennyi ideig gyötörhet minket egy szégyenteljes emlék és milyen kihatása lehet az egész későbbi életünkre? Mennyire alkalmazhatóak egy kitalált történet szabályai a való életben – és viszont?

 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor megnéztem a Tenebrae-t, nem nyűgözött le rögtön, nem volt olyan szerelem első látásra, mint a Phenomena esetében; ehelyett úgy álltam fel a székből, hogy „nem rossz, ez is megvolt”. De ahogy teltek a napok, azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok kiverni a fejemből – folyton eszembe jutott a zenéje, a jelenetei, a párbeszédek… míg végül kénytelen voltam beismerni, hogy sokkal mélyebb benyomást tett rám, mint azt elsőre gondoltam.

 

Általában ellene vagyok annak, hogy valaki megnézze előre egy film trailerét, mert még a legártatlanabb előzetes is túl sokat árulhat el belőle. Bár most is azt javaslom, hogy aki már eldöntötte, hogy megnézi a filmet, az ne tekintse meg az előzetest, de a bizonytalanabbak nyugodtan vethetnek rá egy pillantást – a trailer elég jól van összerakva és a készítői nagyon vigyáztak rá, hogy a legfontosabb fordulatokat ne lőjék le (https://www.youtube.com/watch?v=DpQ6-g32nlk&feature=related ).

 

(Ezen a ponton egy pillanatra hadd térjek vissza a Phenomena-hoz: ott a kritika végén azt írtam, senki ne nézze meg a trailert, mert lelövik benne a poénok 80%-át. Ezt annyiban helyesbítem, hogy bár az amerikai változat (Creepers) trailerére maximálisan igaz, az eredeti film előzetesére azonban nem – ez utóbbi nagyon jól van elkészítve, minimális mennyiségű spoilert tartalmaz, kellően megragadja a film egyszerre rémítő és mesés hangulatát (és még a kedvenc jelenetem is benne van!)) (https://www.youtube.com/watch?v=4Mk6EjlATp4 )

 

Befejezésül még annyit, szívesen fogadnék valami visszajelzést, érdekelnének-e még valakit ismertetők további Argento-filmekről. Amennyiben igen, úgy örömmel megosztanám veletek a véleményemet a leghíresebbről (Profondo Rosso) vagy éppen a kevésbé ismert darabokról (Álmatlanul, Four Flies on Grey Velvet stb.).